Új Szó, 1996. február (49. évfolyam, 26-50. szám)

1996-02-09 / 33. szám, péntek

1996. február 9. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó L5J Megjegyzések Szilvássy József cikkéhez A cikk A sérelmi politika kísértése címmel az Új Szó február 5-i számában jelent meg, s a szerző az érvelése erősítésére Fábry Zoltán egyik írása mellett a Két kor mezsgyéjén című könyvem kiragadott szövegét is felhasználta. A tőlem idézett rész így hangzik: „A két háború közötti magyar ellenzéki pártok a politikájukat tudatosan más irányba fordították: a külföld tájékoztatása felé. Hírhedt sérelmi politikájuknak ez volt a másik - őszinte - oldala. Belpolitikai viszonylatban a kisebbségi magyarság sérelmeinek nagy részét csak demagóg céllal használták fel, s valójában az volt nekik fontos, hogy a sérelmek száma nőjön, sokasodjon." Ez az idézet kicsi, összefüggő része egy hosszabb fejtegetésnek, melyben az egykori ellenzéki pártok politikájáról adtam képet, s többek között még ezt írtam; „Az ellenzéki pártok aktivitásának megvolt az az eredménye, hogy a magyar kisebbség problémái iránt külföldön is érdeklődést keltett. Még a csehek és szlovákok nagy barátja, Scotus Viator is felfigyelt az ellenzéki pártok által kidolgozott panaszokra: csehszlovákiai útja alkalmával néhányszor (1923-ban és 1928-ban) az ellenzéki magyar politikusokkal is tárgyalásokat folytatott, s a Lidové novinyban írt cikkeiben és a Slovakia than and now című könyvében a kisebbségi magyarság egyes sérelmeire is kitért. Az ellenzéki pártok érdeme belpolitikai viszonylatban is az volt, hogy a kisebbségi magyarság sérelmeit - melyek az ellenzék manővereitől függetlenül súlyos és fájó tények voltak - a magyar közvélemény előtt feltárta, napirenden tartotta, tudatosította. És azt sem lehet kétségbe vonni, hogy voltak olyan alapvető sérelmek is (például a magyar nyelv elnyomása, háttérbe szorítása, az asszimiláció stb.), melyek ellen az ellenzék politikusai - burzsoá nemzeti érzések alapján spontánul tiltakoztak... Igaza volt Barta Lajosnak, amikor azt állította, hogy az ellenzéki politikusokat ebben a vonatkozásban is az osztályérdek vezényli, de arra Barta már nem mutatott rá, hogy az ellenzékkel szemben álló polgári aktivista tábor osztályérdekei ezt a pozitívnak tekinthető vonást sajnálatosan nélkülözik. Kertelés nélkül meg kell mondani, hogy a csehszlovákiai magyar aktivizmus szervilis volt: a mindenkori kormányt fenntartások nélkül kiszolgálta, ízléstelenül dicsőítette, s a kisebbségi helyzet súlyos tényeivel szemben fennen hangoztatta, hogy a »magyarság ebben az országban teljes és csorbíthatatlan jogokkal bír, s belátásától függ csupán, hogy a demokratikus köztársaságban számára nyíló lehetőségeket teljes mértékben kihasználhatja-e vagy sem«." (Z.: A köztársasági gondolat átfogó győzelme a határmenti magyarság körében, A Reggel, 1931. jún. 10.) Egykori írásom teljesebb felmutatása után ki kell jelentenem, hogy a jelenlegi Magyar Koalíció kisebbségi politikáját sommásan elintéző Szilvássycikket elhibázottnak tartom abban a helyzetben, amikor a szlovák kormánypolitika magyarellenes aktivitása a hazai törvénykezésben és a nemzetközi fórumokon rendkívül felerősödött; az általa korábban kárhoztatott magyar nemzetközi lobbyzást már sokszorosan felülmúlja, s ami megdöbbentő: a vele politikailag és gazdaságilag éles ellentétben álló szlovák ellenzéki pártok a magyarellenes intézkedésekkel nagyrészt azonosulnak. Nem akarom Szilvássyt a hosszú nevű új magyar párt iránti szimpátiával gyanúsítani, de amit mondott-írt, az a pillanatnyi politikai konstellációnkban Gyimesi minapi hitvallásával óhatatlanul összecseng. Néhány megjegyzés Szilvássy idéző módszerére: a Szüllő Géza nevével fémjelzett egykori sérelmi politikára vonatkozó idézetet Fábrytól és tőlem vette át, de több dolgot félreértett, s néhány helyzetet átstilizált. Szüllő nem írt könyvet, tanulmánykötetet, hanem memorandumokat terjesztett a Népszövetség és a Nemzetiségi Kongresszusok elé, s a Nemzeti Kongresszus adott ki könyvet az európai kisebbségek köztük a szlovákiai magyarság - helyzetéről. Az átstilizálás a Szüllő és Sziklay közti szóváltásnál található. Ezt a cikkíró bővített formában adja elő. Még a Szilvássy által idézett könyvemről: a Két kor mezsgyéjén-ről szólok röviden. Ezt én a szocialista rendszer kellős közepén azzal a céllal írtam, hogy a hivatalos történelmi hazugságokkal szemben a két háború közötti kisebbségi magyar életetvalós arányaiban mutassam meg. Ilyen komplex mű abban az időben sem Erdélyben, sem a Vajdaságban nem született. Hogy nálunk napvilágot láthatott, ahhoz a szigorú hatalom iránti némi engedményekre és sok stilisztikai cselezésre volt szükség. Felejthetetlen tanárom, Krammer Jenő a szerzői helyzetemet bibliai módon így jellemezte: - Te a koronákat az istennek adtad, s a császár tőled csak krajcárokat kapott. TURCZEL LAJOS Tanár Úrnak, tisztelettel Az újságíró egyik mumusa, amely életpályája végéig keseríti mindennapjait, az örökös helyszűke, ami viszont napilapnál teljesen természetes. Nekem hétfői, Sokszemközt című rovatomban még annyi hely sem áll a rendelkezésemre, mint amekkora terjedelemben fentebb a Tanár Úr idézett becses könyvéből. Ezért az újságíró jórészt csak interpretálhatja a tényeket, eseményeket. Továbbra is meggyőződésem, hogy a tényeket nem értelmeztem félre, ugyanis a két világháború közötti hazai magyar ellenzéki pártok sérelmi politikájának szelleme bizony ott kísért néhány mai politikusunk megnyilvánulásaiban. A Tisztelt Tanár Úrnak abban teljesen igaza van, hogy a D/e Nationalitáten in den Staaten Europas című - a csehszlovákiai kisebbség helyzetét is elemző — tanulmánykötetet az úgynevezett Nemzetiségi Kongresszus adta ki, és nem Szüllő Géza. Ezt a tényt - éppen a Tanár Úr könyvéből - évek óta én is tudom. Ezért is bosszant, hogy saját írásom korrigálásánál elsiklottam pontatlanságom fölött. Azzal a megállapítással, hogy én legutóbbi vagy bármelyik cikkemben sommásan elítéltem volna a Magyar Koalíció kisebbségi politikáját, nem tudok egyetérteni, s igazamat tényekkel is tudom bizonyítani. Egyike voltam azoknak az újságíróknak, akik szorgalmazták a sorskérdéseinkben egységes hazai magyar politizálást. Választópolgárként a Magyar Koalícióra voksoltam. Ezért is erkölcsi jogom nyomon követni, s ha kell, hát számon kérni képviselőinktől: miként sáfárkodnak százezrek bizalmával és sorsával. Újságíróként különösképpen. Tisztelt Tanár Úr, nem azzal ártanék hazai magyarságunk ügyének, ha elhallgatnám egyes politikusaink olykori hibáit? Elhallgathatom-e például, hogy január végéig több száz intézmény, önkormányzat, több politikai szubjektum adott be hivatalos javaslatot a készülő területi és közigazgatási reformról, de a Magyar Koalíció máig nem készült el a közös koncepcióval? Nekem sincsenek illúzióim a szlovákiai ellenzékkel kapcsolatban, de azért nem ítélkezem olyan sommásam ebben a kérdésben sem. Jól tudom, ezernyi csalódást okozott politikusainknak és hazai magyarságunknak sok ellenzéki szlovák politikus, de az a remény és esély máig nem veszett el, hogy elvszerű, tisztességes kompromisszumokra is kész politizálással - amely különösen napjainkban bizony irtóztatóan nehéz és bonyolult - fokozatosan szót érthetünk több szlovák ellenzéki politikussal és párttal. Lám, végül talán sikerül a nyelvtörvény ügyében a szlovák kereszténydemokraták támogatásával az Alkotmánybírósághoz fordulni. Nélkülük erre egyedüli politikai szubjektumként nem lett volna jogi eszközünk. Nyilván számukra sem volt könnyű döntés egyetlen szlovák pártként a magyarokkal szövetkezni, hiszen sejthették, hogy főleg a kormánykoalíció micsoda propagandahadjáratot zúdít rájuk. Még talán szimpatizánsaik egy hányadát is elveszíthetik. Mégis bátran döntöttek, ugyanúgy, mint a nyilvános parlamenti szavazáskor. Ők valóban felelősséget éreznek a szlovákiai demokrácia sorsáért, s ebben a felelősségvállalásban partnerüknek szeretnék tekinteni a Magyar Koalíciót. Tisztelt Tanár Úr, többek között egykor az Ön előadásain és becses műveiből is azt tanultam, hogy a magyarság alapvető érdeke egyenlő partnerként megbékélni, együttmunkálkodni más nemzet tisztességestagjaival. Ilyen alapállásból építünk erkölcsi alapot emberi és közösségi jogvédelmünkre. Újságíróként ilyen szellemiséget követve és képviselve igyekszem dolgozni. SZILVÁSSY JÓZSEF KOMMENTÁRUNK Ľuptákék hallgattak Hol van már az az idő, amikor még azon folyt a vita, igazságos-e az alkalmazotti privatizáció! A baloldal szerint ez részesedést biztosít a megtermelt javakból. A jobboldal véleménye viszont az volt, hogy a vagyonjegyes privatizációval ellentétben így kimaradnak az osztogatásból azok, akik munkahelyét nem lehet privatizálni. Ráadásul a privatizált vállalat csődje az alkalmazottak számára kettős tragédiával jár: nemcsak munkahelyüket vesztik el, hanem értékpapírjaikat is. Az évekig tartó vitáknak végül az emlékezetes „hosszú kések éjszakája" vetett véget. Ekkor a választások után első alkalommal összeülő parlament egyetlen éjszaka alatt mindent átformált. A privatizációt egyetlen szerv, a Nemzeti Vagyonalap kezébe helyezte, amely azóta is a nyilvánosság számára ellenőrizhetetlenül dolgozik. Két és fél év elteltével azonban nyilvánvaló, hogy nemcsak a nyilvánosság, hanem még azok egy része is csalódott, akik pedig a zsírosbödön közelében érezték magukat. Vagyis hiába kaparintott meg mindent a kormánykoalíció, sok lett az eszkimó és kevés a fóka. Ennek egyik jele volt a nagyprivatizációs törvény tavaly szeptemberi sokadik módosítása, amelyben a különben szintén nagyokat harapó munkásszövetségiek törvénybe iktatták, hogy minden privatizáció során részesedést kell biztosítani az alkalmazottaknak. A szegény alkalmazottak nyilván akkor azt gondolták, ezzel elintéződött minden, hiszen Ľuptákék embere a privatizációs miniszter és a vagyonalap elnöke is. Nos, azóta született vagy háromszáz privatizációs döntés, és minden ködösítés ellenére egyre nyilvánvalóbb, hogy a törvényt bizony sok esetben nem tartották meg. Tévednénk viszont, ha azt hinnénk, hogy emiatt a munkások nevét oly gyakran a szájukra vevő Ľuptákék, mondjuk, a vagyonalapban elnöklő Gavorník leváltását követelnék. Ők a másik végéről fogták meg a dolgot. A részvételükkel működő kormány beterjesztett egy, a megkötéseket lényegesen csökkentő javaslatot, amely ellen a parlamenti vitában meg sem pisszentek! Sőt akkor is hallgattak, amikor a DSZM javaslatára azt is beletették, hogy a vagyonalap még az. alapító minisztérium javaslatát sem köteles elfogadni az alkalmazotti részvételre. Ezzel tehát - ha kell - teljesen kiszoríthatják az alkalmazottakat. Mečiar miniszterelnök bejelentése alapján február közepén, vagyis legkésőbb jövő csütörtökig kiderül, ki kapja a négy nagy pénzintézetet. Ekkor azt is meglátjuk, vajon miként részesednek ezekből tíz százalék erejéig az alkalmazottak. A törvénymódosítás után tehát csak annyi változik, hogy a vagyonalap ezentúl a megszokott modell alkalmazásával már nem sérti meg a törvényt. Az alkalmazottak azonban ne szomorkodjanak. Még mindig akadnak olyan cégek, amelyek egy koronáért sem nagyon kelnének el. Ezeket szépen odaadják az alkalmazotti részvénytársaságoknak. A szalagot már szokásosan Lupták vágja el. Mindezt bőven tálalja a közszolgálati televízió, így a munkások országszerte nyugodtan térhetnek aludni, hiszen Lupták aznap is tett valamit érdekeik védelmében. Klaust nem nyugtalanítja a BISZ jelentése Tegnapi számunkban közöltük, hogy a cseh Biztonsági Információs Szolgálat (BISZ) éves jelentése szerint nem kizárt, hogy a Cseh Köztársaság területén tartósan működő orosz hírszerzés igyekszik majd nyomást gyakorolni a parlamenti választásokra. Az információ szerint a BISZ csupán feltételezi, hogy az orosz fél azokat a politikusokat igyekszik majd támogatni, akik hajlandóságot mutatnak az Orosz Föderációval való együttműködésre. Václav Klaus miniszterelnök tegnap ezzel kapcsolatban közölte, hogy a BISZ éves jelentését áttanulmányozva semmi ilyen jellegű megállapításra nem bukkant. - Sem most, sem korábban nem kaptam a BISZ-től olyan jelentést, amely az orosz hírszerzés olyan tevékenységéről szólt volna, amelyről most a tömegtájékoztató eszközökben spekulálnak - közölte Klaus. Josef Zieleniec külügyminiszter szóvivője közlése szerint semmilyen tényszerű információval nem rendelkezik, ami Oroszország hírszerzésének ilyen jellegű ténykedését támasztaná alá. Mladá fronta Dnes (Rövidítve) AHOGY ÉN LÁTOM A kereszténydemokraták távcsöve Tóth Mihály rovata Akár a hónap hírének is tekinthetjük a bejelentést: a Ján Čamogurský vezette Kereszténydemokrata Mozgalom úgy döntött, hogy a Magyar Koalíció pártjaival együttműködve beadvánnyal fordul az Alkotmánybírósághoz, és megvizsgáltatja, az államnyelvről szóló törvény mennyire van összhangban az ország alaptörvényével. Kellemes meglepetés mindenki számára, aki fontosnak tartja a demokrácia érvényesülését, őszintén be kell vallanom, hogy - látva a szlovákiai politikai szokásokat - néhány hete, amikor a nyelvtörvény elfogadása után a hazai magyar politikusok szinte kész tényként bejelentették, hogy lesz közös fellépés, az én első reakcióm az volt, hogy előre talán mégsem kellene inni a medve bőrére. Attól tartottam, hogy az úgyszólván mindent elsöprő nemzeti felbuzdulást látva majd visszatáncolnak Čarnogurskýék. Hisz oly nagy manapság a tolongás a szlovákiai politikai játéktér mélynemzeti felén! És oly csekély a hajlandóság a magyarok hazai jelenlétéből, illetve a Magyarország szomszédságából eredő félelmek megalapozottságának a vizsgálatára! Bölcs döntés volt, hogy a magyar pártok és a szlovák kereszténydemokraták külön-külön fogalmazzák meg kifogásaikat. Ha az alkotmánybírák kifogásolható paragrafusokat fedeznek fel a nyelvtörvényben, így még egyértelműbbé válik, hogy az elsősorban a magyarok ellen irányuló jogszabály rendelkezései egyúttal a demokrácia egészét, a szlovákok emberi jogait is veszélyeztetik. Bátor döntés ez a KDM részéről, hiszen várható, hogy a „nemzetileg elkötelezett" szlovák sajtó az elkövetkező hetekben rágalomözönt zúdít Čarnogurskýékra, és megint kétségbe vonja - minimum a jóhiszeműségüket. De előre megjósolható, hogy a legszélsőségesebbek még a hazafiságukat is kétségbe vonják. A Slovenská Republika publicistái már köszörülik a tollúkat, és tintájukba már keverik az epekoncentrátumot, noha jól tudják, hogy Ján Čamogurský és társai nem ijedős politikusok. Ha életbe vágó, a demokráciát veszélyeztető ötlet végrehajtásához kellett volna asszisztálniuk, mindig volt merszük nemet mondani. így tettek a nyelvtörvényről való szavazás órájában is. Ráadásul meglepően bölcs, politikailag előrelátó formulával éltek: Nem szavazzuk meg ezt a törvényt, mert a koalíciós többség figyelmen kívül hagyta ésszerű javaslatainkat. Akkor, a név szerinti szavazáskor teljesen kendőzetlenül demonstrálódott egyrészt a szlovák kereszténydemokrata politizálás, másrészt a többi koalíciós, illetve ellenzéki párt politizálása közötti minőségi különbség. Čarnogurskýék magabiztosságukat bizonyították, míg a többi szlovák pártot csak a pillanatnyi (és nagyon is esetleges) eredmény motiválta. A szlovák kereszténydemokraták szemük elé illesztették a politikai távcsövet, és Nyugat-Európát látták. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, a Munkásszövetség, a Demokratikus Unió és a Demokratikus Baloldal Pártja képviselői - tisztelet a kivételnek - szintén a szemükhöz illesztették a messzelátót, de fordítva, így nem messzeláttak vele, hanem azt vették szemügyre, hogy eléggé paríroznak-e a nemzet azon részének, amely még mindig a nemzeti kollektivizmus igézetében választja meg politikai reprezentánsait. Čarnogurskýék észrevették, amit sem Weissék, sem Moravčíkék nem vettek észre: a hejszlovák térfélen már akkora a zsúfoltság, hogy ott sem azok számára nincs sok keresnivaló, akik a Szocialista Internacionáléba igyekeznek, sem azok számára nem terem babér, akik (Demokratikus Unió) a Liberális Internacionálét célozták meg. Márpedig a demokratikus baloldaliak is, a magukat liberálisnak minősítő DUsok is fölöttébb zokon vennék, ha a nacionalisták előtti hajbókolás miatt e rangos nemzetközi szervezetek kapuja előtt rekednének. Ügy tűnik, megtört a jég, és sor kerül a Magyar Koalíció pártjainak és az ellenzék egyik szlovák pártjának a közös fellépésére. Jó, hogy a Kereszténydemokrata Mozgalom ez a szlovák párt. Az 1989 utáni időszakban ez a párt jelentette a szlovákiai politikai struktúrában azt az erőt, amelyik a legkevesebb kellemetlen meglepetést okozta azoknak, akik számára pótolhatatlan érték a demokrácia. A Demokratikus Baloldal Pártja meg-megtorpan a szocdemmé válás útján, és megfeledkezik róla, hogy a múltját csak úgy tudja feledtetni, ha bebizonyítja, komoly a szándéka a demokráciával. A Demokratikus Unió pedig néha úgy tesz, mintha a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Szlovák Nemzeti Párt keveréke lenne Mečiar és Slota nélkül. Végül pedig a hazai magyar közélet kulturáltságának is jót tehet a politikai struktúra jelenleg leginkább standard szlovák pártjával való együttműködés; jobb belátásra bírhatja vagy a perifériára szoríthatja a szélsőségees megnyilvánulásokra hajlamosakat.