Új Szó, 1996. április (49. évfolyam, 77-100. szám)

1996-04-02 / 78. szám, kedd

1996. április 4. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 1 777 | A pozsonyi PSIS felkészült az előlegek kifizetésére Az Első Szlovák Befektetési Társaság (PSIS) készen áll, hogy kifizesse az előleget a Sporofond azon ügyfeleinek, akik kérvényezték részesedési jegyeik visszavásárlását - jelentette ki Vladimír Rajčák, az Első Szlovák Befektetési Társaság igazgatója. Az ehhez szükséges pénzt a Sporofond részvényeinek eladásából teremtik elő, ami V. Rajčák szerint sikeresen folyik. Problémát jelent viszont a Sporofond tavaly júniusi bezárása. Ezt az ideiglenes kezeléssel megbízott Harvard Befektetési Társaság tette meg, amire, a PSIS képviselői szerint, nem volt joguk. A nyílt végű befektetési alap ugyanis akkor zárható be, ha részesedési jegyeinek több mint egyharmadát visszavásárolja. Ez azonban nem történt meg, mindössze az erre vonatkozó kérvények érkeztek be. Ebben a tekintetben a minisztérium véleményét is kikérték, de egyelőre hiába. . Február közepe óta a PSIS-ben újabb pénzügyminisztériumi ellenőrzés folyik, aminek a cétja - Jozef Magula államtitkár szerint - a társaság keletkezésének és transzformációjának a vizsgálata. V. Rajčák ezzel kapcsolatban elmondta, hogy társaságuk már 1990-ben létezett, s működését a befektetési társaságokról szóló törvény különleges előírásai és átmeneti rendelkezései alapján kezdte meg. ROBERT ŽITŇANSKÝ, Národná obroda A bankprivatizáció elhalasztása Végre kiderült, mi akadályozta meg a miniszterelnököt, hogy betartsa január 25-én tett ígéretét (miszerint január végéig, de legkésőbb február közepéig a jegybankon kívül az összes bank magánkézbe kerül), illetve amelyet később meghosszabbított („Február végét mondtam. Ezt be is tartom"). Az ok nem a DSZM rosszakarói által feltételezett koalíciós vita vagy a Nemzeti Vagyonalap elnökének, Štefan Gavorníknak időnkénti rossz informáltságában rejlik. Amint azt Mečiar a Slovenská Republikának elmondta, az egészet a Cseh Köztársaság okozta. Nem sikerült ugyanis megegyezni a cseh vagyonalap által a VÚB-ban, illetve a szlovák vagyonalap által a Komerční bankában birtokolt rész kiegyenlítéséről. Ennek két nap alatt le kellett volna bonyolódnia, de az ügy elakadt a cseh vagyonalapnál. Emiatt a bankprivatizáció eredeti tervét át kellett dolgozni. Az elképzelt kollektív privatizáció (négy bankból két iker) helyett mindegyik bankot önállóan privatizálják. A tervezet elkészültének idejét a miniszterelnök nem tüntette fel. Ez a fordulat csak annak okozhat meglepetést, aki nem tudja, hogy az említett cserét Csehszlovákia felosztása óta intézik. Azzal, hogy ezt még a privatizáció előtt le kell zárni, tisztában kellett lennie a pénzügyminiszternek, de a miniszterelnöknek is, aki azon a bizonyos nemzetközi gazdasági fórumon bejelentette a bankok gyorsított privatizációját. Sőt feltételezhető volt, hogy a cseh féllel már alá is írták az egyezményt. Ellenkező esetben felmerül a szószegés, politikai spekuláció (parlamenti körökben az terjed, hogy a pénzintézetek privatizációja a SZNP egyik feltétele volt a szlovák-magyar alapszerződés támogatása fejében), illetve a hozzá nem értés gyanúja. ALENA GOTTWEISOVÁ, SME Mások talán többet adnak a biztosítottjaiknak Mától érvényes a pénzügyminisztériumi rendelet, amely szerint az egészségügyi ellátás során egy pont maximális értéke 0,30 Sk. E. Hostýn, az Általános Egészségügyi Biztosító (VŠZP) igazgatója ezzel kapcsolatban elmondta, hogy ők egy pontért csak 0,26-0,27 koronát fizetnek. Ebből az következik, hogy az általános orvos teljesítményéért 10,80, a gyermekorvos 13,10 a körzeti nőgyógyász pedig 7,10 koronát kap. így nem lehet csodálkozni azon, hogy a nőgyógyászok tartanak a privatizációtól. Információink szerint a biztosító például nem fogja téríteni számukra az ultrahangos kezelést. A koeficiensket egyedül a fogorvosoknál nem szüntették meg, számukra maximálisan 1,6 értéket javasoltak. Ez azt jelenti, hogy egy pont 0,42 koronát fog érni. V. Balog, az Apollo vegyipari biztosító igazgatója szerint ők valószínűleg a maximális, 0,30 koronás értéket fizetik ki. E. Andrejčáková, a VŠZP kereskedelemi igazgatója arra a kérdésre, nem tartanak-e attól, hogy az orvosok más biztosítókkal előnyösebb szerződéseket kötnek, ezt válaszolta: „A kezelőorvosokat nem éri kár, annyit kapnak majd, mint tavaly. Hasonló a helyzet a szakorvosok esetében is, ott a pont értéke 0,20-ról 0,27 koronára emelkedik. Arra számítunk, hogy az orvosok aláírják velünk a szerződést. Mi vagyunk a legnagyobb biztosító, a legtöbb biztosítottal." ANDREA KADNAROVÁ, Práca Rövidítve Suchman tagkönyve Három áldozata van az MSZP vasárnap véget ért kongresszusának. Valamennyien személyes áldozatok, de nem egyenértékűek. Vitányi Ivánt a választmányi elnökségtől elütötte Baja Ferenc, Csintalan Sándor, noha elnökségi tag lett, minden egyéb vezetői funkciójától megfosztatott, míg Suchman Tamás választási vereségei miatt látványosan és haragosan letette tagkönyvét, búcsút mondott a pártnak is. Gál Zoltán az esetet követően megjósolta ugyan, hogy az újságok „sztárhíre" az úgynevezett Suchman-ügy lesz, de ne tegyük meg neki ezt a szívességet. A privatizációs miniszter indulata valószínűleg abból fakad, hogy leszavazásai miatt elöntötte a keserűség. Alighanem túlértékelte egyébként csakugyan jelentős szerepét a kormányzatban. A tavalyi év végi sikereket hajlamos volt a valóságosnál nagyobb mértékben önnön teljesítményének tulajdonítani, holott ebben valószínűleg a csapatmunkának volt nagyobb szerepe. Mi több, föltehetően annak a Bokros-csomagnak, amely ellen ő maga olyan hevülettel küzdött. Kicsit hasonlatosan egyes baloldali nosztalgikus áramlatokhoz, amelyek egyébként, szerencsére, néhány fölszólaláson túl alig kaptak tolmácsolást a kongresszuson. Csintalan Sándor visszaszorulása annak az eredménye, hogy főként szubjektív okokból alkalmatlannak mutatkozott elsajátítani a modern szociáldemokrata politikus magatartását. Őt nem annyira rendhagyó gondolkodásmódja minősítette, hiszen nem volt szinte egyetlen olyan részletkérdés sem, amelyben ne követte volna fönntartás nélkül Horn Gyula és a párt irányvonalát. Külső megjelenésében és kommunikációs stílusában volt képtelen alkalmazkodni a parlamentáris demokrácia - meglehet, formális - szabályaihoz, de hát egyetlen kormányzó párt sem mellőzheti ezeket a kötöttségeket. E két esettel szemben viszont politikai tartalmú és az MSZP belső hangulatáról kcsit árulkodó is Vitányi Iván leszavazása a választmány elnöki posztjáról. Vetélytársának, Baja Ferencnek a fölülkerekedése magyarázható persze azzal a természetes ösztönnel is, hogy fiatalítani akarják a pártvezetést. Csakhogy mint kiszivárgott, főként a vidéki küldöttek billentették a mérleg serpenyőjét Baja javára. Vitányi számukra talán „túlságosan intellektuális", mondhatnánk nagyon is urbánus, és noha vitathatatlanul ő az, aki a modern szociáldemokrata gondolkodást a leginkább megtestesíti, toleranciája, szabadelvűsége és széleskörűen európai fölfogása „gyanúsan" liberálissá teszi. Éppen ilyen személyiség egyenlíthette volna ki változatlanul a különböző irányzatokat, adhatta volna meg a választmánynak azt a rangot, amely eddig is figyelmeztette a kormányzati felelősöket pártbeli kötelezettségeikre is. A sors iróniája, hogy Vitányi éppen akkor esett ki a pártvezetésből, amidőn ellenlábasai közül Kósa Ferenc éppen csak becsúszott az elnökségbe, Suchman pedig vette a kalapját. Ettől függetlenül azonban a kongresszus egészében és általánosságban elégedetté teheti nem csupán Horn Gyulát, akit imponáló többséggel pártelnökké újjáválasztottak, nemcsak a pártvezetés egészét, hanem az országot is. Higgadt, felelős hangnem jellemezte a vitát, és noha második szakaszként (az elvi kérdésekben már tavaly ősszel Miskolcon dűlőre jutottak) a tanácskozás hivatása főként a személyi ügyek eldöntése volt, mégis a társadalom, a gazdaság gondjai álltak a középpontban. A szenzáció elmaradt ugyan, de ebben a helyzetben nem is volt várható. A kormányzat és a mögötte álló vezető párt a stabilizációt óhajtja folytatni, azzal a korrekcióval, hogy az aránytalanságokat, főként a nagy társadalmi rétegeket sújtó egyenlőtlenségeket, ha teljesen fölszámolni nem lehet is, enyhítik. Lehet lebecsülni a makrogazdaságban nemzetközileg is elismert eredményeket, lehet becsmérelni is őket - az ellenzéknek az a hivatása, hogy megtegye -, de komolyan kétségbe vonni méltatlan. Hiszen ez az alap, amelyen az ország végre nekifoghat azoknak a nagy horderejű reformoknak, amelyek nélkül továbblépni elképzelhetetlen. Biztos, hogy ez sem megy majd újabb áldozatok, zsörtölődések és kemény bírálatok nélkül. Az MSZP - kormányzati elődjével ellentétben - soha nem hirdette azt magáról, hogy kamikaze-kormányt akar alakítani; a kezdeti népszerűtlenséget tudatosan vállalta. Abban, ahogyan a kongresszuson több ízben is elhangzott, hogy tudniillik nincs egyéb alternatíva, bizonyosan nincs a pártnak igaza, hiszen demokráciában mindig kell lennie választási lehetőségnek. Olyan korrekcióval helytálló ez, hogy a jelenlegi ellenzék nem csupán belső meghasonlottsága miatt, hanem mert kritikáját egyoldalúan a csepülésre korlátozta, még nem állt elő koherens, a mostani gazdaságpolitikát fölváltó tervvel. Ez adhatta a kongresszusnak azt a magabiztosságot, hogy semmiképpen sem kisebbrendűségi érzésekkel, önbizalmát elveszítve néz az 1998as választások elé. De hát addig a kormánynak is, a pártnak és a koalíciónak is még sok megpróbáltatást kell kiállnia. VÁRKONYI TIBOR KOMMENTÁRUNK Lépes méz Két és fél hónappal az orosz választások előtt Borisz Jelcin vesztésre áll, ezért kapkod és kockáztat. Igaz, hogy egy hónap alatt 7 százalékkal javult az ázsiója, de 18 százalékával még így is csak a második hely az övé a változatlanul 25 százalékos kommunista jelölt, Gennagyij Zjuganov mögött. A kérlelhetetlen felmérések arról is szólnak, hogy a második fordulót szintén ő nyerné meg 40:30 arányban a jelenlegi államfővel szemben. Jelcin - a jelekből ítélve tisztában van azzal, hogy a gödör aljáról csak egy módon kapaszkodhat ki: ha tető alá hozza a csecsen válság rendezését. Azét a válságét, melynek elfajulásához nagyon tevékenyen hozzájárult. Hiszen amikor 1991 őszén Dzsohar Dudajev kikiáltotta Csecsenfold függetlenségét, Jelcin Oroszország elnökeként csak hetekkel később reagált, tessék-lássék rendkívüli állapotot hirdetett, csapaterősítést is küldött Groznijba - de három nappal később vissza is rendelte. Akkor a kaukázusi zűrzavar neki kedvezett, hiszen még volt Szovjetunió, az elnöke pedig Gorbacsov volt, akit mindenképpen le akart győzni, s a csecsen ügy éppen kapóra jött neki. Pontosan három évvel később azonban már ő volt az, aki hathatós támogatást nyújtott Dudajev belső ellenzékének. Többek között azzal, hogy az orosz légierő Groznijt bombázta. Ugyancsak Jelcin hadvezérei döntöttek úgy tavaly januárban, hogy dűlőre viszik az ügyet, s az orosz páncélosok bevonultak a csecsen fővárosba. A villámháború terve villámgyorsan kudarcba fulladt, a gátlástalan mészárlás és rombolás azokat a csecseneket is Moszkva ellen fordította, akik Dudajev elszánt ellenségei voltak. Jelcin, aki mindenáron erőskezű és határozott államfőnek akart mutatkozni, pedig éppen ekkor zuhant a népszerűségi gödör aljára. Kutyaharapást szőrivel - döntöttek a Kremlben, s már hetekkel ezelőtt megszellőztették: a sikertelen próbálkozások után Jelcin elkészíti saját rendezési tervét. Amivel azonban vasárnap előállt, az legtalálóbban lépes mézhez hasonlítható: csábító, de vannak ehetetlen részei. Csábító az azonnali fegyvemyugvás, az orosz csapatok kivonása az úgynevezett nyugodt térségekből, a tárgyalások mielőbbi megkezdésének ígérete és az extra autonómia is. „Ehetetlen" viszont az a kitétel, mely szerint Moszkva nem békül meg a terrorakciókkal, és ezekre megfelelő választ fog adni. Ugyanúgy az is, hogy Csecsenföld státusáról „hónapokon belül" párbeszédet kezdenek a szövetségi hatalmi szervek és a köztársaság „legitim" képviselői. Nem fogják lenyelni a csecsenek a békeövezetek kiterjesztésének tervezett folytatásat sem. Mert mindez együtt azt jelentheti, hogy Moszkva ugyanazt folytatja, amit eddig is tett, csak azt ezután nem a csecsen lázadás felszámolásának, hanem Jelcin béketerve megvalósításának fogják nevezni. Megalapozottak ezek az aggodalmak, hiszen Moszkva eddig is saját szájíze szerint döntötte el, mit kell terrorakciónak tekinteni, arról nem is szólva, hogy a csecseneket amúgy egy kalap alá véve szereti terroristáknak titulálni. A kaukázusi köztársaság területének jelenleg kétharmada tartozik a „nyugodt területek" közé, s ezek úgy jöttek létre, hogy az orosz hadvezetés felajánlotta a lakosságnak: zavaija el a fegyvereseket, s akkor majd orosz védelmet kap. Ha ezt nem tették meg, az oroszok megostromolták a települést, s egyáltalán nem érdekelte őket a polgári lakosság sorsa. Ha Jelcin továbbra is így képzeli el a békeövezet kiterjesztését, akkor abban nem lesz köszönet. Abban sem, ha ismét összeugrasztja egymással a csecseneket annak kapcsán, hogy kik is legitim képviselői. Moszkva szerint nyilvánvalóan azok, akiket decemberben súlyos harcok közepette, az orosz fegyverek védelme alatt, egy felháborító színjáték során választottak képviselővé - akár néhány száz szavazattal. Csakhogy ezeket nemcsak Dudajev tábora nem ismeri el, hanem azok a csecsenek sem, akik egyébként úgy látják, még nem jött el a függetlenség ideje. Komolytalan Jelcin tárgyalási ajánlata is Dudajev számára, mert csak a két fél képviselői találkozhatnának, mivel Moszkva Dudajevet a főbűnösnek tekinti, vele szóba nem áll. A „pláne" ebben az ajánlatban csak az, hogy legalább már elismeri: Dudajevet nem lehel megkerülni, nem lehet kihagyni. Vagyis ez az egész béketervnek nevezett álrendezési ajánlat nem más, mint Jelcin választási húzása, mégpedig az ügyetlenek közül való. Talán ha fél évvel korábban jön, lehetett volna óvatos tapogatózásnak, némi jóindulattal akár tárgyalási alapnak is tekinteni, de így nincs sok értelme. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a terv bejelentését az oroszok részéről finoman „békére kényszerítő", sok polgári áldozatot követelő többhetes hadműveletek előzték meg. S csak ezek kudarca után döntött úgy Jelcin, hogy mégsem lesz Borisz, az erőskezű, inkább Borisz, a béketeremtő. Közben Zjuganov elvtárs páholyból nézi, hogyan köti magát gúzsba az egykori Borisz cár a saját mézesmadzagaival. SZÁLKA ÉS GERENDA Csak a gerendát Szeretnék elkerülni egy manapság a sajtóban elharapódzott divatot, mely szerint helyreigazításra energiáját, idejét és figyelmét nem pazarolja senki. Olyan helyzetbe kerültem, amihez magyará-. zattal nem tudok szolgálni, s talán éppen ezért fontos elgondolkodni a lények fölött. Történt a minap, hogy megjelent egy írásom az alsóbodoki gyermekszínjátszókról és vezetőjükről. Látszatra minden rendben lett volna, ha egyetlenegy helyen - éppen a felcímben - nem írom le azt, hogy ,,'nagybodoki". Márpedig sehol sem tévesztettem el a zoborvidéki falu nevét, csak ott. Mindezt tetézte az a téveszmém, mely szerint abban a hitben ringattam magamat, hogy többször is elolvastam a szöveget. A kisriport ugyanis józan szerkesztői elvek alapján másfél hétig várt közlésré, tehát volt rá időm. Az elírást utólag a lapban látva méltán feltételezem, hogy talán hasznára vált volna, ha még egy hetet vár. Akkor talán észrevettem volna, micsoda elírás szerepel a felcímben. Bocsánatot kérek az alsóbodokiaktól a megmagyarázhatatlan tévedésemért. Magyarázattal az sem szolgált, hogy a szövegszerkesztő program segítségével megőrzött szöveg írásának munkafázisait is vissza tudom keresni. Eszerint már a dokumentum megnevezésekor elkövettem a hibát, amit annak rendje és módja szerint, a szöveget elindító felcímbe is áttelepítettem. Aztán visszaállt a rend, s elfelejtve a tudatosítatlan tévedésemet, a továbbiakban már alsóbodokiakról írtam. Még egyszer: bocsánatot kérek az érintettektől. Nem kellene a dolognak nagyobb teret szentelni, ha nem fordulna elő másokkal is ez az újságírói típushiba. Védekezésre alkalmas indoklásom nekem sincs, ha mások szerkesztői figyelmetlenségére nem kenem a dolgot. Elvégre annyira szembeötlő volt a tévedésem, hogy azt már az is észlelhette volna, aki remélhetően közlés előtt elolvassa az írásokat. Persze kinek jutna eszébe, hogy újságíró elkövethet ilyen tévedést. Márpedig elkövet, és ha van elegendő önfegyelme, akkor ezt be is vallja. De ki szeret közülünk helyreigazításokat közölni? Ha mégis, akkor az. a biztonságosabb eljárás, minden képmutatása ellenére is, hogy ha a „szerkesztőség" háta mögé bújva teszi közzé a helyreigazítást. Technikai hibára, a nyomda ördögére, sürgető lapzártára szokás hivatkozni, minden személyi felelősségvállalás nélkül. Pedig minden sajtóhibának van forrása, elindítója, elkövetője, akit a legritkább esetben ismer meg az olvasó. Nem némely betű elírására gondolok, hiszen az olyan hibákat valamely pillanatnyi feszültségingadozás hatására maga a számítógép is elkövetheti. Azokról van szó, melyek figyelmetlenség nyomán születő tárgyi tévedések, pontatlan fogalmazások, helyesírási szabályok megszegése és rejtélyes szubjektív tévedések nyomán kerülnek a lapba. Nem szabad ezeket a hibákat összetéveszteni azokkal az újságírói nézetekkel, véleményekkel, amelyekkel sokan vitatkoznak. Mostanában már nemcsak a politikusok, hanem mások is egyre-másra támadják a sajtót. A legfurcsább véleményt a minap hallottam, mely szerint a sajtó munkatársait nem választotta meg senki, azok nem legitimek, nincs erkölcsi joguk a megnyilatkozásokhoz. Azoknak a demokratikusan megválasztott politikusoknak talán van erkölcsi joguk a gazdasági manipulációhoz, a kliensrendszerhez, a demokratikus többség államterrorjához meg a hazudozáshoz, akiket a sajtó bírálni merészel? Másról van itt szó, Tisztelt Olvasó. Sokakat zavar a sajtószabadság, mert nem tudnak élni vele, s akik élnek vele, azok a méltatlankodóknak nem tetsző módon írnak. Csak hát senki sem tiltotta meg senkinek, hogy a sajtópiacon saját belátása szerint indítson lapot, de az sincs kizárva, aki csupán írni szeretne - szabadon. Annyi bizonyos, hogy több felelősség javára válna a sajtónak. Nemcsak a sajtóhibák elkerülése, hanem a nagyobb objektivitás végett is. Meg talán akkor nem téveszti el a faluneveket sem, minekutána kénytelen észrevenni a gerendát saját szemében.