Új Szó, 1996. április (49. évfolyam, 77-100. szám)

1996-04-04 / 80. szám, csütörtök

1996. április 4. KALEIDOSZKÓP ÚJ SZ

Ó ! 7 I KÉSIK A TAVASZ SZLAVÓNIABAN Süllős Margit mindkét fiát keresi A szemerkélő eső.ben népes csoport álldogál az eszéki főtéren. A városháza felőli oldalon lila transzparenst feszítettek ki, hosszú sor áll égy asztal előtt. Ha a helyi újságból nem tudnánk, mi zajlik itt, aláírásgyűjtésre vagy lakásbörzére gondolhatnánk. Annál is inkább, mert az emberek - főként idősebb asszonyok - táblákkal állják körül az asztalt. Közelebb érve azonban a csend és a tekintetek mindent elárulnak. Rá sem kell nézni a kartonlapokra, amelyeken fiatal férfiak képei sorakoznak százával: eltűntek valahol Baranyában, Kelet-Szlavóniában, Nyugat-Szerémségben. Süllős Margit mindkét fiát keresi. Képüket kitűzőként viseli télikabátján, mint annyian a tömegben az anyák, feleségek közül, bízva benne, hogy valaki felismeri őket s hírt ad felőlük. - Katonák voltak mindketten. Beljén, a házunk pincéjében fogták el őket a szerbek. Ez öt éve történt, azóta semmit sem tudók róluk - mondja az idős asszony fakó hangon, alig-alig pislákoló reménnyel a szemében. Beírja ő is a fiúk nevét az eltűntek könyvébe. A kezek imára kulcsolódnak. Az asztal egyben oltár is, rajta jókora feszület, amekkorát csak öt harckocsilövedék hüvelyéből készíteni lehetett. Magas, szikár férfi a plébános, hajadonfőtt beszél a vágtató felhők alatt. Látszik rajta, magának is erőt kell merítenie, hogy vigasztaló, bíztató szavakat tudjon mondani a szeretteiket keresőknek. Eszéken és környékén járva a tudósító újra és újra elcsodálkozik a világ képmutatásán. Békéről, fellélegzésről beszél a diplomácia. A türelem, a megértés szükségességéről, főleg persze horvát részről, ha Kelet-Szlavóniáról, Baranyáról esik szó. A város határában, a régi - Zrínyi által egykor felégetett - Dráva-híd közelébe telepített ENSZ ellenőrző pont belga katonái is mintha a holdon élnének. - Miért nem telefonált Pélmonostorra, hogy filmezni akar? - kérdezi az altiszt szabályos, Zágrábban kapott IFOR-Inprofor-igazolványomat forgatva. - Mert nem lehet Pécsről Pélmonostorra telefonálni. - Nem lehet? - csodálkozik. - Akkor menjen el Erdődre, az ottani ENSZ-parancsnokságra. - S elképedése csak fokozódik, amikor felvilágosítom, hogy Erdőd évek óta megszállt horvát terület, oda magyart ebből az irányból nem engednek be. - Az nem lehetséges! - szögezi le. - Erdőd a hon/átoké! Nem vitatkozom tovább. Ezek az egyébként intelligens, rokonszenves belga fiatalemberek több éve posztolnak itt, a Belje-Kopács-Eszék közti ütközőzónában. Legalább filmről megnézhették volna az erdődi mészárlás és evakuálás szörnyű képeit. Kezdem érteni, miért legyintenek az eszékiek, ha róluk esik szó. Ahogy jöttem, gyalog sétálok vissza a horvát ellenőrző pont felé. JÖVENDÖLES A KIAPADÓ FORRASOKROL Mégjól látszana^ a gárdisták által kialakított védővonalak. Az erdő takarásában horvát mesterlövészek alakítottak ki lövészállást. A rendőrség a szétlőtt benzinkút helyiségeiben alakította ki őrszobáját. A feldúlt raktárépület falán stílszerűen a Guns n' Roses dicsőségét hirdeti egy vörös felirat. Itt vár rám Davorin Taskidzic, a horvát újságíró-szövetség eszéki titkára. Jó oka van rá, hogy még az ENSZ-állásokig se közelítse meg a szerb vonalakat: a háború kezdetén négy napot töltött Pélmonostoron a megszállók börtönében. Csaknem életével fizetett Horvát-Baranyáról szóló történelmi munkájáért. A daytoni egyezmény után csaknem fél évvel hatalmas kegy, hogy havonta egyszer harminc elszakított baranyai család tagjai találkozhatnak az Eszék környéki senkiföldjén. Ilyen találkozásra eddig egyetlen alkalommal került sor; Nemetin mellett. A megállapodás szerint csak a legközvetlenebb hozzátartozók tölthetnek néhány percet együtt az utat elzáró barikádoknál. Azt már a Vöröskereszt eszéki irodájának titkárhelyettesétől, Julia Vurmtól tudom meg, hogy eddig kétezer család iratkozott fel a listára. Ha a mostani tempóban halad a békefolyamat, hat éven belül minden jelentkezőre sor kerül. Talán Bocskai Istvánra is, akit Várdarócról űztek el a szerbek. Most itt segédkezik a Vöröskeresztnél, s reménykedik, hogy előbb-utóbb viszontlátja édesanyját, testvéreit. - Pélmonostori szerb vöröskeresztesek fölajánlották, hogy ne az út mentén, hanem Beljén vagy Eszéken legyen a legközelebbi találkozó. De Baranyába csak akkor megyünk, ha velünk jön a horvát rendőrség is. Nem bízunk sem a szerbekben, sem az Unproforban mondja. A Dráva partján jeges szél söpör végig, a főtéren álló asszonyok kezében vitorlaként tépi a kartonlapokat. Ők érzik csak igazán, milyen nagy baj, hogy késik a tavasz. HAVASI JÁNOS Somogyi Tibor illusztrációs felvétele A víz fontosabb lesz az olajnál DEPORTÁLÁSUNKRÓL - FEL EVSZAZAD MULTÁN A bocsánatkérés és a kárpótlás máig elmaradt Ma is pontosan emlékszem:1946. december 15-én este jöttem haza Pozsonyból, munkából. Amikor abban az időben a Somorjai járáshoz tartozó falumba, Otgyára értem, láttam, hogy a falu cseh katonákkal van bekerítve. Szüleim zokogva fogadtak és elpanaszolták, hogy megkapták a kitelepítési dekrétumot, könnyes szemmel kérleltek, én is menjek velük, mert ők idősebbek lévén nem tudtak sem csehül, sem szlovákul. Megígértem, hogy velük tartok. Másnap megérkeztek a teherautók és megkezdődött a kitelepítés. Olgyáról a nagylé'gi állomásra szállítottak bennünket. Falumból a következő személyeket telepítették ki családostul: Varga József, Cséfay József, Szabó József, Világi János, özv. Kunyi Gizella, Csehi András, Horváth Lajos, Sándor Pál és Kiss Flórián. Magunkkal csak a legszükségesebb bútorokat vihettük. Két család kapott egy marhavagont, amely kívül-belül zúzmarás volt a nagy hidegtől. A mi családunk özv. Kunyi Gizellával és családjával került egy vagonba. Állataink mind otthon maradtak, amit az akkori komisszár elkobzott. 1946-ban Csehországban mínusz húsz fok alatti hideg volt. A vagonban befagyott a vödörben a víz is. Meleg ételt nem kaptunk és tisztálkodni sem tudtunk. Éheztünk, fáztunk. Egy állomáson sem adtak még meleg innivalót sem. Öt nap után érkeztünk meg a járási székhelyre, a turnovi állomásra. Mivel vasárnap volt, egész éjjelt a vagonban töltöttük. Másnap, hétfőn jöttek a környékbeli gazdák és úgy válogattak ki bennünket, mint az állatokat a vásárban. Én akkor 20 éves voltam, bátyám, János 26. Mi ketten egy gazdához kerültünk, Semberg Josefhez a Český Dubhoz tartozó tanyájára. Tizenhét éves öcsém, Lajos és Erzsi húgom, aki 15 éves volt, Václav Dedekhez került Soboticére. Édesapám, aki akkor 56. évében járt, Josef Berkmanhoz került Český Dubba. Szüleim kaptak egy szoba-konyhás lakást. A legkisebb húgom 12 éves volt és iskolaköteles. Mivel a nyelvet nem beszélte, az elsősök közé tették, amit ő nagyon szégyellt. Édesanyánkon kívül mindannyian a növény- és állattenyésztésben dolgoztunk. Eleinte 2-3 hónapig nem is tudtunk egymásról, hogy ki merre van. 1948-ban a társadalmi változás után behívattak bennünket a járási munkahivatalba, ahol megmondták, hogy visszakapjuk az állampolgárságunkat, de azt szeretnék, ha ott maradnánk a szudéta területen, ahol 15 hektár elhagyott földterületet kapnánk és hozzá a szükséges felszerelést. Minket azonban állandóan kínzott a honvágy és semmilyen kedvező ajánlat sem tarthatott vissza attól az eltökélt szándékunktól, hogy amint csak lehet, visszatérjünk szülőföldünkre. Ezek után még öt hónappal meghosszabbították ottlétünket. Végre eljött a várva-várt pillanat, 1949 februárja, amikor kézhez kaptuk az igazolást, hogy hazamenetünk. Örömünk határtalan volt. Szüleinknek újra kellett kezdeni a földművelést a saját földjeiken. Én ácsként Pozsonyban kezdtem dolgozni egy építkezési vállalatnál. Azóta eltelt 50 év és nagyon lassan ugyan, de már kezdtük elfelejteni a kitelepítést, a szenvedést. Azonban megint itt tornyosulnak a sötőt felhők felettünk, magyarok felett. Majdnem olyan légkört teremtenek, mint ötven évvel ezelőtt. Akkor elvették az állampolgárságunkat, becsukták iskoláinkat, megkezdték a kitelepítést, nem volt szabad magyarul beszélni. Most megint az alternatív oktatást akarják ránk kényszeríteni a magyar iskolákban. Nyelvtörvényt fogadtak el, amely ránk, szlovákiai magyarokra, a szó tragikus értelmében életveszélyes. Nyelvünket, létünket fenyegeti. Bevezetik az új területi átrendezést, melynek során egyáltalán nem veszik figyelembe a városok és falvak polgármestereinek javaslatait és a polgárok tiltakozó nyilatkozatait. A mi járásunkat, a Dunaszerdahelyit is Nagyszombathoz akarják csatolni. Kérdem én, meddig fogják még jogainkat megnyirbálni, meddig tűrjük mindezt? Sokkal, de sokkal többet érne, ha a kormány jobb megélhetésünkkel törődne, ne uszítsa újra össze a magyar és a szlovák népet. A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyszerű, kulturált magyar és szlovák emberek minden különösebb gond nélkül élnek együtt, békességben. Bizony, eltelt immár ötven év, de még egy köztársasági elnöknek sem jutott eszébe, hogy talán bocsánatot kellene kérni mindazoktól, akiket jogtalanul deportáltak, vagyonukat elkonfiskálták. Jogosan követeljük a kárpótlásunkat, amit még a mai napig nem rendeztek. Azt gondoltuk, hogy az 1989-es tüntetés, ahol a szlovákok és a szlovákiai magyarok együtt kövelték a rendszerváltást, a sajtószabadságot és demokráciát, végre meghozza a társadalmi igazságosságot, és közös erővel sok mindent meg fogunk oldani. Sok mindenben újra csalódtunk, habár a reményt máig nem adtuk föl. Mi nem akarunk mást, mint egyenlő jogú állampolgárként, törvénytisztelő magyarként élni boldogulni, megmaradni szülőföldünkön. Varga Ferenc, 70 éves nyugdíjas, Olgya Az Izraelben utazgató vendéget a régi korok emlékein túl a jelen erőfeszítése ejti ámulatba. Az, hogy a sárga és sivár földön miként tudnak virágzó kerteket varázsolni, helyenként messze elnyúló ültetvényeket üres fenekű bádoghordóba telepíteni, ezzel védve a növényzetet a kiszáradástól. S óvni a kijuttatott vizet is a nap hirtelen sugarától. Minden négyzetméter hallatlan fáradságról tanúskodik, a propagandaszövegekben is megbújó büszkeség azonban a pazarlást sem rejti el. Mert Izraelben egyelőre nem spórolnak a vízzel. Egy-egy kibuclakó napi háromszázharminc litert használ el belőle, s a szép, az európai piacon is jól eladható termést is locsolással érik el. Eredendően úgy kalkulálják az árakat, hogy mely növényféle mennyi vizet igényel. A citrusfélék kilójának megteremtéséhez legalább százötven liter víz szükséges, egy kiló szőlő megéréséig másfél köbmétert s ugyanennyi datolya beéréséig két és felet használnak el. A folyókból, tavakból, kutakból hatalmas szivattyúk pumpálják éjjel-nappal a vizet, s az ott élők büszkék a duzzasztóikra is. A Jordán folyót elsőként vették „birtokba" a zsidó állam megalapítását követően, amiből máig ható feszültség támadt. Husszein jordán király 1990-ben már azzal fenyegetőzött, háború kerekedik belőle, ha nem érnek el megállapodást a víz megosztásáról. Ez a múlt évben kapcsolataik általános rendezésének keretében történt, de Izraelnek - mint a világon mindenütt - szembe kell néznie vele, hogy fogytán a vize. A Holt-tenger felülete például a melegebbé váló klíma következtében negyedével csökkent 1967 óta, ezért felvetődött annak gondolata, hogy csatornával kellene összekötni a Vörös-tengert és az apadó Holt-tengert. A Világbank erre három-négymilliárd dollárt szánna, a tudósok viszont máris aggályosan figyelmeztetnek, hogy előre nem mérhető fel, milyen következménye lenne a két tenger találkozásának. Ötletekben nincs hiány a föld más pontján sem, hiszen ami Izraelben tapasztalható, hogy a folyók szennycsatornákká váltak, a talajvízszintek leapadnak, megkezdődik az elszikesedés, a tavakban felerősödik az algásodás, az másutt is lezajlik. Azaz egészében romlik a vízháztartás állapota. Ehhez járul még, hogy mind több ember változtat a szokásain, s keres újfajta megélhetést a városokban. Becslések szerint 2025-re a népesség kétharmada él majd e helyeken, szemben a mostani ötven százalékkal. A fejlődő államokban mintaként nyomon követkető, hogy naponta százhetvenezerrel szaporodik a városi populáció, az urbanizáció viszont ismét új problémákat vet fel. A koncentrált vízfelhasználás, s egyáltalán, a megnövekedett igény megköveteli, hogy mind több vizet pumpáljanak a sokemeletes épületek lakásaiba, mégpedig - elfogyva a közeli lehetőségek - mind távolabbról kell azt odavezetni. A hiány már-már kritikus méreteket ölt a harmadik világ olyan túlnépesedett nagyvárosaiban, mint Kairó, Peking, Sanghaj, Bombay, Dzsakarta vagy Mexikóváros, de a megnövekedett igény, vélekedések szerint, gondokat okozhat Los Angelesben, Houstonban, Varsóban vagy Tel Avivban is. Ezeken a helyeken fokozottan fenyegetnek a járványok, amelyek egyik-másik megacityben már felütötték a fejüket. 1991-ben Peruban 2600 ember életét oltotta ki a kolera, két éve pedig Indiában okott riadalmat a pestis. Mindezek alapján prognosztizálják, hogy a következő évszázadban a víz fontosabb lesz, mint az olaj, s akár éveken belül drámainak tapasztalhatjuk ennek előjeleit. Egy hete New Yorkban ugyanezt fogalmazták meg az ENSZ szervezésében megtartott tudományos tanácskozáson, amelyen az ajánlásokon kívül előkészítették a június elejére tervezett világtalálkozót. Annak színhelyéül Isztabmult választották, nem egészen véletlenül, hiszen Törökország azon államok egyike, amelyek közel állnak egy esetleges fegyveres összetűzéshez is a víz birtoklása miatt. A Tigris és az Eufrátesz forrásvidékén ugyanis Ankara hatalmas duzzasztóművekkel akarja megváltoztatni a folyók gyűjtővidékének az életét, tragikus állapotot előidézve a tőlük lejjebb élőknél. Szíria és Irak máris „nemtetszését" fejezte ki minden módon, az ott levő európai cégek még a Törökország elleni bojkott gondolatát is felvetették. Mások építőbb módon összefogást sürgetnek, hogy egy-egy nagyobb területen közösen oldják meg a vízellátást és a minőség megóvását. Megint mások azt állítják, ez nem is annyira regionális probléma. Az egyes államok kormányainak kell elejét venni, hogy ezek a visszafordíthatatlan folyamatok bekövetkezzenek, mert mindannyiunk felelőssége, hogy a gyermekeink gyermekeinek is jusson még élvezhető víz. Rengeteget kellene ennek érdekében tenni, nemcsak a természetátalakítás révén, hanem a civilizációs szokások megváltoztatásával is. Példaként emlegetik, Amerikában minden tíz napban elkészül egy golfpálya, amelyeket folyamatosan kell öntözni, hogy olyan zöld pázsitja legyen, mint az angoloké. Az ápolásukhoz elhasznált víz jóval több, mint amennyiből Fekete-Afrika sok országa csak álmodhat is, mert ott már igazi az ínség. A nagy szárazságok éveiben ezrek haltak meg csak nemrég is, a gazdaságuk pedig talán soha sem heveri ki ezeket a természeti csapásokat. S a gond nemcsak a sivatagos vidékeken nagy. Ahol bőséges a csapadék, sokszor ott is hiánycikk a jó víz, mert a városok csatornájából kiömlő szennylé és az ipartelepekről kikerülő hulladék arrafelé szintén mérgezi a talajt és a forrásokat. A drámai változások a szemünk előtt zajlanak le; a környezetében bárki megtapasztalhatja, hogy az egykor tiszta patakok, folyók helyén ma kloákára emlékeztető lé hömpölyög vagy csak csordogál már, az emberiség mégsem képes elegendőt tenni az állapotok romlása ellen. A jóslás ezért akár be is teljesedhet, hogy a nem is távoli jövőben az arany értékében mérik majd az iható vizet. (zsigovits)