Új Szó, 1996. március (49. évfolyam, 51-76. szám)

1996-03-06 / 55. szám, szerda

1996. március 6. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 | Ratifikáció előtti lépések A lap munkatársa Jozef Šedovlčcsal, a Szlovák Nemzeti Párt alelnökével beszélgetett. m A szlovák-magyar alapszerződés ratifikálásának a feltételeként önök megszabták, hogy a ratifikáció előtt a parlamentben meg kell vitatni bizonyos jogszabályokat (a köztársaságvédelmi törvényt, illetve a Büntető Törvénykönyv módosítását, továbbá a rendkívüli állapotról szólót törvényt, valamint a helyhatósági választásokról szóló és az oktatási törvény módosítását). Eleget tesznek ennek a feltételnek? - A törvények elöntő többségét bizonyosan megvitatjuk a szerződés ratifikálása előtt. • A területi-közigazgatási reform kérdésében végleges döntés született, a Szlovák Köztársaság területét 8 kerületre és 74 járásra osztják. Az SZNP azonban a három kerület és Pozsony mint kerület modellt szorgalmazta. - Az SZNP már régen kialakította a területi-közigazgatási reformra vonatkozó álláspontját, ezt a választási programunkba is beiktattuk. Sajnos, nem sikerült verziónk helyességéről meggyőzni legnagyobb koalíciós partnerünket. A koalíció kompromisszumokon alapszik. Ezzel azonban az SZNP nem adja fel a területi reformra vonatkozó nézetét. IGOR STUPŇAN, Sme Peter Breiner Pozsonyban Peter Breiner, a Milan Markovié vezette egykori televízíós talkshow-ból ismert zongoraművész, zeneszerző jelenleg a Szlovák Rádió szimfonikus zenekarát vezényli, ugyanis feladatul tűzte ki, hogy kompaktlemezen megörökíti a világ 202 himnuszát. - Ha azt mondom, hogy a magyar himnusz elég szép, akkor ez olyan árulás, hogy na. Viszont igaz, hogy szép himnuszuk van - mondta tipikus mosolyával Breiner. Az emberiség történetében eddig nem létezett valamennyi állami himnusz hiánytalan gyűjteménye, már csak azért sem, mert jelenleg 202 himnuszt tartanak nyilván. Breinerék vállalkozása a Guinness-könyvbe való. A zeneszerző közölte, a legrövidebb himnusza Katarnak van, alig 35 másod percig tart, a leghosszabb pedig Uruguaynak - 5,15 perces. JOZEF KOLLÁR, Nový čas Az autonómia kérdéséről A lap munkatársa Duka Zólyomi Árpáddal, az Együttélés alelnökével beszélgetett. m Vannak olyan félelmek, hogy Szlovákia déli részén területi autonómia kialakítását szorgalmazzák. Megalapozottak ezek a félelmek? Ugyanis az Ön közelmúltbeli kijelentései ezt támasztják alá. - Nem. Ez a nyugtalanság túlzott és felesleges, ugyanis ha az európai államokra vetünk egy pillantást, akkor megállapíthatjuk, hogy az autonómia egyes modelljei simán működnek. Meggyőződésem, ha államunk alkotmányos rendszerébe beépül a nemzeti kisebbségek jogi biztonságának a megoldása, mint amilyen az autonómia vagy nevezzük közigazgatási autonómiának -, akkor ennek stabilizáló hatása lesz. Különösen a többségi nemzet és a kisebbségek együttélésének a kérdésében. Ehhez azonban a kormány és a parlamenti pártok politikai akarata szükségeltetik. • A közigazgatási autonómia kifejezést használta. Mi rejlik mögötte? - A kifejezés mindazt magában foglalja, ami egy demokratikus rendszer alapja, vagyis széles hatókörű, nagy jogkörű, erős önkormányzatok létrehozását feltételezi. Sőt azt is, hogy az önkormányzatoknak joguk legyen nagyobb egységekbe tömörülni és kétlépcsős közigazgatási egységeket-régiókat alkotni. Azt akarjuk, hogy tekintettel nemzetiségi kisebbségünkre, lehetségessé váljék olyan közigazgatási egységek kialakítása, amelyekben a magyar nemzetiségű lakosság volna többségben. Az ilyen területek aztán bizonyos specifikus statútumot kapnának. NORA SLIŠKOVÁ, Pravda (Rövidítve) És lehet, hogy ma is felrobbantja magát egy őrült tizen-vagy huszonéves palesztin terrorista. És lehet, hogy ma is azt kell néznünk a tévéhíradóban, hogy Jeruzsálemben vagy egy másik izraeli városban úgy szedik össze a cafatokra tépett holttestdarabokat. És a szirénázó mentőautók elszállítják a kórházakba a sebesülteket. És a biztonsági szolgálat emberei biztosítják a nyomokat. És a kormányfő sietve helyszíni szemlét tart. És Arafat elhatárolja magát. És zokogó embereken és döbbent arcokon pásztáznak a kamerák. És közben eltemetik a tegnapi merénylet áldozatait. És megszólalnak a politikusok. És elítélik a barbárokat. És szót kérnek a szakértők és a publicisták. És mindenki arról beszél, hogy a békefolyamatnak nincs alternatívája. És közben valahol Gázában vagy Ciszjordániában egy sötét sikátor mélyén valaki megint dinamitmellényt ölt magára. És az izraeli buszok és buszmegállók menetrend szerint megtelnek félelemmel. És... LÉDERER PÁL Fogyatom Aki most a cím olvastán a fejéhez kap, az nyelvtanár. Rémüldözésre, aggodalomra semmi ok - műszót szültem, nyelvújítok. Ilyenkor, tavasz közeledtével - bár még fagy és hózik - az ember agyában virgoncságok rügyeznek, elege van már a sötét tónusokból. Tehát a „fogyatom" a fogy ige és az alom főnév összevonása: egy hely, ahol fogyni lehet - Kishazánk. Kishazánk Ukrajnával határos leginkább, kormánya a lakosságtól független (egy csöpp tisztelet sem a kivételnek). Aki nem kivétel, annak fogynia kell. Fogynia, de nem ósdi, elavult módszerekkel - úszás, torna, kocogás -, hanem stresszfogyókúrával. Mert van ilyen. Kishazánkban az utcára sem kell kimenni érte, dől az emberre a stressz. Gondoskodnak róla a kivé telek. A stressz pedig bármilyen hihetetlenülhangozzék, hatásos fegyver a felesleges kilók elleni harcban. Csak az általa aktivizált stresszhormonok tudják a zsírsejteket kiüríteni és a zsírt felszabadítani. Hatására emelkedik a vércukorszintünk, megnő a teljesítményünk, és ennek megfelelően több energiára van szükségünk. Az energiát többféle módon is beszerezhetjük, egyelőre kőolajvezetéken érkezik hozzánk a Nagy Baráttól, ami már magában is stressz, mert mi van, ha elzárják Csapnál a csapot? Vagy ahol akarják, mert örök időkre... A másik módszer, hogy energiához jussunk, az, hogy eszünk. Mit szabad enni? Olyan élelmiszereket, amelyek a stresszhormonok termeléséhez szükségesek. Elsősorban halat, húsokat és szárnyasokat fogyasszunk. Igyunk sok citromlevet, mert a stresszhormonok egységbe foglalásához C-vitamin, előállításukhoz pedig mangán, B 6-vitamin és magné zium szükséges. Naponta együnk még - ha ez kevés volna - sok gabonamüzlit, sötétzölt leveleszöldsé get és salátát. Biztos a siker. Ha lusták vagyunk a fent elsoroltakat elfogyasztani, nézzünk körül a piacon vagy az üzletekben: az élelmiszerárak láttán a vércukorszintünk a csillagos égig szökken, a ruha pedig ezzel egyenes arányban hull le rólunk, ami, ugye, megint stresszhatást vált ki. Aki még mindig nem érzi magát eléggé csinosnak, olvassa bátran a kormánypárti sajtót, nézze az I. Darmo közszolgálati médiumot. Zsírbontó dolgokat tudhat meg melyek felsorolásától most eltekintek, hiszen a polgár derékbősége egyelőre magánügy. Egyelőre. Mert Kishazánkban már semmin sem csodálkozhatunk, legfeljebb azon, hogy ennyi éhes eszkimó mellett még létezik fóka. Hát nem fogyatom? KERTÉSZ GÁBOR KOMMENTÁRUNK Plusz-mínusz egy párt Kétéves ellenzéki politizálás után szétszakadt a Magyar Demokrata Fórum. Két új párt keletkezett a romokon, s hiába őrzi meg a Lezsák Sándor vezette a régi nevet: ez a történet már nem folytatódhat. Lehetnek újabb eredmények, de kevés esélyt látunk erre. A kormányzás stabilitását formálisan nem fenyegeti semmi, ám a magyar parlamentarizmus bajban van... A kelet-európai pártstruktúrák természetes önmozgása hozta meg ezt a szakadást. Az MDF eddigi vezetése kudarcot vallott, mert nem tudott meggyőző ellenzéki alternatívaként erőre kapni, mert nem tudta elviselni sem a hatalmon kívüliség ridegségét, és nem volt versenyképes a jobboldali retorikai versenyben. Szabóék most a kiválókból megpróbálnak egy kereszténydemokrata, nemzeti liberális, antallista pártot szervezni, míg a maradó MDF-nek marad a nemzeti és népi vonal felelevenítése, a plebejus jobbra át. Újra megpróbálkozhatnak valamiféle harmadik úttal, belevegyítve némi kelet-európai tekintélyelvűséget és Nyugat-ellenességet. A hatpártiság most sem tartott ki: az előző ciklusból ismerős osztódásnak indulnak a rendszerváltással alakult pártok. A parlamentarizmus pedig azért jut válságba, mert a morzsolódó erejű frakciók, osztozkodó pártok nem jelenítenek meg hiteles alternatívát. A parlamentarizmus akkor is gyengül, ha a jusson civakodó pártok egymással és önmagukkal vannak elfoglalva, s nem az országlakosok ügyeivel törődnek. A pártszakadás következménye, hogy ezután Tórgyán József vezeti majd a parlament legnagyobb ellenzéki frakcióját. A bizottsági helyeket és a parlamenti tisztségeket is újra kell osztani. Az MDF válsága a többi ellenzéki pártra is hatást gyakorol majd: a KDNP-ben erőre kaphatnak a radikálisok, s a Fidesz-MPP hosszú magányosságra rendezkedhet be. Nem véletlen, hogy a Fidesz nem fogadta be otthontalanná lett politikai barátait: Orbán Viktor olyan jobbközép politikát szeretne, amelyet nem terhel semmiféle kormányzati múlt. A Magyar Demokrata Néppárt üres kasszával indul, de nem cipeli magával az MDF adósság-százmillióit. Pártszervezeteket manapság nehéz alapítani, különösen egy olyan vezetőnek, aki egyszer már „borzalmasának minősítette a saját tagságát. (Ezt később borzasztóan lelkesre korrigálták.) Ma Magyaroszágon nem tolonganak egyik párt ajtaja előtt sem a tagielöltek. A helyzet a szocialisták és a szabaddemokraták felelősségét nagyra növeli. Tévedés, ha azt hiszik, hogy az ellenzék „kilőtte magát". Tévedés, ha azt képzelik, hogy a vezető párt ismét önmaga ellenzéke lehet. A magyar társadalom már nem hisz a mindentudó pártokban. Veszélye van annak, hogy a tudatlanokat választja. Népszabadság Negyvenkettes lépésváltás kérdőjelekkel Február utolsó napja volt a végső dátum, ameddig a mezőgazdasági szövetkezetek transzformációjában érdekelt jogosult személyek bejelenthették igényüket az adott szövetkezetben, hogy kiszámított vagyonrészüket az eredeti 42/92-es törvény értelmében természetes formában, illetve a parlament által tavaly novemberbenjóváhagyott 264/95-ös módosítás értelmében szövetkezeti értékpapírban kérik. Lezárult egy nagy dilemma azok számára, akik az utóbbi napokban bizonytalanságban éltek, nem tudván eldönteni, mi szolgálja jobban saját érdekeiket: ha hallgatnak az egyes lapokban megjelent kampányszerű felhívásokra, s eredeti formában kérik ki vagyonrészüket, vagy megelégszenek az értékpapírral, amelynek forgalmazási lehetőségeiről - lásd a vagyonjegyes privatizáció első hullámából származó részvényeket - nincs túlságosan kedvező tapasztalatuk. Mi tagadás, az akkori információdömpingből nem minden esetben tudtak megfelelően tájékozódni, mivel egyes szlovák lapokban még olyan hamis tájékoztatás is megjelent, hogy aki az említett időpontig nem jelenti be igényét, a földjét is elveszti. Az előzetes eredmények ismeretében úgy tűnik, hogy az említett törvénymódosítás érvénybe lépése körüli hercehurcának nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A felmérések szerint a jogosult személyeknek alig tíz százaléka élt a törvénymódosítás által felkínált lehetőséggel, hogy eredeti formában kérje ki a vagyonrészét. A többségnek megfelelt a felkínált szövetkezeti értékpapír. Amint hírlik, az említett tízszázaléknyi réteg tagjai közül is csupán mintegy három-öt százalék számíthat arra, hogy meg is kapja a vagyonát, hiszen a szövetkezetek minden bizonnyal szigorúan ragaszkodnak majd a törvény betűjéhez. Tehát feltehetően a szövetkezet vagyoni struktúrája alapján kínálják majd azt a jogosult személyeknek, s minden bizonnyal szigorúan megkövetelik a vállalkozói tevékenység igazolását is. A beadott igények előzetes értékeléséből az is kiderül, hogy főleg azokban a szövetkezetekben volt nagyobb az eredeti vagyonkikérés szándéka, ahol az eddigi gazdasági eredmények alapján komoly gazdasági nehézségek mutatkoznak, s nyilvánvaló, hogy a gazdaságnak nem áll valami túl fényesen a szénája. Aki egy kicsit is járatos a szlovákiai mezőgazdaság rendszerváltás utáni átalakításának az útvesztőiben, s végigjárta a vagyonnevesítéssel kapcsolatos bürokratikus kálváriát, tisztában van vele, hogy az említett törvénymódosítás bevezetésével, illetve a vagyonrészek értékpapírban történő kiadásával a szövetkezeteknek sikerült megszabadulniuk azon jogosult személyek szorító és naponként nehéz konfliktusokat előidéző követeléseitől, amelyek gyakran személyes tragédiákat, családi és rokoni konfliktusokat okoztak. A kérdés már csak az, hogy az így szerzett helyzeti előnnyel hogyan élnek majd a gazdaságok. Arra használják-e fel, hogy levegőhözjutva a gazdasági eredmények javítására összpontosítsanak, vagy pedig a szerkezeti átalakítás leple alatt megpróbálják saját zsebre átjátszani a működőképes vagyont. Mert mi tagadás, erre is volt már jó néhány példa a honi agrárágazat átalakításának a történetében. Ezzel összefüggésben érdemes lesz figyelemmel kísérni, vajon az értékpapír-tulajdonosok számára milyen részvételi lehetőséget biztosítanak majd a szövetkezeti alapszabályok, vajon lesz-e nyomás, illetve meddig bírja ki azt a szövetkezetek vezetése azon tagjai részéről, akik jelentős vagyonrésszel léptek be a szövetkezetbe, s akik számára a törvénymódosítás lehetővé teszi, hogy a tagilletéket meghaladó vagyonrészüket ugyancsak értékpapír formájában kiadják. Persze ma még senki nem tudja, hogy a szövetkezeti értékpapírok milyen reális áron értékesíthetők, lesz-e egyáltalán piacuk. Teljesen bizonytalan a csődeljárás alá kerülő gazdaságok értékpapírjainak a sorsa. A törvénymódosítás ugyan a hitelezők sorába emelte a részvénytulajdonosokat, viszont azt már nem szabályozta, hogy a csődeljárás során kielégítendők rangsorába hová kerüljenek. Nem kétséges az sem, hogy a vagyonrészüket eredeti formában kérők ugyancsak késhegyre menő csatározásokra számíthatnak. Úgy tűnik, a törvénymódosítás eredeti szándéka ellenére a szlovákiai mezőgazdaság átalakításának folyamata ezzel az aktussal nem zárul le, hanem újabb „színes" fejezetekkel gazdagodik. AHOGY ÉN LÁTOM Három esztendő - Mečiar ellenében Az újságíró időnként véletlenül vagy szándékosan - rábukkan régi dolgozataira, és ez mindig jó alkalom a lelkiismeret-vizsgálatra. Mielőtt most az írógép mögé ültem, fellapoztam a három esztendeje megjelent újságokat, hogy szemügyre vegyem, más kommentárírók is, magam is hogyan értelmeztük Michal Kováč államfővé választását. Ha minden hájjal megkent diplomata volnék, akkor a három éve írott hírmagyarázatok újraolvasása után ezt mondanám: szerzőik nagyon óvatosan voltak (voltunk) derűlátók. Nagyon óvatosan, hiszen tudtuk, hogy Vladimír Mečiar közvetlen közeléből, elsősorban a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom parlamenti képviselőinek a jóvoltából foglalhatta 'el Michal Kováč az államfői bársonyszéket. Akkor már meglehetősen ismertük a miniszterelnök természetét, politikai stílusát, és azt is tudtuk, milyen indulatoktól és nosztalgiától vezérelt választók juttatták hatalomra a győzteseket. Viszont tény, hogy úgyszólván nem volt kommentáríró az országban, aki eleve bizalmatlanul viseltetett volna az önállóvá vált Szlovákia első államfője iránt. Nem tévedtünk. Sőt kellemesen csalódtunk, és ma megállapíthatjuk, hogy most, 1996 kora tavaszán az alkotmánybíróságon kívül az elnöki hivatal az egyetlen olyan intézmény, amely - persze csak az alkotmány meghatározta lehetőségek keretei között - még gátolja a miniszterelnök tekintélyuralmi törekvéseit. A parlamenti ellenzék képtelen a közös fellépésre, naponta tapasztaljuk, hogy odalett az ügyészi függetlenség, a SZISZ szőröstül-bőröstül az uralkodó mozgalom kezében van és ellenőrizhetetlen, s egyre kevésbé vagyunk róla meggyőződve, hogy nem honosodott meg ismét a bírósági döntések sugalmazása. A köztársasági elnök és a kormányfő viszálya akkor robbant ki elemi erővel, amikor Michal Kováč 1994 elején nem volt hajlandó Ivan Lexát privatizációs miniszterré kinevezni. Már korábban is voltak lappangó ellentétek a két politikus között, a privatizáció (értsd rajta: gazdasági hatalom) ellenőrizhetetlen irányítása kézbe vételének a meghiúsításával azonban betelt a pohár. Ettől kezdve Mečiarék már nemcsak utalásokkal vonták kétségbe az államelnök pártsemlegességét, hanem ki is mondták: az elnök szervezi az ellenzék akcióit. Az elnök működésének feledhetetlen pillanata volt, amikor 1994 márciusában a parlamentben „tetemre hívta" Mečiart. Az ellenzék langyosan Mečiar-ellenes része, elsősorban a Demokratikus Baloldal Pártja számára ezt követően már nem maradt más hátra, mint a kormány megbuktatására szavazni. Weissék ekkor már annyira áhították a hatalmat, hogy részt vettek ugyan a trónfosztásban, de kikötötték, hogy az „ideiglenes kormány" csak március és szeptember között marad hatalmon, idő előtti választásokat írnak ki. A posztkommunisták hataloméhsége megbosszulta magát. Ismét a DSZM elnöke alakíthatott kormányt, mégpedig két olyan párt támogatásával, amelynek legfeljebb csak Romániában vagy valahol Ázsiában, a Szovjetunió valamelyik utódállamában van megfelelője. Közben elkövetkezett az l994. november 3-i parlamenti éjszaka, amely óta már csak a roncsai maradtak meg annak a berendezkedésnek, amelyet 1989. november 17-e után kezdtünk építeni. Köztársasági elnökünknek - jogköréből adódóan - nem sok beleszólása volt a történésekbe. Az új kormánykoalíció ugyanis sok mindent lerombolt a korábbi években felépítettből, arra azonban ügyelt, hogy bizonyos határokat ne lépjen át. A „szakadék szélé"-nél mindig megtorpant, és beásta magát. Michal Kováč számára a legkeserűbb pirulák egyike az volt, hogy az 1994-es választások után azt a Keltošovát kényszerült miniszterré kinevezni, aki nem sokkal korábban - olyan stílusban, amilyennek alkalmazása manapság már Afrika belsejében is csak elvétve fordul elő - arra szólította fel: mondjon le. És ezt annak az Ivan Lexának a társaságában tette, aki a titkosszolgálat élére került. Az a Lexa, akinek Szlovák Információs Szolgálatáról egy független osztrák bíróság tanúvallomások alapján később megállapította, hogy részt vett ifjabb Michal Kováč elrablásában. Három esztendőt töltött el Michal Kováč az államfői tisztségben Vladimír Mečiar korlátlan hatalomra törésének békíthetellen ellenfeleként. Nem lehet ma megjósolni, hogy mi lesz e „háború" végkifejlete. Annyi azonban tény. hogy köztársasági elnökünk eddig derekasabban helytállt, mint azt megválasztásakor bármelyikünk is remélte.