Új Szó, 1996. március (49. évfolyam, 51-76. szám)

1996-03-26 / 72. szám, kedd

1996. március 26. BELFÖLD - GAZDASÁG ÚJ szó I 713 | Fekete Péter Péterfi Szonya Tulajdonképpen várható eredménnyel ért véget a Szlovák Orvosi Kamara rendkívüli közgyűlése. Az orvosok, noha eleinte úgy tűnt, cselekvésképy

agjTO^M f telenségük és határozatlanságuk miatt nem egyez, nek meg tiltakozó akciók szervezésének a szükséHbtafif! J| gességében, végül megtalálták a közös hangot. \3Rgjjjtf m Talán azért is, mert Štefan Zelník államtitkár a konkrét kérdésekre nem tudott vagy nem akart egyértelmű választ adni, s ez. igencsak megemelte a hallgatóság vércukorszintjét. A 106 küldött dühös lett, hiszen ismét (hányadszor már?) bebizonyosodott, hogy a tárca nem veszi komolyan őket. Ezért aztán a bizonytalanok, az ingadozók is rádöbbentek, cselekedni kell, s csatlakoztak a radikálist abb) szárnyhoz. Az államtitkár válaszai valóban „figyelemre méltóak" voltak. Szemrebbenés nélkül állította, hogy április elsejétől 30 fillérre emelkedik a pont maximált értéke, s azt is, hogy ebből az összegből az általános egészségbiztosító 26-27 fillér kifizetését állni tudja. Nem akart tudni arról, hogy ebben az országban alig van orvos, akinek az a biztosító, amely igazgatótanácsának épp az, államtitkár az elnöke, valaha kifizette volna a maximális pontértéket. Persze nem számolt azzal, hogy egyik igazgatótanácsi társa megsúgja az igazat: éspedig azt, eldöntött tény, hogy csak 25 fillérre van (lesz?) anyagi fedezet! Furcsán hatott az a fejtegetése is, hogy a magánorvosok, mivel többet keresnek állami kollégáiknál, tulajdonképpen elégedettek lehetnek, s mivel hamarosan sor kerül a szakellátás privatizálására, a magánszakorvosoknak sem lesz okuk a panaszra. Zelník úr szerint a rendelőnkénti 42-46 ezer korona elegendő az alapellátást biztosító magánorvosnak kiadásainak a fedezésére. Megfeledkezett arról, hogy a biztosító számítógépes adatfeldolgozást követel, s az orvosoknak erre nincs pénzük. Ki jelentését, hogy a szakorvosok működésük biztosítására majd több mint 50 ezer koronát kapnak, hangos nemtetszéssel fogadták a már privát szakorvosok, s felvilágosították társaikat. A nőgyógyász a nélkülözhetetlen, de méregdrága műszerek szükségességéről, az egyre dráguló gyógyászati segédeszközökről, a kimutatásokhoz nélkülözhetetlen számítógéppapír árának az emelkedéséről beszélt. Meg arról, hogy a biztosító nem téríti meg a sterilizálás költségeit, s a negyedévenkénti szerződésfelújítások során nem szavatolja a pontérték stabilitását sem. Kifejtette: fura kártyapartira osztott a kormány, a Fekete Pétert a biztosító kezére játszotta, a biztosító az egészségügyi intézetekére, azok az orvosokéra. De ők vajon kinek adhatják tovább? Netán a betegnek? Jó volna végre tudatosítani, hogy nem az orvosok okozták a kórházak, az egészségügy pénztelenségét, eladósodását! - hangsúlyozták valamennyien, miközben tudták, nincs, aki elfogadható módon megoldaná ezt a kóros állapotot. Ezért aztán nem csoda, hogy elszánták magukat, és két hónapig tiltakozó akciókat, s ha ezek nem segítenek, sztrájkot szerveznek. Vesztenivalójuk ugyanis nincs. Kerge marha Püthagorasz jut most eszembe, aki híres tételét egy hírhedett tettel ünnepelte: száz ökröt áldozott Zeusznak hálából a felismerésért. Ez volt az első hekatomba. Most állítólag tizenegymillió brit szarvasmarhát fenyeget a kipusztulás, mert egyik súlyos betegségüket talán az ember is megkaphatja. A tudomány régóta veszélyes a marhákra. A szakemberek most a brit marhatartók tizenötmilliárd dollárnyi veszteségével számolnak. De mi lesz a rengeteg kivégzendő állattal? Hová teszik a tetemeket? És ki hajtaná végre a rettenetes áldozatot? Aztán miből lesz a hamburger, honnan veszik a tejet? Mit tesznek a britek, az európai hatóságok, hogy a járvány megálljon, és ne terjedjen át az emberre? És milyen állat-Ebolák, marha-AIDS-ek lappanganak még körülöttünk? Jó volna tudni, hogy a fogyasztás és a világkereskedelem mit tartogat még. Jó volna okosnak és előrelátónak lenni. Az ember joggal fél az újabb veszedelmektől. Fél a sejtésektől is, és a civilizáció a félelemre brutális módon reagál. Egyelőre tilalmakat rendelnek el, embargót mondanak ki, és a Ne egyél brit marhahúst! jelszót hirdetik. A marhavész., az európai intézmények és az európai együttműködés állapotát is jelzi. Volt korábban titkolódzás Angliában, és óriási hisztéria van most a kontinensen. Amikor iparosították a mezőgazdaságot, amikor az állatokat húsés tejtermelő gépezetekké változtatták, nem gondoltak rá: a táplálkozási lánc tetejére terpeszkedett fogyasztót ismeretlen veszedelmek fenyegetik. Azt olvasom, hogy ezt a kórt Nagy-Britanniában a korszerű takarmánygyártás terjesztette el. De ne dörzsöljék a kezüket a konkurens marhatenyésztők, és ne örüljenek a világ sertéstartói sem! Ne gondolják, hogy elégtételt kapnak a korábbi állatkaranténok és húsembargók miatt. Ne higgyék azt, hogy most lehet kaszálni a „kergemarha-kóron". Tökéletes védettség ugyanis nincs. MIKLÓS GÁBOR Népszabadság A törhetetlen Fa Nyilvánvalóan az lenne a leghatékonyabb országprogapanda, ha virágzó gazdaságot és érett demokráciát tudnánk teremteni e kis hazában, melynek nyomán elégedetten és boldogan serénykedne itt tízmillió polgár, akinek „kedve volna" sokáig élni (v. ö.: halálozási ráta) és sok gyereket nevelni a jövőnek (v. ö.: születési ráta). Ez lenne a legméltóbb millecentenáriumi program, Árpád apánk és honfoglaló barátai elégedetten fordulnának a másik oldalukra sírjukban újabb ezredévre. Minthogy azonban a valódi országiavító tetteknek egyelőre kevés nyoma van, kénytelenek vagyunk beérni a szimbolikus nagy egyéni teljesítményekkel. Tavaly egy tizennégy tagú lovascsapat indult el, hogy végigjárja a honfoglalók útját az uráli őshazától - hazáig. Csodálatos vállalás, elképesztő teljesítmény, ráadásul a csapatnak kétszer kellett megtennie az iszonyatosan hosszú utat, előbb oda kellett menniük, hogy aztán szimbolikusan „bejöhessenek". Fa Nándor is nagy egyéni teljesítménnyel akar kirukkolni: az évforduló tiszteletére körbehajózza a Földet, s a nagy világversenyen megpróbál dicsőséget szerezni az ezeregyszáz éves - tengermentes hazának. Fa Nándor magányos harcos, a Julianus barátok és Körösi Csornák utóda, talán csak abban különbözik tőlük, hogy nem szeret gyalogolni. Lovagolni is inkább a hullámok hátán. Olyan ember, aki tudja, a nagy dolgokban csak magára számíthat, s amikor bizonyos cégek, emberek, a főváros, a kultusztárca figyelmét és támogatását érzi maga mögött, elsírja magát meghatottságában. Mintha azt mondaná: hiszen ezek itt rájöttek, hogy én ezt nem csak magamért csinálom. Az a szomorú ebben a szép történetben, hogy a Fa Nándorok mintha éreznék, az ország egésze nem képes a millecentenáriumhoz méltó valóságos tettekre. Még millenniumiakra sem, amikor egy fél várost építettek föl eleink - egyáltalán nem szimbolikusan. Világraszólót csak tehetséges és törhetetlen akaratú egyének érhetnek el. Ők, akik a körülmények ellenére világszínvonalon dolgoznak, és csúcstechnika a hajójuk is. Mert maguk csinálták. Ez még nem a magyar ipar, ez még csak a Fa-ipar. SZÁLÉ LÁSZLÓ Magyar Hírlap Módosulnak a belföldi postai tarifák? Ľubomír Polievka, a Szlovák Posta üzemeltetési igazgatója szerint a vállalat nehéz anyagi helyzetbe került, mivel a belföldi tarifákat 1992 óta nem módosította, költségei viszont megtöbbszöröződtek. Amennyiben a pénzügyminisztériumjóváhagyja az általuk beadott javaslatot, a képeslapért 2 helyett 3, a levélküldeményért 20 grammig 4 koronát fogunk fizetni. Kétszáz grammnál könnyebb levélért 7, ötszáz grammig pedig 9 koronát kellene fizetni. Hasonlóképpen változna a pénzesutalványok feladási díja is - 4 koronára minden 500 korona után. Csomagok esetében az öt kilogrammnál kisebb tömegűek és kétezer koronánál kisebb értéket tartalmazóak esetében 19 koronát fizetnénk (12 helyett), tíz kilogrammig 24 koronát (jelenleg 16 korona), 15 kilogrammig pedig 30 koronát (20 korona). DENISA ČIMOVÁ, Národná obroda Elutasítják a Matica követeléseit A lap munkatársa Dušan Čaplovičcsal, a Szlovák Tudományos Akadémia alelnökével beszélgetett. • A Matica slovenskáról szóló törvény előkészítése az utolsó fázishoz érkezett, és egyedüli vitás pontként az akadémia szlovák történeti és szlovák irodalmi intézetének az „átadása" maradt. Miért nem értenek egyet ezzel, ha már Milan Ferko, a kulturális minisztérium főosztályvezetője is leszögezte, hogy a Matica érdeklődési szférájáról van szó, és ezért joga van rájuk. - Ezek soha nem működtek a Matica keretében. Ferko úr - Markuš és Bajaník úrral - félrevezeti a nyilvánosságot, és abban sincs igazuk, hogy elvettük volna a Matica valamelyik épületét. • Miért jelent meg újra ez a probléma ? Hiszen a Matica slovenská a tön/ény előkészítése során lemondott arról a követeléséről, hogy átvegye az akadémia összes társadalomtudományi intézetét, sőt megállapodás született arról, hogy létrehozza saját intézeteit, és bizonyos projektokat közösen készítenek elő. - Az egészről teljesen véletlenül szereztünk tudomást Ivan Hudec minisztertől. Egyébként ő is meglepődött, mivel úgy informálták, hogy mi egyetértünk a maticás javaslattal. Ezután két tárgyalásra került sor, de mivel nem sikerült megegyeznünk, most csak a minisztériumtól függ, hogy a törvényjavaslatot beterjeszti-e vagy sem. • Bizonyos hírek szerint az is szerepet játszik, hogy a két intézeti igazgató nem nevezhető éppen a jelenlegi hatalomhoz közelinek. - Nyilvánvalóan ennek is szerepe van. De ki kell mondani, hogy Markuš és Bajaník úrnak elsősorban pozsonyi jelenlétre van szükségük. Fővárosi intézetekre, nehogy olyan paradox helyzet alakuljon ki, hogy bár a Matica székhelye Turócszentmártonban van, a vezetés Pozsonyban tartózkodik. MARCELA KOŠŤÁLOVÁ, Pravda (Rövidítve) KOMMENTÁRUNK Horváth Gabriella Az aranytojást tojó tyúk Szlovákia első számú-kormánypártjának hatodik országos közgyűlése az öndicséret jegyében zajlott. Vladimír Mečiar öt évre visszatekintő elemző beszéde nem tartalmazott olyan elemeket, amelyek a küldötteket megingathatták volna abban a hitükben, hogy jó oldalon állnak, a DSZM hibátlan politikát folytat. Aki időközben elfelejtette volna, miért is alakult meg a mozgalom, ezennel ráébredhetetett, létrejöttére azért volt szükség, hogy szerintük egy önjelölt elit uralmát a nép uralma válthassa fel. Az önjelölt elit a Nyilvánosság az. Erőszak Ellen mozgalom volt, a népet pedig a DSZM testesítette-testesíti meg. Megtudhattuk: ma már Európa-szerte tudatosít ják, Szlovákia Közép-Európa kis tigrisévé válik. A klausi reform elutasítása helyes döntés volt, amit az ország gazdasági eredményei és szociális helyzete már 1994-ben igazolt. Hogy a várt gazdaságélénkülés mégsem következett be, annak oka a rossz választási rendszer. Ez lehetővé tette, hogy sok kis párt jusson be a parlamentbe, amelyek összefogtak a DSZM ellen, és külső segítséggel felbomlasztották sorait. Mečiar megnyugtatta a küldötteket: ez többé nem fordulhat elő, mivel módosítják a választási rendszert, s így stabilizálódik a politikai színtér. Még nem döntötték el, mit tegyenek az ugyancsak destabilizáló tényezőként működő köztársasági elnökkel, de idővel erre is rájönnek. Az országos közgyűlés küldöttei el voltak ragadtatva a pártelnök vízióitól, amit az is alátámaszt, hogy titkos szavazással ellenszavazat nélkül újraválasztották. Nincs abban semmi meglepő, hogy a DSZM közgyűlésén nem akadt egyetlen személy sem, aki az ismeretlenség leple alatt bizalmatlanságát nyilvánította volna ki Vladimír Mečiarral szemben. A jelenlevők ugyanis tudatosították: amíg ő irányítja a mozgalmat és a kormányt, kiváltságos helyzetük megmarad, s ennek nem lebecsülendő anyagi vonatkozásai vannak. Mečiart saját mozgalmának a tagjai aranytojást tojó tyúknak tekintik, s amíg szerepét betölti, feltétel nélkül támogatják. Akkor merülhetnek fel problémák, ha megritkulnak az aranytojások, ha az állami vagyon, a zsíros állások szétosztása befejeződik, ha a lojalitás már csak aprópénzt fog érni, ezzel szemben a tömegek egyre hangosabban nyilvánítják ki elégedetlenségüket. Azok ugyanis, akik ma vakon támogatják a DSZM-et, előbbutóbb felébrednek. Két év elteltével az ellenzéknek komoly esélye lehet arra, hogy a parlamenti választásokon maga alá gyűrje a jelenlegi kormánykoalíciót. Ezt a veszélyt Mečiar a választási törvény megváltoztatásával kívánja elhárítani. Mozgalma közgyűlésén beismerte: többségi vagy vegyes választási rendszert kíván bevezetni, s véget vet az eddigi gyakorlatnak, hogy sok párt kerülhessen be a parlamentbe. Nem titkolta: rákényszeríti az ellenzéket az egyesülésre. Bár nem mondta ki, az előzőekből logikusan következik, hogy koalíciós partnereit saját mozgalmába szándékozik beolvasztani. A végcél két egymással versengő erős párt létrehozása állította. Elfelejtette azonban hozzátenni, hogy két egyenlőtlen erejű párté. Mečiar ugyanis olyasmit akar az ellenzéki pártokra kényszeríteni, amiről egyszer már megtapasztalhatták, hogy nem működik. Szlovákia állampolgárai egyelőre nem nőttek fel odáig, hogy a baloldali, keresztény, liberális nézeteket egyformán tolerálják. A Moravčík vezette széles kormánykoalíciót elutasították. Mečiar jól tudja: ugyanez történne a soron következő választásokon .is, amennyiben az ellenzéki erőknek egymással összefonódva, arculatuktól megfosztva kellene megjelenniük. Ez a sötét jövőkép valósággá válik, ha az ellenzék rövid időn belül nem ébred rá a helyzet fonákságára, és nem folytat olyan reál politikát, amely az egymással szembeni fenntartások fokozatos felszámolását szolgálja. Ez nem lesz könnyű, hiszen Mečiar mindent megtesz, hogy a liberális magyar és szlovák pártok, Čamogurský kereszténydemokratái, Lángoš demokratái és Weiss szociáldemokratái közti közeledést visszavesse. A szlovákiai magyar pártok vezetőit irredenta színben tünteti fel, a baloldaliak felé pozitív jelzéseket küld, a Demokratikus Unió politikusait álnokságra készteti. Ha az ellenzék ezt nem ismeri fel, félő, hogy Mečiar tervei megvalósulnak. Kétharmados többsége lesz a parlamentben, új alkotmányt fogadhat el, s olyan törvényeket kényszeríthet Szlovákiára, amilyenekre ma még nincs módja. A tét a még meglevő demokratikus intézményrendszer. Vajon elégséges ez a tét ahhoz, hogy az ellenzék Mečiar legyűrése érdekében legyőzze előbb önmagát? SZÁLKA ÉS GERENDA A kultúra falun Évtizedekig lehetett DélSzlovákiában egy-egy falusi népművelői állás jó arra, hogy valamely, éppen akkor gimnáziumot végzett, de főiskolára be nem jutott lány két-három éves kiváltsága legyen. Egészen addig, amíg férjhez nem ment. és meg nem szülte első gyermekét. Azonnal volt helyette más, akinek ha egyebekre nem is, plakátragasztásra, zászlókiosztásra és minden olyan dologra futotta képességeiből, amit a kommunista pártállam propagandában elvárt valamennyi helyi nemzeti bizottságtól. Voltak falvak, ahol fele munkaidőben jelszavakat mázolt, majd a másik felében titkárnője volt a társadalmi szervezeteknek. Egészen kiváló dolgok születtek ott, ahol a falu „kultúrosa

1' olyannyira jól együttműködött a Csemadok helyi szervezetével, hogy még annak vezetőségébe is beválasztották. Mondhatnám azt is, ezek voltak az ideális állapotok, hiszen ilyen helyen amúgy is a Csem,adok által szervezett rendezvények gyér bevételeiből volt folyamatos a kulturális rendezvények reprodukciója. Hacsak nem volt több személy esetében perszonális azonosság a nemzeti bizottsági képviselők és a Csemadok helyi tisztségviselői között. Mert akkor a kulturális munkára és a propagandára szánt költségvetési pénzekből a Nemzeti Frontba tartozó szervezetek közül leginkább a Csemadokot támogatták. Persze nem március 15-e megünneplésére, hanem a nagy októberi szocialista forradalom tiszteletére kellett bemutatkoznia az irodalmi színpadnak vagy a tánccsoportnak. Ilyen helyeken még a szövetkezetesítés utáni időkben megépültek a leginkább népgyűlések tartására alkalmas, hodályszerű művelődési házak, s kész főnyeremény volt az adott falunak, ha az épületet kinevezhették szövetkezeti klubnak. így aztán a szövetkezet fizette a vezetőjét meg egy-egy népművelőt, állta a fenntartási költségeket, amit a falu a Nemzeti Front tagszervezetei tevékenységének aktivizálásával viszonzott. Néha aztán csodálkoztak is a szabadidejüket feláldozó csoportvezetők, miért kéretik magukat annyira az alkalmazottak, ha az esti próbák ideje alatt a művelődési házban kell egyiküknek lenni, de még azért is, hogy kinyissa és bezárja a bejárati ajtót. Ha egyáltalán voltak ilyen heti alkalmak. mert az együttműködés a legtöbb helyen a bálok, lakodalmak és diszkók szervezésére korlátozódott, s a szomszéd faluéhoz csatolt szövetkezet sem tudott három-négy helyen működtetni klubot, elkövetkezett a ma már csak milliós összegekkel visszafordítható állagromlás... Szerencsés az a községi önkormányzat, ahol még tarthatnak egy olyan népművelőt, aki a kertészeti kisgazdaságok tanácsadásától kezdve a színjátszó csoport utaztatásán át a szabás-varrás tanfolyamokig mindenre kigazdálkodja a pénzt. Egy ilyen faluban a minap hallottam egy esetet, amikor a falu egyetlen textilüzletének tulajdonosa annak fejében állta a szabás-varrás tanfolyam szakoktatójának a tiszteletdíját, hogy a résztvevők nála vásárolnak tűi, cérnát, ruhany agot meg minden kel léket. Bevallom, a falu kultúrájában évek óta szinte csak a pozitív szélsőségek az említésre méltóak. Ott ugyanis a rendszerváltás előtt is dolgoztak azok a csapatok, amelyek tagjait a jó ügy iránti megszállottság olyan dolgok felé is elvitte, melyekről máshol csak álmodozni lehetett. Ezek a népművelők ma sem riadnak vissza eredeti ötlet megvalósításától, ha az bevételt jelent, mert állami támogatást a kultúra faluhelyen sem kap. Az önkormányzat elosztható pénzeiből a legkevesebb éppen a kulturális élet támogatására jut. Kulturális élet? Anakronisztikusabb manapság ez a fogalom, mint volt a pártállam idején, amikor a politikai propaganda leghatékonyabb eszközének a szocialista kultúrát tekintették. A fiatalok elhagyta falvakban szinte meggondolatlan költekezésnek tetszik, ha önkormányzati pénzekből valakinek eszébe jutna akár csak egy árva éneklőcsoportot szervezni, amikor az elszegényedett öregeknek tűzifára sem jut. Amikor a kultúra helyzetéről gondolkodom, méltatlan volna nem említeni azokat a pedagógusokat, népművelőket, egyetemistákat, lokálpatrióta polgárokat, akik megpróbálnak kilépni ebből a bűvös körből. Kiváló érzékkel ismerték fel, hogy elsősorban az identitásukat - múltjukat, hagyományaikat és távlatos jövőképüket - vesztett falvakat kell öntudatra téríteniük. Ezért annyira fontos a temetők, emlékoszlopok, templomok, emléktáblák és emlékművek helyreállítása. Történelmi hagyományok ápolásában pótolhatatlanok a neves szülöttek, a helyhez fűződő események és a néprajzi értékek feltárása. Szép számmal íródnak helytörténeti és honismereti dolgozatok, amelyek kis példányszámban való megjelentetése a falvak eddig íratlan emlékezetét örökíti meg. Ezeket a szabad kezdeményezéseket látva lehet bizakodni, hogy a hely szelleme ismét összetartásra ösztönzi az ott élőket. S akkor nem csak szűkebb értelmezésben lesz kultúrája egy-egy falunak, aminek utána már nyelvét sem lehet elpusztítani az ott élőknek.