Új Szó, 1996. március (49. évfolyam, 51-76. szám)
1996-03-01 / 51. szám, péntek
7] ÚJ szó BELFOLD - KÜLFÖLD 1996. március 506. MARKO IVAN NAGY VISSZATÉRÉSÉ A bujdosó tánca M : ^DFA* •Ü. «S * nil (b 4 N • 1 m ťM m k r\ (Markövics Ferenc felvétele) Mintha el sem ment volna... Öt évvel a Győri Balettel történt zajos-kínos szakítása után, megtérve magányos bujdosásaiból Markó Iván újra itthon. Társulatot toborozva, bemutatót tartva, régi dicsőségére alapozva. Bérelt színpadon, a Budapest Kongresszusi Központban. Csak a körítés szokatlan. Zsöllyék, széksorok helyett asztalok, párnázott ülőkékkel. Mályvaszínű terítő művirággal. Markó, az elsőbálozó. Mikrofonhang üzeni a nagyérdeműnek: a szünetben (ingyen)kávé, az előadás végén (ingyen)pezsgő sok szeretettel. A belépő ára földszint jobbról kétezeröt. Kedd esti „szeparé" választott társasággal. A sivatag vándora még kint készült Izraelben. Nem baj, mert jó. Nem annyira, minta Jézus, az ember fia, de leköti a nézőt. Régi formák, jól ismert mozdulatsorok, a „dal" még Győrben kezdődött. Szenvedünk, szeretünk, vergődünk. Ki itt, ki ott, ki mindenütt. Lehetünk zsidók, keresztények vagy muzulmánok, fájdalmaink, örömeink, gyötrődéseink egy tőről fakadnak. Különbözőségek helyett keressük inkább a közös gyökereket. Képek, bibliai jelenetek tradicionális egyházi zenére. Aztán Mozart Rekviem) e. Nagy meglepetés nem ér bennünket. Kisebb sem. Markó régi önmagát adja. Ez sem baj, biztos bennünk a hiba. Hogy többet vártunk. Valami mást. Valami nagyon újat. De hát Marquéz is folyamatosan ugyanazt a regényt írja. Markó persze felmutat néhány messziről hozott színt. Bombay hatása szemmel látható. Mint ahogy Szakály György igyekezete sivatagi vándorként. Nem nagy szerep az övé, de művészi nagysága akkor is érezhető, amikor Markó padlóra küldi. Annyira szuggesztív, hogy mozdulatlanságában is hiteles. A fiú: ifj. Nagy Zoltán. Szemnek s léleknek ingere. Repül. Repít. A lány: Végh Krisztina. Vonzó. Poétikus. Mintha fénye lenne. Szünetben a Győri Balett tagjai. Inkognito. Kiss, Demcsák falfehér arccal. A többiek már nem izgulnak. Nekik már mindegy. Volt, ami volt. Vége. Elmúlt. „A Nap szerettei" viszont árgus szemmel fogadták az új betanítást. Ravel Bolerója a Madách Színházból „kölcsönzött" tánckarral, és egy Bécsben élő szerb táncosnővel, Vesna RadovicéveI. Győrben és szerte a világban Ladányi Andrea nevéhez kötődött a darab. Elválaszthatatlanul. És ezt a teljesítményt, úgy tűnik, senki sem tudja felülmúlni. Vesna Radovice végképp nem. Először is: túlontúl húsos. Zavaróan combos. Ez volna persze a kisebb baj. A sokkal nagyobb: vértelen és erőtlen. A térdműtéte miatt szabadságoló Ladányival nemtelen a Vágy, de őrjítőén dinamikus. Lüktet. Feszít. Éget. Radovice esetében alszik. Jóízűen horkol. A kar viszont keményen, s káprázatos technikával táncol. Szép testek gyújtanak hatalmas tüzeket. Ladányival a padló is égni fog alattuk. Vadonatúj darabját, Sztravinszkij, Strauss, Winston és Barber zenéjére Markó a saját testére komponálta. Tánc az életért. A hatás fokozásáért: elnyújtott szünet. Siettető taps a szeparékból. Percek múlva még egyszer, sürgetőbben. Markó nem siet. A néző se türelmetlenkedjen. Fent a vásznon film pereg. Szabó Gábor etűdje. Markó, a táncos hangos bravúrok közepette öltözői tükre előtt ül. Megpihen. Mesterként gondolkozik. Eszébe jut Édesanyja. A szavait hallgatja. Lélekben: kapaszkodik. Aztán jó hangosan leszól a színpadra, a másik Markónak, a tanítványnak, hogy álljon a rúd mellé és kezdje elölről. Fent a Mágus, lent az örök diák. Markó fehér trikóban, széles derekán fekete^gJaggal repülni próbál, de léptei alatt döngenek a deszkák. „Mindent megkaptál és mindent elveszítettél - tolmácsolja önmagának, fentről -, de még nem haltál meg, csak álmodsz." A társ (a megújult erővel táncoló, tökéletes technikai tudású Pongor Ildikó) végül talpra állítja. Negyvenkilenc éves vagyok, mondja már a taps után Markó, mikrofonnal a kezében. Huszonkilenc éve táncolok, de ilyen szép, ilyen tehetséges, ilyen tiszta emberekkel még sosem dolgoztam. Pontatlanság? Büszkeség? Tapintatlanság? A Győri Balett tagjai összetörve, megalázva távoznak. De csak úgy halkan, szinte észrevétlenül. Behúzott nyakkal, Kár volt. Nem kellett volna. A testőrök azonban csak Markó lelki nyugalmára vigyáztak. SZABÓ G. LÁSZLÓ MARTIN SZEKELY KIALLITASA POZSONYBAN Hajlított szellem Együtt élni és lélegezni a művészettel. Gyakorlativá tenni a szellemi értékeket. Ez a szándék vezérli az alkotót, a bútorművest, ha úgy tetszik, iparművészt, formatervezőt, designeri, amikor úgy hajlítja a bútort, hogy a használati széppel otthonainkba beköltöztesse a művészetet is. Amikor arra tesz kísérletet, hogy szobrászi igénnyel alakítsa, formálja szűkebb és tágabb lakókörnyezetünk tárgyait. Bár az, amit létrehoz, nem szobor, hiszen a hasznosság, a rendeltetés mint funkció eleve meghatározza a szerkezetet, a művészi forma, a szép mindenképpen élményt kínál és jelent. Kellemes érzetet vált ki bennünk, és szellemi továbblépésre ösztönözhet. Minden élettelen élővé válhat, ha az ember képes felfedezni benne képzeletének, gondolatainak továbbvivőjét. S erre nemcsak a szobrok, hanem lakókörnyezetünk tárgyai, tárgyegyüttesei, a bútorok is alkalmasak. Ezt bizonyítja (vagy nem - mindenki döntse el maga) annak a vándortárlatnak az anyaga, amely Párizsból - rövidebb-hosszabb ideig állomásozva Európa nagyvárosaiban - érkezett a Pozsonyi Városi Galéria Mirbach-palota'i kiállítótermeibe. A kiállítás az egyik legnagyobb francia formatervező, Martin Szekely munkásságát mutatja be. Bútorok, köztük különféle ülőalkalmatosságok, asztalok, szekrények, lakáskiegészítők, többek között üvegvázák, gyümölcsöstálak, órák, gyertyatartók, illetve térbeli elhelyezésük lehetőségét illusztráló fotódokumentáció és tervrajzok révén. Martin Szekely a formai megoldások kitágításával nemcsak az épületbelsők, templomok, szűkebb otthonaink környezeti átértékelését célozta meg. A francia fővárosban felállított, művészien megformált telefonbódéival, hirdető- és villanyoszlopaival, egyéb objektjeivel a városkép, a közterek, a nyílt tér izgalmas átalakításával is merészen kísérletezik. Sőt a sport háza táján is megpróbálkozik a művészi beavatkozással. Újító ötletekkel igyekszik forradalmasítani a játékteret. Talán kevesen tudják, hogy az albertville-i téli olimpián a győztesek az általa tervezett dobogókra álltak fel. Szépek, elegánsak, egyszerűek a hozzánk Budapestről átköltöztetett kiállítás műtárgyai, amelyeket tőlünk Barcelonába, majd Jeruzsálembe utaztatnak tovább. Azt feltehetően mindenki saját kényelemhányadosa szerint ítéli majd meg, hogy az esztétikumra, a szépségre való törekvéssel Martin Szekely munkáin mennyire van vagy nincs leszűkítve a hasznosság mint funkció. Tény, hogy egy ilyen szemle szinten nyújtott kínálat esetében nehéz lenne megmondani, mennyire kényelmesek a francia mester különös bútorai, ülőalkalmatosságai. De egy ilyen szemlének nem is az a célja, hogy a kényelmet kínálja megvételre, hanem hogy képet adjon a bútorformálás lehetőségéről, a környe- Formatervezett kényelem a bírónak... mától akár zeti kultúránk átformálá- Hyen székből is irányíthatja a teniszmérkőzést sában megtett utakról. A Pozsonyban átmeneti otthont kapott kiállítást a szlovák fővárosban működő két kulturális intézet is támogatta. A Francia Intézet, valamint a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete. Kelemen Gertrúd, a Magyar Intézet igazgatója a megnyitón elmondta, részint azért támogatták a bemutatót, mert Martin Szekely ősei magyarok voltak, részint mert ezzel újabb jelét adhatták annak, hogy a kulturális intézetek, a kultúra attaséi mindig is könnyebben közeledtek egymáshoz, hajlottak együttműködésre, jutottak megegyezésre, mint a politikusok. A két intézet ezzel a lépésével, nem először és remélhetőleg nem utoljára, nyitott határt Európába. TALLÓSI BÉLA MAI MAGYAR SZERZŐ A KASSAI THALIA SZÍNHÁZBAN A lélek háborúja Bátortalanul írok. Elvette a bátorságomat az a különbség, amit a Kassai Thália Színház Márai Stúdiójában látott előadás és a Kárpáti Péter megírta tragikomédia között tapasztaltam. Salamon Suba László m.v. rendező igazából nem tudott mit kezdeni a Kárpáti megálmodta összetett konfliktussal, térrel, miliővel. Mindaz, ami a darabban a valóság és az álom kereszthatásaiból látszik kiteljesedni, az előadásban szinte kioltja egymást. Maga a Halhatatlan háború című darab expozíciója szinte banalitás: egy katona betegséget színlelve szeretné elérni, hogy leszereljék. A Petrik Szilárd játszotta Honvéd kemény lelki háborúba keveredik azért, hogy elhitesse a betegséget. Annak ellenére, hogy végig nincs Jisztázva, mennyire a pszichiáterként megjelenő Asszony (Kövesdi Szabó Mária), mennyire a katonai és emberi felsőbbrendűségét éreztető Gyula (Pólós Árpád) és mennyire saját lelkiismerete ellen vívott csatákban erőteljesebb a konfliktus. Nem is szólva bővebben arról, miért nem volt kidolgozottabb a többi figurának a háborúval, a katonáskodással szemben folytatott küzdelme. Hiszen maga az a tény, hogy a kórházbeli tér és a személyek a Honvéd álmában átváltoznak egy kvázi valóság, vagy divatos szóval egy virtuális valóság hőseivé, élesebb konfliktusok sorozatát hozza felszínre, mint amit ezekből maga az előadás felvállalt. Kegyetlen darab Kárpáti Péter Halhatatlan háborúja. Kegyetlen abban az értelemben, hogy kérlelhetetlenül háborúellenes, ugyanakkor már-már fatalista megszállottsággal beszél az ember életében sorsszerűen jelentkező háborúkról. De mindezekkel együtt a lelki háborúskodásra - a megszállottság, az érzelmi túlfűtöttség, a meg nem értés, a másság okozta konfliktusokra - figyelmezteti a nézőt. Kegyetlensége már magából a dráma szerkezetéből adódik, hiszen a valóság a kórházat benépesítő emberekkel, igencsak megváltozik, miután a Honvéd egy történelmi időbe kivetülő álmának történései kihatnak az ébredés utáni kórház történéseire. Az álom után már semmi sem ugyanaz. Erre a valójában színpadon nem látható változásra az álomjelenetekben ugyancsak szereplő alakok létezéséből gondolhat a néző. Aki látja, hogy máshová érkezik meg ébredés után a főhős, mint ahol elaludt. Ezt a színészi eszközökkel igen komoly koncentrációval elérhető lelki és tudati változást elsősorban Petrik Szilárd, Kövesdi Szabó Mária és Gyurkovics Mihály (Öreg) játéka vitte át töretlenül az egyes tudati állapotok között. Bandor Éva f.h. (Hanka) és Pólós Árpád számára az álom utáni jelenetekben a rendező igencsak elnagyolta a szituációkat. Pedig ott vetül végre fény a Kárpáti kitalálta nagy és a történetet a fordított onirizmus felé húzó ötletre: Az álombeli 1848-as „történelmi idő csatáinak egyikében" a Honvéd leszúr egy szlovák felkelőt, aki egy kisebb sakktáblát ad át neki, hogy juttassa el kisfiának. Majd az ébredés után a katonakórházban az első világháborút is megjárt Öreget keresi egy a megölt szlovák felkelő feleségére hasonlító fiatalasszony, aki ugyanazt a sakktáblát hozza az Öregnek, mint amit álmában a Honvéd vitt el áldozata kisfiának. Ha nem is a rendezés gondolati következetessége nyomán, mégiscsak kirajzolódott Kárpáti Péter drámájának összetett gondolatisága. Ezt nagyban segítette az álombeli jelenetekben elhangzó szlovák és magyar szövegeknek a nézők nyelvtudásából eredő egymásra vetülése. Ritka színházi pillanat, amikor a nézők többnyelvűségéből adódó befogadás fokozza az író megírta kétnyelvű dialógus egymáshoz eredetileg csak a színészi játékkal kapcsolódó mondatainak drámaiságát. Az a tér, amit a Márai Stúdió téglalap alakú alaprajza a nézők székeinek helyével keskenyítve a játék egészének kínál, sokkalta több rendezői ötletet kívánt volna meg. Hosszú és nehézkes színváltozások, a Diene s Ágnes f.h. tervezte sokszögű geometriai idomokra emlékeztető díszletelemek ellentétes formai hatásban voltak a naturalista kórházi berendezésekkel. Maga a játéktér szűkössége, a stúdió diktálta keretek beszorították a játékot, ahelyett, hogy éppen felszabadították volna a megteremthető változatosságukkal. A rendezőnek és Dienes Ágnesnek sajnos a jelmezek esetében is voltak közös melléfogásaik. 1848 tájékán aligha hordtak a falusi vagy kisvárosi nők lábszárközépig érő szoknyát, s a honvédbakák sem paszományos tisztimundérban harcoltak a szabadságharcban. DUSZA ISTVÁN BESZELGETES KÁRPÁTI PETER IROVAL Drámáról, szenvedélyekkel teli önmagunkról - A február elején Kassán bemutatott Halhatatlan háború című drámáját mikor írta? - Nem mostanában, 1989-ben fejeztem be. - Mi ösztönözte a téma megírására? - Azt hiszem, az évszámmal már sokat jeleztem. Egyszerűen akkor sok szép, nagy és brutális hatás ért bennünket. Döbbenetes volt megfigyelni, hogy több évtizeden keresztül a hamu alatt parázslottak indulatok, melyek egyetlen pillanat alatt ugyanazokban a gesztusokban, gyűlöletekben, konfliktusokban a felszínre törtek. Ami igencsak furcsa, hogy én, aki 1961-ben születtem, s korosztályom egy békésebb időben nőtt fel, mégis látom: magunkban hordozzuk az őseinknek az emlékezetéből belénk örökített háborús indulatokat. Mi a veszélyét ennek nem közvetlenül éltük meg, hanem mintegy ükapáink, nagyapáink szemével nézve a világot. - A drámájában láttam olyan elemeket, amelyek a megírás idején legfeljebb sejtések, következtetések lehettek, de azóta kemé nyebben jelentkeztek a szlovák-magyar viszonyban is. - Nagyon szomorú ez. Mind Romániával, mind Szlovákiával kapcsolatban nagyon hittünk abban, hogy minden szépen és jól fog alakulni. Kapcsolódásom Szlovákiához annyiban érdekes, hogy a darabban egy öregember elmondja: apja szlovák volt, anyja német, s ez a figura hasonlít nagyapámra, akinek apja Trencsény megyéből származott. Sokat mesélt nekem gyerekkoráról. A régi Puhó, a mai Púchov, szerepel a darabban is, mint egy jelenet helyszíne. Nemrég az egyik fiammal voltam megnézni, milyen is az a táj, milyenek azok az emberek, akikről oly sokat hallottam. A nagyapám meséi alapján majdnem személyes emlékemmé vált az ő századfordulós gyerekkora a régi monarchiabeli világban. - Látva a kassai előadást, mit lát megvalósultnak a színpadon az író eltökélt szándékaiból? - Ennek a sajátossága, hogy igazából kétnyelvű jelenetek is vannak benne. A pesti bemutatón, a Játékszínben Verebes István rendezésében, a magyar nézők akkor csak a dialógusok egyik felét érthették. A szlovák szövegek értelmét legfeljebb kikövetkeztethették. Ezzel szemben most hátborzongató volt ezt olyan közönség körében látni, és újra átélni, amely zavarmentesen érti mind a két nyelvet. A jelenet ezzel igencsak felduzzasztottá azt a feszültséget, hiszen a nézővel ellentétben a hősök nem értik egymást, bármennyire is szeretnék. Segíteni rajtuk meg nem lehet, hiszen a néző ilyen szinten nem avatkozhat a történetbe. - Megalkottál egy figurát is, egy lányt, akihez hasonló emberek manapság is százával élnek Szlovákiában, s pusztán az ellenszenv keltette indulatból megzavarják a szelíd kapcsolatokat is. - Azt még 1989-ben kérdezgették tőlem, hogy miért éppen a Felvidéken játszódik az álomjelenet, miért nem Romániában, ahol keményebbek a konfliktusok. Nincsen igazán személyes közöm Erdélyhez, másrészt ez nálam zenei kérdéssé lett. Számomra a szlovák nyelv ugyanis édesen dallamos, lágyan bájos. Egyszerű, kedves nyelvnek tűnik, s az említett jelenetben a szlovák dialógusok közepette az idegenként megjelenő, számukra érthetetlen magyar nyelv disszonáns elemként hatott. Ezzel akartam kifejezni, hogy az idegenség, az idegenek egyes emberekben kiválthatnak ösztönös és halálos ellenszenveket, ha nincsenek erkölcsi biztosítékaik, melyek megszakítják a gyűlölet áramköreit. (dusza)