Új Szó, 1996. április (49. évfolyam, 77-100. szám)

1996-04-25 / 96. szám, csütörtök

1996. április 23. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó i 973 | Élve vagy halva Teljesen lényegtelen, hogy Dzsohar Dudajev valóban meghalt-e vagy sem: Moszkvának még nagyon sokáig kell harcolnia Dudajev vei. Mert Dudajev már régen legenda, s a legenda halhatatlan. Tisztában van ezzel Borisz Jelcin is, aki Kínába tartva Habarovszkban tegnap mosta kezeit, mondván, ha Dudajev valóban meghalt, azt csak magának köszönheti, hiszen ő robbantotta ki a háborút. És elárulta aggodalmait is, amikor azt mondta: ha Dudajev csakugyan meghalt, akkor vigyázni kell, nehogy hívei nélküle aktivizálódhassanak. Vagyis nem attól tartott, hogy a csecsen elnök halálhíre nem igaz - ahogyan egy ádáz ellenféllel kapcsolatban teljesen érthető lett volna -, hanem attól, hogy valóban halott. S mivel egy orosz repülőgépről kilőtt rakéta ölte meg őt, Jelcin tisztában van vele: a csecsenek körében még mindig oly elevenen élő, sőt kötelező vérbosszú az oroszok ellen fog irányulni. Arra is számítani lehet, hogy ezek után Csecsenföldön népesebb lesz az oroszellenes tábor - sokan azok közül is Moszkva ellen fordulnak, akik nem értettek egyet teljes mértékben Dudajev módszereivel! céljával viszont-igen. Dudajev már eddig is a csecsen függetlenség jelképe volt. S bár elkövetett jó néhány hibát, és szinte kiprovokálta az orosz vezetést a katonai erő bevetésére, amivel rengeteg szenvedést okozott népének - reményt is adott neki. Reményt arra, hogy elérheti, ami minden nemzet vágya: a függetlenséget. Dudajevnek - több szerencsétlen döntéséből, sőt baklövéséből ítélve - nem volt egy átgondolt stratégiája, de ügyes taktikus volt. Még szédületes szovjet katonai karrierjét is ki tudta használni új céljaira. 1990-ben a kommunista párt tagjaként, vezérőrnagyként tért vissza Csecsenföldre. De hónapokon belül a Szovjetunión végigsöprő függetlenedési hullám nyomán létrejött Csecsen Nemzeti Kongresszus vezetője, egy év múlva a szavazatok több mint 90 százalékával a köztársaság elnöke lett. Az emberek elhitték neki, hogy csak azért utasította el a vezérezredesi rangot és egyben egy repülőhadsereg vezetését, mert - mint ő fogalmazott - „sorállományú csecsenként" akarta szolgálni hányatott sorsú népét. Elhitték neki azt is, hogy a példás kommunista és ateista egy csapásra buzgó muzulmán lett. Mindent elhittek neki - mert a csecsenek hinni akartak. Hinni akarták, hogy eljött a nemzeti feltámadás, az államalapítás ideje. Meg a bosszúé is. A csodaszép és gazdag Kaukázusból Sztálin őrült parancsa nyomán 1944-ben a kopár és nyomorúságos Kazahsztánba deportált csecsenek elégtételt akartak venni. És Dudajev, aki a család hetedik, legkisebb gyermekeként pár hónaposan került Kazahsztánba, el tudta hitetni, hogy hazatérése napjáig a bosszúra készült, a jó kommunista, a kiváló katona csak álarc volt, amellyel a csecsen hazafi védekezett. Élve vagy halva - Dudajev veszélyes ellenség Moszkvának. Csecsenföldön máris szájról szájra terjed a rege: Dudajev nem halt meg, halálhírével csak külföldre való menekülését akarják megkönnyíteni, mert az oroszok vadásznak rá. De ő majd visszajön, s mindent elölről kezd. Egy másik változat szerint csak félre akarja vezetni az oroszokat, hogy a hegyekbe húzódva új erőt gyűjtsön a harcra. „Semmi szenzáció nem történt. Meghalt egy honfitársunk. A harc újult erővel folytatódik" - mondta tegnap Dudajev egyik közvetlen munkatársa. A számtalan kudarcot megért moszkvai stratégáknak tehát főhet a fejük, milyen új harcmodort ötöljenek ki. Mert azt egyetlen katonai akadémián sem oktatták, mit kell tenni akkor, ha a sherwoodi erdő kel életre a Kaukázusban, s minden fa mögött ott áll egy Robin Hood vagy egy Little John. Kémregény Újabb politikai botrányléggömb pukkant szét Európa egén, amikor kiderült, hogy bűncselekmény hiányában megszüntették az eljárást Józef Oleksy volt lengyel miniszterelnök ügyében. A lengyel baloldal egyik legtehetségesebb politikusát mindenesetre sikerült Lech Walesa táborának eltávolítania a kormány éléről azzal a váddal, hogy a KGB ügynöke. E kémhisztéria hullámai átcsaptak a lengyel határokon. Ami elkeserítő, s nem sok jót ígér a lengyel jogállamiságnak, hogy az ügy vesztesei, akik eleve bűnösnek kiáltották ki Oleksyt, nem fogadják el a kémperekben tapasztalt katonai ügyész döntését és a bizonyítékként benyújtott anyagokról a katonai titkosszolgálat szakvéleményét. Márpedig az, hogy az egyik legterhelőbb, orosz nyelvű szöveget egyszerűen félrefordították, hogy a dokumentumok közül több, így a legfontosabb nem származhatott Oleksytől, hogy az egyetlen terhelő mondatot egy kettős kémtől csak részegen sikerült kicsikarni, azt bizonyítják: az Államvédelmi Hivatal ha nem is hamisított, tendenciózusan gyűjtött és értelmezett információkat - országának miniszterelnöke ellen. Vagyis egy boldogtalanabb kor emlékét felidézve, a politikai rendőrség igenis a politika formálásába avatkozott bele ismét. Nyilván nem véletlen, hogy Milczanowski volt belügyminiszter, aki sietett világgá kiáltani a hírt: a kormányfő kém, most az államtitok védelmére hivatkozik, és hazaárulásnak minősíti azt a követelést, hogy hozzák nyilvánosságra az ügy valamennyi dokumentumát. Az a kijelentése pedig, hogy bátran áll a bíróság elé, mert a kommunisták börtöne után legfeljebb a posztkomunistákét is kipróbálja, puszta demagógia. Az Állambíróság, amely előtt esetleg felelnie kell majd azért a kárért, amelyet hazája nemzeti érdekeinek okozott, csupán politikai felelősség megállapításában illetékes. Az ellenzéki pártok, amelyeknek nagy szerepük volt a kémhisztéria keltésében, most válaszút elé kerültek. Vagy elismerik tévedésüket, s kezet nyújtanak Oleksynek, vagy Walesa táborába állnak, mit sem törődve az igazsággal. BARABÁS T.JÁNOS Szlovákia szellemi megújulása A lap munkatársa Dominik Hrušovský érsekkel, a Vatikán által a napokban Belorussziába kinevezett pápai nunclussal beszélgetett. • A diplomata egyik legfontosabb fegyvere a nyelvtudás. Milyen nyelveken beszél? - Elég sok nyelvet ismerek, sajnos, oroszul, fehéroroszul és lengyelül nem tudok. Most újra nyelvtanulásba kezdek, s azzal fogok foglalkozni elsőként, amely mellett a Szentatya dönt. Biztosan többször találkozom majd vele, és elmondja elképzeléseit belorusz küldetésemről. Ami a többi európai nyelvet illeti, olaszul és franciául olyan jól tudok, mint szlovákul, bár lehet, hogy nem olyan biztonsággal és pontossággal bírom, de mindenesetre folyamatosan beszélem. Természetesen latinul is tudok, a német és az angol sem áll tőlem távol, sőt magyarul is tudok. Középiskolai tanulmányaim jelentős részét ugyanis magyarországi szlovák gimnáziumban végeztem. • Mennyire ismeri a belorusz vallásügyi helyzetet? Hány katolikus él Belorussziában? - A belorusz vallási viszonyokkal könyvek révén ismerkedtem meg. Csak éppen mindegyik másképpen festette le a helyzetet... Nem marad más hátra, mint hogy a helyszínen tájékozódjam a dolgok állásáról. Persze nem csupán a hívők száma fontos, hanem a vallásgyakorlás intenzitása is. A katolikusok számaránya a belorusz lakosság 15 százalékát teszi ki. JÁN SZELEPCSÉNYI, Slovenská republika A szlovákiai németek diszkriminálva érzik magukat A lap munkatársa Ottó Sobek kandidátussal, a Szlovákiai Kárpáti Németek Közösségének alelnökével beszélgetett. m Tavaly augusztusban az önök közössége nyilatkozatot adott ki, melyben kérik a beneši dekrétumok eltörlését és a Szlovákiában élő német anyanyelvű polgárok államosított vagyonának visszaadását, függetlenül attól, hogy až államosítás 1948. február 25. előtt vagy után történt. Ugyanezzel a kéréssel Jozef Kalman miniszterelnök-helyetteshez is fordultak. Mi a helyzet jelenleg? - E kérést gyakorlatilag a közösség megalakulását követően máris megfogalmaztuk. A beneši dekrétumok a szlovák jogrend részét képezik, és ennek alapján konfiskálták a Csehszlovákiában élő németek ingóságait és ingatlanjait, valamint ez adott jogalapot a németek száműzésére is. A dekrétumokat mind a nemzetközi jog, mind az általános erkölcsi elvek alapján elfogadhatatlannak tartjuk. • Mit kérnek tehát? - E törvények teljes törlését, ami nézetünk szerint egyben közelítené a szlovák törvénykezést az EU normáihoz. A beneši dekrétumok miatt a restitúció nem érintette a szlovákiai német nemzetiségű polgárokat, mivel az 1948. február 25-e előtt történt konfiskációra nem terjedt ki. Ami számunkra elfogadhatatlan, ezáltal a német nemzetiségűek Szlovákia másodrendű polgárainak kategóriájába kerülnek. • Közösségük hány német nemzetiségű polgárt képvisel? - Az 1991-ben végzett népszámlálás mintegy 6 ezer németet mutatott ki. Mi azonban ezt nem tekintjük irányadónak, s bár a népszámlálást már a rendszerváltás után tartották, a múlt árnya még mindig ránehezedett. Utánanéztünk, s kiderült, sokan nem vállalták nemzetiségüket. A Szlovákiában élő németek reális számát 15-20 ezer főre becsüljük. FRANTIŠEK MELIŠ, Práca Mit tennének a helyükben? A jelenlegi belpolitikai helyzet ellehetetlenülésében nemcsak a kormánykoalíció vétkes, hanem a szlovákiai közélet is felelős. Ők ugyanis csak annyit engedhetnek meg maguknak, amennyit a közélet megenged számukra - és a társadalom, sajnos, egyelőre sok mindent megenged nekik. Ha a választópolgárnak már nem tetszene, hogy a jelenlegi miniszterek mit tesznek az oktatásüggyel, az egészségüggyel és a kultúrával, hogy a kormánykoalíció képviselői által elfogadott törvények milyen szégyent hoznak ránk külföldön... s ha ezt a nemtetszését a közvélemény-kutatások is tükröznék, s ez megmutatkozna a pártpreferenciákban is, akkor a jelenlegi kormánykoalíció rákényszerülne arra, hogy korrigálja eszközeit és álláspontját. ROBERT KOT1AN, Sme (Rövidítve) í KOMMENTÁRUNK A Vatikán malmai Lassan, de biztosan őrölnek a Vatikán malmai is. Ezt a tényt különösen II. János Pál pápa két évtizedes, kiemelkedő tevékenysége során tudatosítjuk újra és újra. Azok a dokumentumok és állásfoglalások, amelyeket a Szentszék, valamint a Szentatya hoz nyilvánosságra a világ, egyes földrészek, régiók és országok sorskérdéseivel kapcsolatban, gyakran túlmutatnak a katolikus egyház keretein, mert az emberiség és egyes közösségek nyomasztó gondjait, konfliktusait igyekeznek enyhíteni, egyértelmű erkölcsi értékrend szellemében. A Vatikán látómezejében azonban a látszólagos részletkérdések sem sikkadnak el. Évszázados tapasztalatok is minden bizonnyal arra intik a mai vatikáni döntéshozókat, hogy semmiképpen sem szabad lebecsülni a helyi vagy regionális jellegű gondolát, mert ezek nemcsak a katolikus egyház, hanem az adott földrész szempontjából is lényegesek, potenciális veszélyforrások. Ilyen megfontolt s ugyanakkor határozón lépéseket a Vatikán ezekben a napokban Szlovákiával kapcsolatban tett, s várhatóan tesz vasárnap. Az első döntés tulajdonképpen a szlovák belpolitika és a diplomácia révén vált kiemelt hírré, sőt kommentárok és találgatások témájává. A Vatikán egy segédpüspököt érsekké léptetett elő, és a pápa fehéroroszországi nunciusává nevezett ki. Igy önmagában ennek hírértéke is alig van, hiszen csaknem mindennapos az ilyesfajta döntés. Igen ám, de a segédpüspök szlovák, ráadásul az a Dominik Hrušovský, aki fölszentelte a mostani Mečiar-kormányt és a kormányhivatal kápolnáját, s aki nem írta alá a szlovákiai püspöki konferencia tiltakozó állásfoglalását a Büntető Törvénykönyv módosításával kapcsolatban. A Vatikán semmit sem kommentált, viszont döntött, s ennek a döntésnek üzenetértéke is van - nemcsak a szlovák egyházi főméltóságok számára. Mindezt nyilván tudatosította a szlovák kormány is, s a diplomáciában ugyancsak egyértelmű döntéssel konzultációra hazarendelte vatikáni nagykövetünket, aki ráadásul a szlovák kereszténydemokraták neves személyisége. A szlovák diplomácia irányítói, miután kissé lehiggadtak, rádöbbentek arra, hogy ismét túllőttek a célon, s most már igyekeznek jó képet vágni a vatikáni döntéshez. Kisimították összevont szemöldöküket, és kényszeredett mosollyal azt ismételgetik, hogy Dominik Hrušovský kinevezése - sokak szerint valójában felfelé buktatása - megtiszteltetés Szlovákia számára. Ebben is van igazság, de mindez nyilván meggyőzőbben hangzott volna, ha első hivatalos szlovák reagálásként kerül nyilvánosságra. Ebben a fölöslegesen feltupírozott ügyben ma már csak az nem világos, hogy Anton Neuwirth mikor tér vissza diplomáciai állomáshelyére, s mennyi időre. A Vatikánban ugyanis a jelek szerint a szlovákiai magyarság hétesztendős kérelméről is döntöttek, s nem elképzelhetetlen, hogy a fejlemények miatt idehaza a szlovák nagykövet személyében találják meg a bűnbakot. Ez egyelőre csak találgatás. Az viszont semmiképpen sem az, hogy a vasárnapi komáromi imanapon részt vesz Ján Sokol, a pozsony-nagyszombati egyházmegye érseke, sőt kora este sajtóértekezletet is tart. Jól értesült források úgy tudják: itt olyan bejelentést tesz, amely egyértelműen igazolja, hogy a Vatikánban elmozdult a holtpontról a szlovákiai magyar katolikusok kérelmének az ügye. A szakértők két megoldást tartanak reálisnak. Vagy magyar püspököt neveznek ki, s ezzel kapcsolatban Tóth Domonkos segédpüspök nevét emlegetik, aki tanulmányainak egy részét Esztergomban végezte, vagyis magyar műveltsége is van. Elképzelhető olyan döntés is, hogy valamelyik püspököt megbízzák a hazai magyar hívők és a papi hivatások ügyeinek intézésével, s ebben az esetben szóba jöhet Vladimír Filo pozsonyi püspök is, aki lelkipásztori tevékenységét több magyarlakta településen látta el, s nemcsak magyarul tud, hanem a magyar hívők és a papság gondjait is jól ismeri. A várakozásokra és a találgatásokra vasárnap remélhetően örömteli választ kapnak az immár hetedik alkalommal Komáromba sereglő magyar hívők. Ez a nap és a várható bejelentés vélhetően egyszerre igazolja majd azt, hogy a Vatikán sosem tétlen, csupán megfontoltan cselekszik. Nem hamarkodja el a diplomáciai lépéseket, hanem igyekszik körültekintően, minden érdekelt fél szempontjait alaposan mérlegelve dönteni. Mindezt figyelembe véve valószínűsíthető, hogy most még nem teljesül a szlovákiai magyar hívők valamennyi indokolt kérelme, ám a bejelentés ennek ellenére megalapozott reménnyel, nem pedig csüggedéssel tölti majd el őket. SZÁLKA ÉS GERENDA Nem szabad feladni A napokban munkahelyi kötelességeiknél sokkal többet végző pedagógusok körében vetődött fel, hogy helyzetük kezd hasonlítani ahhoz, amit az oly sokszor „átkosnak" mondott rendszer szocialista iskolájában már egyszer átéltek. A különbség annyi, hogy míg akkor a kommunista ideológia tartotta szakadatlan nyomás alatt valamennyiüket, manapság a kormányzati hatalom szintjén, az egész társadalmat egzisztenciális fenyegetettségbe taszító nacionalista propaganda befolyásolta oktatásügyi hivatalnokok teszik ezt. Magyar iskolákat akarnak úgy átformálni, hogy a kiszolgáltatott pedagógusokat félemlítik meg, s megkerülnek szülőket, önkormányzatokat. Lehet, sőt kell is beszélni a sajtó nyilvánossága előtt arról, hogy kik azok a hivatalnokok, iskolaigazgatók, akik a törvénytelen kényszemek szinte önként engedelmeskednek. Feltéve, hogy tesz, aki megnevezi azokat, hogy lesz, aki meri segítségül hívni a szülőket, s a községi önkormányzatoktól, a magyar koalíció pártjaitól, a sajtótól politikai és erkölcsi támogatást kér a gyerekek, a pedagógusok és az isKola nyelvének, szellemiségének megvédésére. Falvaink szellemi megtartóerejét a szlovákiai magyarok számára az anyanyelvi iskola, a félekezetek egyházai és a polgárok választotta önkormányzatok együtt munkálhatják ki. Fontos forrásai ennek az iskolai gyerekközösségek, a már szép számban szaporodó templomi kórusok, felekezeti egyletek, az önkormányzatok támogatta kulturális szakkörök, amatőr művészeti csoportok. Az, iskoláink és pedagógusaink felől érkező jelzések alapján tudjuk, hogy törvénytelenségekkel, hivatalijogkörök önkényes áthágásával növelik az államhivatalnokok a feszültséget. Viszont az is tények sorával bizonyítható, mennyire fontos valamifajta támogatás, segítés, akárcsak a megbecsülést, tiszteletet kife jező jelképes gesztusok sora a falvak és városok kulturális életében igencsak meghatározó szerepet játszó pedagógusok felé. A lelki tehertétel megnyilvánulásai testi és szellemi értelemben hasonlíthatnak ugyan a diktatórikus ideológiai nyomás okozta érzésekhez, de senki sem beszélhet olyan mértékű kiszolgáltatottságról. Amíg van nyilvánosság, van szabad sajtó, léteznek a demokratikusan választott helyi önkormányzatok, amíg vannak legitim parlamenti képviselőink, s amíg egyáltalán mindenki nyilvánosságra hozhatja a véleményét, nem szabadna ezeket a lehetőségeket eleve feladni. Mint ahogy feladhatatlanok azok a szakkörök, művészeú csoportok, amelyek az iskolákban a gyerekek érzésvilágát, gondolkodásmódját és kapcsolatteremtő készségét hivatottak fejleszteni. Ez mindenkor, minden társadalmi szituációban és egyéni léthelyzetben megérdemli az egyéni energiaráfordítást, az anyagi támogatást. Igaz, lehetetlen összemérni, hogy az a bábcsoportot vezető pedagógus-rendező kap-e nagyobb támogatást, akinek heti egy óra szakköri foglalkozást honorálni tud az iskola, szemben azzal, akinek a bábok, a díszlet és a paraván elkészítéséhez szükséges nyersanyagokat, szakmunkákat nagyvonalúan kifizeti az önkormányzat. Mert az első esetben a rendező semmilyen más anyagi támogatásra nem számíthat így a többletmunkájáért járó, szinte chbémek is tekinthető összeget valószínűleg cérnára, ragasztóra, ollóra, textilre költi. És ennek ellenére ők azok, akik többtucatnyi társukkal jóval többet adnak át a gyerekeknek, mint a hallgató, gyáván visszahúzódó többség. Azok, akik sem színjátszó csoportot, sem számítástechnikai szakkört, sem kézilabdacsapatot nem vezetnek. Megtörténhet, hogy tanügyi igazgatók, nyelvkomisszárok vagy maga a miniszter asszony kutat majd az iskolai könyvtárak polcain, a földrajzi kabinetekben, a gyerekek táskájában. Így keresve szerintük „irredenta szellemiségű könyveket, térképeket". Ha a magyar történelmi mondák, a Petőfi-összes, a magyar királyság szláv népeinek történetét is rögzítő térképei „irredentizmusra" buzdítanak, akkor büszkén vállalom a megbélyegzést. Ki kell mondani, hogy aki nemzeti politikai propagandáját a „szlovákiai magyar irredenták" elleni harcra alapozza, annak nincs igazi politikai programja. Az önmagát és hatalmát félelemkeltőnek mutató Vladimír Mečiar sohasem tudja kivívni az általa szinte naponta megvádolt, ártatlan szlovákiai magyarok tiszteletét. Most már bizonyosnak látszik, mennyire a politikai bátorság, az összetartás, a demokrácia vállalása a leginkább irritáló a kormányhatalom számára. Tények, bizonyítékok nincsenek a birtokában arról, hogy a szlovákiai magyarok illegálisan szerveződnének, irredenta hangulatkeltésre ragadtatnák magukat. Akkor cselekszünk a legcélratörőbben, ha a bábcsoportok, a néptáncosaink, a színjátszók, a Ki mit tud?-on indulók, a Csemadokban tevékenykedők vállalják hazájukat, szülőföldjüket, iskolájukat, ahol a szlovák nyelvet is megtanulják, megtartják kultúrájukat és anyanyelvüket. Nem kevésbé akkor, ha öntudatos állampolgárokként választunk demokratikus képviselőket a mindenkori szlovák parlamentbe. Ez bosszantja majd leginkább azokat, akik a szlovákiai magyarokból mindenáron a szlovák nemzet szuverenitására támadó irredenta csőcseléket szeretnének kreálni, vagyis ellenséget a maguk számára.