Új Szó, 1996. április (49. évfolyam, 77-100. szám)

1996-04-09 / 82. szám, kedd

U ÚJ szó PUBLICISZTIKA 1996. április 9. KOSÁRY DOMOKOS: Újra kell gombolni a mellényt Mint ahogy lapunkban Is beszámoltunk róla, Bécsben néhány hete mutatták be Szent-lványl Gábornak az Esterházy Jánosról írt könyvét. A rendezvényen számos politikus és Jeles vendég vett részt, köztük Kosáry Domokos professzor, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, akinek beszéde nagy visszhangot váltott kl a Jelenlevők kórében. Az alábbiakban a németül elmondott beszédet Ismertetjük. Kérem, engedjék meg, hogy programunktól eltérően ne a szomszédos országok magyar kisebbségének helyzetéről szóló részletes beszámolóra használjam ki ezt az alkalmat. Hosszú és bonyolult történet volna, azzal kezdődve, hogy az első világháború után nemzetünk egyharmada az új államhatárokon kívül rekedt. Ráadásul ez a történet, legalábbis a magyarok számára, eléggé szomorú. Most nem áll szándékomban, hogy több jogos vagy jogosnak vélt panasz felsorolásával próbára tegyem türelmüket, és valamiféle „magyar panasznapot" tartsak. Épp ellenkezőleg. Néhány olyan építő jellegű gondolatot szeretnék kifejezésre juttatni, amelyek történelmi tapasztalaton alapulnak, s amelyek talán minden érintett fél számára a jobb és biztonságosabb jövő ígéretét rejtik magukban. Véleményük szerint a nyugati és a kelet-közép-európai országoknak egyaránt érdeke az európai integráció. A tragikus délszláv konfliktus, valamint a csehek és a szlovákok - szerencsére békés - válása azonban olyan benyomást keltett számos nyugati megfigyelőben, mintha Keleten az európai integrációval ellentétes dezintegrációs folyamat alakulna ki, s ezért a két részt nem lehet egyesíteni. Nem tudom osztani ezt a nézetet. Deák Ferenc az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés előtt azt mondta: egy rosszul gombolt mellényt előbb teljesen ki kell gombolni, mielőtt - immár jól újragombolnánk. Véleményem szerint ez az elv érvényes jelenleg Kelet-Közép-Európára is. Mind Jugoszlávia, mind Csehszlovákia esetében mesterséges államalakulatokról, látszatföderációkról volt szó, olyanokról, amelyeket az első világháború után a multinacionális Habsburg-monarchia és a soknemzeti történelmi Magyarország helyén hoztak létre. Nemzeti elvre hivatkoztak, s nemzetállamokként akartak feltűnni, valójában azonban sosem voltak azok. Románia, a maga számottevő magyar és német kisebbségével (Erdélyben) szintén nem volt a szó szoros értelmében vett nemzetállam. Európa e régiójában, ahol annyi nép él, helyenként szorosan összeékelődve egymással, nem jöhettek létre tiszta, exkluzív nemzetállamok. A kis, új Magyarország területén is maradtak szórványosan etnikai kisebbségek, noha az elvesztett háború után határait különböző stratégiai és más érdekekre hivatkozva, úgymond mindenütt Magyarország rovására jelölték ki, amivel az akkori magyar politika egyáltalán nem tudott megbékélni. Ez a gazdaságilag és politikailag felosztott Kelet-Közép-Európa, a maga gyenge államaival és a nemzeti ellentéteivel a barna és a vörös diktatúrák könnyű zsákmányává vált a második világháború alatt. A háború után vissza akarták állítani a régi státust, ekkor azonban már érvényre jutott Sztálin despotizmusa, s vele együtt azok a kegyetlen módszerek, amelyek erkölcsi és jogi abszurditásokhoz vezettek, és megszámlálhatatlan emberi tragédiát okoztak. A kollektív felelősség elvének alapján egész népcsoportokat sújtottak a kollektív bűnösség terhével, s egész népcsoportok váltak jogfosztottakká. Ilyen állampolgároktól sosem kértek véleményt a különböző politikai döntésekről, de arra kényszerítették őket, hogy hagyják el ősi otthonaikat. Teljesen feledésbe merült ama kisebbségvédelmi rendszer, amelyet az első világháború után a győztes államok fogadtattak el a kisebb országokkal, tartva az új status quóból adódó veszélyektől. Azóta sokat változott Kelet-Közép-Európa politikai struktúrája. Azok az események, amelyek az utóbbi években, a Szovjetunió szétesése után játszódtak le ebben a régióban, talán egy történelmi folyamat kritikus reakciói azokra az elfuserált konstrukciókra, amelyek előbb vagy utóbb kiigazítást vagy változást követeltek volna. Lényegében az a folyamat folytatódott, amely az első világháború után a multinacionális Habsburg-monarchia feloszlatásával vette kezdetét. Most pedig előbb vagy utóbb megeshet: újra kell gombolni a mellényt, az új, kis államok, mint Szlovákia, Szlovénia vagy Horvátország - melyek születését mint történelmi eseményt üdvözölni tudjuk - a régió további államaival együtt csatlakoznak az Európai Unióhoz. Veszélyes lenne számukra, ha távol maradnának az integrációtól. A csatlakozásnak azonban természetesen feltételei vannak. Nemcsak a szuverenitás, a piacgazdaság és az infrastruktúra terén, amiről a legtöbb szó esik. A legújabb tapasztalatok szerint ebben a régióban a nemzeti-etnikai kérdésnek van különös jelentősége. Elmaradott gazdasági struktúra és etnikai feszültség terhével aligha lehetséges a csatlakozás az Európai Unióhoz. Az integrációt tehát nem csak a kis államok születése nehezíti. A veszély egy másik jelenségből adódik, amely bizonyos fokig e folyamattal párhuzamosan mutatkozik meg, ugyanakkor meg is kell tőle különböztetni. Az erőszakos, idegengyűlölettel megtűzdelt, e régióban sok helyen mutatkozó nacionalizmusról beszélünk, amely elvi ellentétben áll az európai gondolkodásmóddal s a valódi nemzeti érdekekkel. Az európai érdekek és a jól felfogott nemzeti érdekek ugyanis semmi esetre sem állnak ellentétben egymással. Ám teljesen más a helyzet a 19. század elavult nemzetállami koncepciójában gyökerező veszélyes kinövésekkel, amelyek mindkét érdek ellen hatnak. Ez az ultranacionalizmus kizárólagos egyeduralmát akarja az adott államokban érvényre juttatni, az ott élő nemzeti kisebbségekre pedig úgy tekint, mint egyfajta zavaró tényezőre - mintha csak egy privát menazsériáról volna szó, ahol a tulajdonos megszabadul a hasznavehetetlen, öreg állatoktól. A nemzetállam e veszélyes koncepcióját egy új, humánus európai koncepcióval kell pótolni. Hiszen itt nemcsak egy nemzet szomszédaihoz fűződő viszonyának helyi problémájáról van szó. Nemzetközi problémával nézünk szembe, amelynek az európai integráció szempontjából is óriási jelentősége van. Ezért kell kidolgozni és elfogadtatni egy nemzetközi normarendszert, amely ezen a téren világos követelményeket támasztana az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó országokkal szemben - minthogy egy jobb étteremben is csak a megfelelő öltözékben lehet megjelenni. Természetesen egyáltalán nem gondolunk a politikai határok valamiféle megváltoztatására, hanem arra, hogy a számottevő nemzeti, etnikai kisebbségeknek megfelelő törvényes védelmet, vagyis kollektív jogokat biztosítsanak, amelyek nélkül az általánosan elismert egyéni emberi jogok sem gyakorolhatók hatékonyan. Az egyéni emberi jogok alapján például hogyan is alapíthatnának, illetve alapíthatnának újra Erdélyben egy egyetemet a csaknem kétmilliós magyarság számára? , Szükség van tehát egy bizonyos fajta kollektív autonómiára, főleg a kultúra, a nyelv, az oktatás terén. Szükség van az emberek szabad mozgására, a gondolatok és információk szabad áramlására. Szilárd meggyőződésünk, egy ilyen megoldás nem veszélyezteti egyetlen szomszédos ország területi integritását, biztonságát vagy belső békéjét. Épp ellenkezőleg, ez a megoldás sokkal jobban biztosítja a jobb, barátibb szomszédi kapcsolatok kialakulását, mint a félelem vagy az elnyomó intézkedések. Nekünk, magyaroknak érdekünk, hogy mindazok az országok, amelyekben magyar kisebbségek tömböket alkotnak, jól fejlődjenek mind gazdaságilag, mind kulturális téren, s mielőbb megtalálják helyüket a jövőbeni Európában. Végezetül szeretnék néhány szót szólni Esterházy János grófnak - az ez alkalomból bemutatott könyv főhősének - a szerepéről és megítéléséről, aminek mintegy szimbolikus jelentősége van a szlovák-magyar kapcsolatokban. Ez a kapcsolat azért is oly fontos számunkra, mert a szlovákok - bár államuk még fiatal mint régi kultúrnép politikai közösségben éltek velünk hosszú évszázadokon át, és fontos szerepet játszottak olyan jelentős kulturális értékek létrehozásánál, amelyekre egyformán büszkék lehetünk. Említsük meg csupán Bél Mátyást, a 18. század eleji tudós életművét, melyre közös örökségként tekinthetünk. Most, a nemzeti szétválásból adódott elkerülhetetlen konfliktusok után előítéletek nélkül tekinthetünk a közelmúltra is. Esterházy volt az egyedüli, aki mint a magyar kisebbség képviselője az első világháború utáni Csehszlovákiában, majd később Szlovákiában a keresztény erkölcsiség védelmezőjeként és a nemzetiszocializmus ellenségeként lépett fel, 1942-ben a szlovák parlamentben szembeszállt a zsidók deportálásával. A háború után a Beneš-kormányzat és a szovjetek által, bűntelenül, fasisztaként ítélték el, s életét a börtönben végezte. Később az oroszok rehabilitálták. Szlovák részről azonban ezt hivatalosan még mindig nem tették meg, mint ahogy a Beneš diktálta kassai kormányprogramot sem vonták vissza, s ezzel a csehszlovákiai magyarság teljes jogfosztottságát sem. Meggyőződésünk, hogy a Beneš-kormányzat ezen határozatai nemcsak a magyarokat sértették, hanem a szlovák nép becsületét és jó hírnevét is, amelynek védelme mindennemű káros és veszélyes politikai irányzattal szemben közös érdekünk. Azzal a szándékkal jöttem el erre a találkozóra, hogy ezt az álláspontomat nyíltan deklaráljam, s remélem, e gondolat a határon túl is visszhangra talál. A Kreml „boszorkányai" Oroszországban Rettegett Iván cártól egészen mostanáig, Borisz Jelcinig a vezetők mindig körbevették magukat csillagjósokkal, médiumokkal. Ebben az országban a politika, a miszticizmus és a paranoia örökös keveredést mutat - írja legfrissebb számában a Ľ Express című francia hetilap. Az újság jellemző példaként tálalja, hogy az Argumenti i Fakti című, 3,5 milliós példányszámban megjelenő moszkvai hetilap egyik márciusi számában a csillagjósok véleménye alapján ecsetelte a júniusi elnökválasztás várható eredményét (eszerint „visszatérnek majd a bolsevikok" - amivel persze Jelcin saját asztrológusa nem értett egyet), s hogy a Kreml „sötét lelkei", az orosz elnök testőrségének irányítói, Alekszandr Korzsakov és Georgij Rogozsin nem pusztán a telefonlehallgatásoknak tulajdonítanak nagy szerepet, de a horoszkópokat is mindennap alaposan tanulmányozzák... Ezt a jelenséget a Ľ Express egy orosz diplomata, Vlagyimir Fedorovszkij véleményével indokolja: az illető szerint - akinek nemrégiben könyve jelent meg Párizsban az orosz miszticizmus történetéről, s ebből a lap bőségesen merített - „a totalitárius rendszer lerombolása olyan űrt alakított ki, amely visszahozta az „igazi" Oroszországot. Csakhogy ez nem az 1917 előtti, hanem a XV. századi Oroszország, az akkori tévhitekkel, fóbiákkal, fantazmagóriákkal". - Rettegett Ivántól Borisz Jelcinig minden „uralkodó" paranoiát örökölt elődeitől, márpedig ahhoz, hogy valaki leleplezze a valós vagy képzelt összeesküvőket, specialistákra van szüksége; olyan beavatottakra, akik a láthatatlant is látják - fűzi hozzá az újság. Ami a történelmi előzményeket illeti, a lap rámutat: Rettegett Iván uralkodása idején például központi szerepet játszott az asztrológia, s a cár első számú tanácsadója egy holland csillagjós, Elysius Bomel volt, aki elhitette uralkodójával, hogy a drágaköveknek gyógyító erejük van. - Más kérdés, hogy Bomel végül csúnyán végezte: Rettegett Iván ugyanis azzal gyanúsította, hogy összejátszik a lengyelekkel. Hiába, Oroszországban a jóslás mindig is igen kockázatos mesterség volt - írja kissé ironikusan a francia újság. Nagy Péter és Nagy Katalin kivételével az összes többi cárt és cárnőt is hatalmas érdeklődés töltötte el az okkultizmus, a paranormális jelenségek iránt, de különösen kitűnt /. Sándor és II. Miklós esete: Napóleon legyőzőjére nagy hatást gyakorolt egy bárónő, aki mindenütt angyalokat látott, az utolsó Romanov cárt pedig közismerten szoros kapcsolat fűzte Raszputyinhoz, a híres „látnokhoz". - A kommunizmus hatalomra jutása után egy ideig a szovjet rendőrség üldözte a boszorkányokat, sámánokat; ám mivel a szovjet ideológia a tömeges hipnózison alapult, a titkosszolgálatokat vezető Berija hamarosan ismét mágusokat és médiumokat hozatott a Kremlbe - írja a lap, példaként idézve, hogy a Molotov-Ribbentrop-paktum megkötésekor megkérdezték Sztálin személyes látnokát, Wolf Messinget is, aki válaszában „Berlin utcáin haladó vörös csillagos tankokat," emlegetett: nem csoda, hogy ezek után megkötötték a szerződést... (Messinget egyébként az újság szerint Hruscsovék is kifaggatták a kubai rakétaválság idején, de ő megnyugtatta kérdezőit: nem lesz világháború az ügyből.) A L Express végül megírja, hogy a természetfölötti képességekkel rendelkező emberek Brezsnyev és Andropov idején sem tűntek el a színről: Brezsnyev életelixírt és „mágneses masszázst" követelt tőlük, Andropovot pedig álmában állandóan repülő csészealjak zaklatták. MTI-Panoráma Nemzetféltő kortes Ha nem velem történik meg, el se hiszem. Márciusi hószállingózásban, gondolataimba merülve ballagtam a főváros utcáján. Egy szembejövő, negyven év körüli, aktatáskás férfi váratlanul elém állt, köszönés, bemutatkozás nélkül nekem szegezte a kérdést: - Uram, van valami befolyása a parlamentre? Meglepetésemből ocsúdva az első gondolatom az volt, hogy az ismeretlen úrnak, Isten bocsáss meg, tán hiányzik egy kereke. Egyáltalán, hogy juthat eszébe, hogy az egyszerű választónak két választás között bárminemű befolyása lehetne a parlamentre! Ám mielőtt válaszolhattam volna, megindult belőle a szóáradat: - Ha van ismerőse, képviselő barátja, nagyon kérem, győzze meg őket, hogy az ég szerelmére, jóvá ne hagyják a magyar-szlovák alapszerződést! Ha megszavazzák, Szlovákiának régen rossz. íme, egy látnók nemzetféltése. - Ennyire biztos ebben? - Hja, csak arra várnak! Rögvest kikiáltják az autonómiát, és nyomban elszakadnak! - Pontos értesülései vannak... - Uram, ehhez nem kell semmiféle értesülés, ez a napnál is világosabb. Ezért kérem mindenki segítségét, akivel csak találkozom. De nincs sok időm, vonatra sietek. - Hová való? - Zsolnai. - Miért nem ott keres segítséget, mondjuk a polgármesternél, aki a nemzeti párt elnöke? Nálánál nagyobb ellenzője az alapszerződésnek hetedhét országban nincs. - Igen, ő jó szlovák. De hát kevesen vagyunk. Valóban? A jó szlovákság egyetlen fokmérője manapság a magyargyűlölet? És ők azok a kevesek, akik hisztérikusan rettegnek a magyarokkal való bárminemű megbékéléstől. Tényleg olyan kevesen lennének? Ki tudja, hányan és hány szlovákiai városban korteskednek az alapszerződés ellenzői. A parlamenti igen azt bizonyítaná, hogy mégse voltak elegen? Alkalmi ismerősömet ezért ne kínozzák lidérces álmok. A tisztelt ház szavazást megelőző, magyarellenességtől izzó légköre, a szerződés értelmét csonkító törvények, parlamenti határozatok és a hivatalosan szított gyűlölet egyelőre aligha teszik lehetővé a nacionalisták számára annyira félő történelmi megbékélést. Valamennyiünk nagy-nagy kárára, mert épp így válhat valóra az ismeretlen kortes nemzetféltő látnoki jóslata. ZSILKA LÁSZLÓ A Baltimore Sun karikatúrája