Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1999-05-17 / 114. szám, péntek

1996. május 16. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó Í 17 | Gépkocsilopás - főleg megrendelésre Tavaly országos viszonylatban 7696 gépkocsit loptak el, s a rendőrségnek mindössze 1481 esetben sikerült megtalálnia a tetteseket. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy naponta átlagban 20 gépkocsit loptak el, a szóban forgó, bűncselekmények felderítettségi aránya pedig 19,24 százalékos volt. Az előző évhez viszonyítva mérsékelt csökkenés volt az autólopások terén, hiszen 1994-ben 9137 gépkocsi tűnt el, és ebben az időszakban javult valamelyest az esetek felderítettségi aránya is. A rendszerváltás esztendejében, tehát 1989-ben viszont csupán 1668 gépkocsit loptak el, és a rendőrség 1337 esetben derítette fel a bűncselekményt. A tolvajokat a Iegink4bb a nyugat-európai kocsimárkák vonzzák, közülük is főleg a Mercedesek, a BMW-k és a Volkswagen Golfok, de/iagy az „érdeklődés" a régebbi típusú Škoda gépkocsik iránt is. A rendőrségi szóvivő szerint ez utóbbiakat főképp alkatrészszerzés céljából lopják. A tolvajok a legkisebb érdeklődést a japán gyártmányú gépkocsik iránt tanúsítják. A szlovákiai közbiztonsági helyzetről előterjesztett kormányjelentés szerint tavaly 1,8 milliárd koronás kár keletkezett a gépkocsilopások következtében. E dokumentum szeririt többnyire megrendelésre lopnak, azzal a céllal, hogy az ellopott gépkocsit főleg külföldön eladják, de az sem ritka eset, hogy a lopott autó idehaza talál új gazdára. A gépkocsilopások, illetve -kirablások gyakran zsarolással, okmányhamisítással, vám- és adócsalással függenek össze. A bűnüldöző szervek megállapítása szerint növekszik a biztosítási csalások száma is. Az Allianz biztosító illetékese a lap munkatársának elmondotta, álcázott gépkocsilopásokról is vannak ismereteik, de ezeket nagyon nehéz bebizonyítani. A biztosítótársaság a gépkocsilopások esetében szorosan együttműködik a rendőrségi nyomozószervekkel, az Interpollal, a vámügyi szervekkel és a gékocsigyártókkal, illetve -importőrökkel is. A biztosító már a biztosítás megkötése előtt részletesen megvizsgálja az adott gékocsit, š ha valami gyanúsat észlel, nem köti meg a biztosítást. Ladislav Szabó, az Allianz biztosítótársaság gépkocsibiztosítási osztályának igazgatója megerősítette a lap munkatársának, hogy a biztosítási díjak kiszabása során figyelembe veszik a gépkocsilopási statisztika alakulását is. Náluk a legmagasabb biztosítási díjakat az Audira, a Seatra és a VW-ra kell fizetni, a japán gyártmányú gépkocsikra kevesebbet, ezek esetében viszont magasabb a baleset-biztosítási illeték, mivel drágák a pótalkatrészek. DENISA ČIMOVÁ, Národná obroda A Samsung megvenné a Calexet A Samsung társaság az aranyosmaróti rt. Nemzeti Vagyonalap tulajdonában levő részvényeiért 100 millió dollárt kínál. „A Samsungnak ez az árkínálata alacsonyabb, mint amibe a vállalat kompresszorgyártó gépsora került. A vállalat ugyanis e gépsort annak idején 127 millió dollárért vásárolta a Samsungtól" - jelentette ki a Sme munkatársának Ján Ducký gazdasági miniszter. A tárcavezető szerint még mindig folyik az áregyeztetés. Olyan árban igyekeznek megállapodni, amely a Calex hiteleinek legalább egy részét fedezné. Külföldi és hazai hírforrások szerint a vállalat hitelei összesen 7 milliárd koronát tesznek ki, ebből 5,6 milliárdra a kormány vállalt garanciát. Ducký szerint a kormány nem fontolgatja, hogy állami részesedést hagyna a vállalatban, mivel nem stratégiai jellegű áruról van szó. A Nemzeti Vagyonalap helyett azért a kormány akar dönteni a vállalat privatizálásáról, mert a kormány a költségvetésben garantálja az említett hiteleket. A Samsung már a szlovák-dél-koreai részvénytársaság, a hűtőket és mélyhűtőket gyártó Calex-Samsung Rt. részvényei 45,36 százalékának a tulajdonosa. Sme Horrországi rothadás Izgul az uzgul, mert éppen kielégíti egyéb élvezetek híján - napi szellemi önsanyargatását, idegrendszerének garantált trancsírozását. Ma is (dnes) nézi a MÁ-t (DNES). Az SZTV (ejtsd: ez tévé?) adja. Ünnepélyesen bejelentik, hogy szót kér bélügyeink első számú tudora és felelőse. Váratlanul szólni kíván a néphez. Az eltartóihoz. Elegáns és titokzatos, és blazírtan motyog, mint mindig. (Eszünkbe juthat rendkívül gyenge alakítása, röviddel egyik állampolgára „önelrablása" után. Azon az estén maga a főrendező és abszolút főszereplő is nagyon rossz napot fogott ki. Még könnyeket sem tudott csiholni megbízhatóan zavaros tekintetébe! Borotva esze töredezett, mint fejszéjének a nyele. Mégis azt sugallta, hogy az a „

gauner" minden bizonnyal önmagát rabolta haliarészegen, kékre-zöldre önkorbácsolva, külföldre. Akik benyalták ezt a ripacskodást, az ortodox hözödöszö-vakhit szindrómában szenvedők, csakis a mazochizmusnak egy különlegesen rafinált válfajára gyanakodhattak...) És most, több mint fél év után, amikor még semmi sem biztos, hacsak az nem, hogy az egyik tanú szénné ég az autójában - a képernyőn az egyik főszereplő panaszkodik. Méltatlankodik. Hogy Horrországban még a főlehallgató állami szerv legfelső főnökét is lehallgatják! Sőt nyilvánosságra hozzák a napi stressz után, lazításképpen folytatott magánbeszélgetését! Ilyenkor kell az embernek megcsípnie magát. Mi van? Ébren van? Újra a hetvenes évekbe hülyülte magát vissza? Amikor a Tv és a sajtó és az egész Bország elítéltek valamit, csak azt nem tudtuk meg, hogy mit? Az egyik főszereplő méltatlankodik és fenyegetőzik. Hova jut így Horrország? De arról, hogy MIRŐL szólt ez a „levezető" magánbeszélgetés, egy árva szó sem hangzik el. És az sem, hogy az egész esetleg művi, csinált (szakszóval: „fingované"). Esetleg, hogy az imitátor Rasťo Piško játszotta el az egészet. Másnap a sajté ban elolvashattuk, a téren meghallgathattuk a telefonbeszélgetést! Micsoda pofátlanság! Micsoda szemtelenség bizonyíthatóan MEGTUDNI, hogy a „napi stressz után" milyen kedélyesen, meghitten szórakozik (az adóinkból!!!) az a szegény, rablóhadjáratokban megfáradt bélügyministráns és főtitkos hazug-igaz-gató: az egyik „tökön rúgja" a vizsgálótisztet, aki ki merné nyomozni, hogy az önelrabláskor SZISZegtek is, hogy rövidesen ki...ssza azt az alvezért is, aki nem nyal elég fényesre, és egyáltalán borzasztó, hogy mennyi autót kell vásárolnia, hogy teniszezni se mehet, mert hát, a térde! Igazán sajnálhatjuk. Igazán fel lehetünk háborodva. Horrországban már rabolgatni, gyújtogatni, tökön rugdosni sem lehet biztonságosan?! Pláne azoknak, akik megnyerték a választásokat?! Vagy esetleg arról lehet szó, hogy ott belül, a bélben van a csavarodás? Hogy ott kezdődik már a hányinger? Hogy van, aki nem bírja már ott sem ezt a bélsarat? Talán mégis robanni fog a juhtúró? Vagy ők továbbra is úgy tesznek, mintha misem történt volna? És bárkit felrobbantanak? Erre várunk? GÁLÁN GÉZA N. I., és akiknek nem kell Az MSZMP Központi Bizottságának azon az emlékezetes ülésén szót kért a párt (dísz)elnöke; nem tudták megakadályozni, hogy beszéljen. A jegyzőkönyvek meg a hajdani résztvevők emlékei szerint a felszólalás szinte teljesen összefüggéstelen volt. Sokszor említett a politikus valakit úgy, hogy „az a bizonyos ember". Cicero szerint „Nomina sunt odiosa", azaz a nevek gyűlöletesek. Az SZDSZ a minap úgy döntött, nem támogatja azt a szocialista kezdeményezést, hogy Nagy Imre emlékéttörvényben rögzítsék. A szabaddemokraták úgy gondolják, hogy nem a parlament dolga a történelem eseményeinek és személyiségeinek értékelése. Ettől függetlenül ők vállalják Nagy Imre örökségét. Lehet, hogy nekik van igazuk már megint. A helyzet kényes. Eddig csak az ellenzék ellenezte a „Nagy Imre-törvényt." A mai jobboldali pártok már 1990-ben sem kívánták törvényben megörökíteni a kivégzett miniszterelnök nevét. Azzal ugyanis elismerték volna, hogy a kommunista vagy reformkommunista, a „moszkovita" Nagy a magyar történelemnek vitathatatlan alakja. A kommunista ortodoxia kivégeztette, mint árulót, olyan személyiséget, aki képes volt szakítani kominternes múltjával. A magyar jobboldal pedig nem volt hajlandó beemelni őt a nemzeti panteonba. Nagy Imre nem kellett eddig egyetlen hivatalosságnak sem. A magyar szocialisták felismerték, hogy ők most vállalhatnák. A kivégzett politikus ugyanis személyében példázhatná a progresszió és a nemzeti ügy összeegyeztethetőségét, a választás és szakítás történelmi paraboláját. Lehet, hogy egyedül a szocialistáknak van szükségük Nagy Imrére? Lehet, hogy nekik kell így demonstrálniuk, hogy az eretnek kommunista életútja és radikális döntése maradandó példa? Vajon az MSZP magára maradva meri-e vállalni a törvényjavaslatot? Vállalhatja-e, miközben minden oldalról elutasítás fogadja a kezdeményezést? Az emléktörvény nem szakítópróba, Nagy Imre körül nem alakulnak ki most szekértáborok. Egyébként nyilván az MSZP sem egységes az ügyben. Nem egységesek azok sem, akiknek nem kell a Nagy Imre-törvény. Csak az elutasítás ténye azonos. Egyébként szobrot kellene állítani, filmet csinálni, vitákat rendezni róla. Meg kellene érteni, ki is volt Nagy Imre, és kik azok, akiknek nem kell, s miért nem kell nekik. MIKLÓS GÁBOR Népszabadság í KOMMENTÁRUNK 1 A kollektív papa Kövesdi Károly Ha eddig hülye voltaiji, és az oskolában se ragadt rám semmi, most már tudom: a világ egy része még ma is a legsötétebb középkorban él. De nem ám egy-két ázsiai és afrikai államocskában, ahol népbetegségben szenved, éhen hal, vagy ahonnan zsúfolt bárkákon menekül a nép a tarkón vagy seggbe lövés rémségeitől noszogatva, hanem a boldogabbik felén. Szegény finnek, kanadaiak, olaszok, britek, spanyolok vagy svájciak nem is sejtik, hogy alulfejlett, antidemokratikus berendezkedésű országban élnek, ahol boszorkányégetés dívik, a tolvaj kezét lecsapják, a házasságtörőt szégyenkalitkába dugják, a jobbágyot eljátsszák a kártyán, és divatozik az első éjszaka joga. Ezek a balgák meg azzal a tudattal hajtják álomra a kobakjukat minden este, hogy a világ elejéhez tartoznak. Vajon honnan a fenéből ered a tévhitük, hogy a huszadik század végén, Krisztus után a második évezred fordulójához közeledve, ők fejlettebbek, demokratikusabbak és civilizáltabbak, mint Bourkina Fasso, Szudán, Kambodzsa vagy teszem azt Tanganyika? Persze könnyen beszélünk mi, „két szellemvilág találkozásának tanúi", akik meg tudjuk különböztetni „a nyugati, fejlett demokráciát a magyartól". Mert mi tudunk viszonyítani. Kapisgáljuk, mi a fejlett, s mi az avítt. Jerguš Ferko mélyszlovák publicista szerint legalábbis, akit véletlenül „ott találtak" Papiernyicskában a csodálkozó, ajtón kívül rekedt újságírók. S aki, jó tudósítóhoz méltóan, a Slovenská Republikában megosztotta a jámbor olvasóval ábrándjait, melyeknek vajmi kevés közük a valósághoz. A fejlett nyugati világ ugyebár elutasítja a kollektív jogokat. A középkori Svájcban olyannyira, hogy a kis országot kantonokra darabolták fel, s még a negyedik töredékre, a rétorománra is ráerőltették a hivatalos nyelv státusát, bárhogy visított és kapálózott is ellene. A boldogtalan svájciak nem is tudatosítják, hogy kis-Franciaországot, kis-Németországot és kis-Olaszországot csináltak Teli Vilmos hazájából. A hírhedt Olaszországban sem különb a helyzet, hiszen az ottani autonómia a kutyának se kell, legkevésbé az Olaszországhoz kanyarított dél-tiroliaknak. Utálják, mint a bűnüket, s éjszakánként arról álmodoznak, hogyan kéne lojalitási hűséget tenniük kenyéradóiknak, mert ők csak almát, szőlőt és turizmust termelnek. Kanadában annyira rühellik a szeparatizmust és a széthúzást, hogy a kanadai franciák engedtek a kanadai angolok kényszerének, és mégsem váltak külön. Igaz, mindössze pár ezer szavazaton múlott az erőszak diktátuma. A finnországi svédet pedig úgy elnyomja a többség, hogy nyög belé, és sírva gyakorolja a kétnyelvűséget reggeltől napestig. A katalánok autonómiája nem egyéb sirályfogdosásnál a katalán tengerparton, s a walesiek élete sem fenékig tejfel az agresszív angol csizma alatt... S ezekhez a középkori mintákhoz akar igazodni a bigott Magyarország és a szlovákiai magyar politikai képviselet, amikor kollektív jogokat emleget! Hát nem jobb anélkül? Hát nem boldogabb a Szlovákiában élő magyar kölök, ha teszem azt Jerguš Ferko az apja? A kollektív papa? Igaz, semmi köze a magyar gyerkőcök készítéséhez (ekkora potenciálja még a nemzet bikájának sem lenne), méhe sincsen nékie, hogy kihordaná és világra szülné azt a pár ezer pulyát, aki évente előpofátlankodik Dél-Szlovákiában, de hát nem azon múlik az! Ferko barátunk beleéli magát a kollektív papa Isten adta szerepébe, s még mielőtt a magyar pulya egyet pisálna, már tudnia köll, hogy olyan szellemben köll nevelődnie, amilyet a jergušferkók akarnak. E kis ország legeuropéerebb szellemóriásai, akik azt állítják, hogy „a magyar intelligencia eltévedt a történelemben", s ahonnan a „külső, türelmes segítség nélkül nem talál ki." Biztosan akad pár balga ember, aki elhiszi Jerguš bácsi legújabb meséit, amelyekkel a Slovenská Republika szabadgondolkodástól független sajtótermékben eteti a gyanútlan olvasót, aki, mivel nem volt ott Častán, a papiemyicskai kerekasztal egyik sarkánál, azt is elhiszi, hogy a nyugat-európai és amerikai megfigyelők, raportőrök, békebírók azért járnak Szlovákiába, hogy a középkor felé inklinálódó magyarokat toszogassák vissza az egyetlen helyes útra, amelyet ezek a szupereuropéerek megálmodnak nekik. De mi azért tudjuk, s velünk együtt a felvilágosultan gondolkodó szlovákok is, hogy a valóság egy kicsit másképp fest. S azt is tudjuktudják, hogy a boszniaiak kívánták a legkevésbé Boszniát. A balkáni háborút a milosevicsek, tudjmanok, karadzsicsok és elvtársaik óhajtották, akik ma is szabadon futkosnak, mialatt a vaksi, fejletlen és öntudatlan Európa felépíti lerombolt országaikat, és megpróbálja rájuk erőltetni azt a büdös középkori jogrendet... i AHOGY ÉN LÁTOM I Dudor a miniszterelnök fején A magyar-szlovák kiegyezés lényege, tehát a határok sérthetetlenségének elismerése, másrészt pedig a szlovákiai magyar kisebbség jogainak törvényesítése szempontjából teljesen közömbös, hogy amit e téren a két ország vezetői elérnek, azt a diszkrét diplomácia eszközeivel érik-e el, vagy pedig látványosan, „harsonásan". Tavaly, márciusban, az alapszerződés párizsi parafálásának órájában ami „harsona" volt Nyugat-Európában, az mind rázendített, és ezt fölöttébb élvezte Vladimír Mečiar. Ha rajta múlik, még a római pápa is jelen lett volna a parádén, hogy még jobban kidomborodjék, mennyire kompromisszumkész a Szlovák Köztársaság miniszterelnöke, és mennyire összhangban vannak törekvései a Nyugat szándékaival. » Az 1995 márciusa óta eltelt 14 hónap úgy is értékelhető, hogy ez alatt Szlovákia miniszterelnöke minden korábbinál látványosabb módon meghátrált az ország legszélsőségesebben nacionalista erői előtt. Ugyanis - ismerve Mečiar hiúságát, ugyanakkor képességeit is - elképzelhetetlen, hogy önszántából döntötte romba, amit annak idején, Párizs előtt felépített. Elképzelhetetlen, hogy ne akarta volna tovább öregbíteni nemzetközi tekintélyét, amelyen kétségkívül javított azzal, hogy - igaz, nemzetközi unszolásra meg tudott egyezni Horn Gyulával. Tény, nem látványosan, de a miniszterelnök már próbálkozott néhányszor retirálásának megi deologizálásával. A fő érve az, hogy Szlovákiának - úgymond - mindenáron szilárd kormányra van szüksége, és mindent ennek kell alárendelni. A Szlovák Nemzeti Párt vezetői pontosan tudják, mit kell ezen érteni. Pontosan azt, amit harmadik miniszterelnöksége kezdetén Mečiar ezzel juttatott az ország tudtára: harmadszor nem történhet meg, hogy megfosztanak a hatalomtól. Aki koalíciós partnerként ilyet hall (és ismeri az ország politikai erőviszonyait), az egyből tisztában van vele, hogy mindent megengedhet magának. Befejeződött az alapszerződés ratifikációjának folyamata. Budapesten Szlovákia és Magyarország egy-egy diplomáciai középkádere kicserélte az okmányokat. Pozsonyi szóhasználattal: standard módon bonyolították le az aktust. Egy liberális szlovák újságíró ezt mondotta kissé fogcsikorgatva a hír vételekor: még standardabb lett volna az okmánycsere, ha Pozsony kiköti, hogy külügyminisztériumi portásokra bízzák a feladat végrehajtását. Ha hosszú életű lesz Vladimír Mečiar, előbbutóbb közzéteszi az emlékiratait. Bármibe fogadni mernék, hogy memoárjaiban lesz majd egy fejezet a szlovák-magyar alapszerződés hányatott sorsáról, főképp pedig arról, hogy a Szlovák Nemzeti Párt vezetői mennyire hátráltatták a miniszterelnököt a magyar-szlovák kiegyezésre irányuló szándékainak megvalósításában. Voltaképpen tehát a „jó uralkodó" és a „gonosz, intrikus tanácsadók" konfliktusáról szól majd ez a fejezet. Tény, hogy ami huzavona az alapszerződéssel történt, azt mind a Szlovák Nemzeti Párt okozta, meg a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom szélsőségesen nemzeti szárnya. Csakhogy van egy szólásmondás: aki kurvák közé keveredik, az ne csodálkozzék, ha időnként hanyatt kell feküdnie. Egy miniszterelnök - tisztségéből következően mindenért felelős, amit kormánya és kormányának környezete hatalomgyakorlás közben véghezvisz. Vladimír Mečiar koalíciós szövetségeseinek köszönhető, hogy nem szökött szárba a Párizsban 14 hónapja elvetett mag. A szlovák-magyar alapszerződés ratifikációs folyamatának méltó véghezvitelével, de még inkább a szerződés teljesítésével a miniszterelnök jórészt feledtetni tudta volna a nemzetközi közvéleménnyel mindazt, ami világszerte elterjedt politizálási stílusáról. Kelepcébe került, koalíciós partnereinek és számos pártbelijének köszönhetően arra kényszerült, hogy immár maga is azt állítsa: minden elképzelhető megoldás közül az a legjobb, ahogy az alapszerződés sorsa alakult. Jókora dudor keletkezett Mečiar fején. Koalíciós partnerei és alvezérei alaposan fejbe vágták saját zászlajának rúdjával.