Új Szó, 1996. február (49. évfolyam, 26-50. szám)

1996-02-27 / 48. szám, kedd

1996. február 27. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 I Kötelező tantárgy A szlovákiai magyar pártokat gyakran vádolják túlzott követelésekkel. A vád legbuzgóbb hangoztatói, a szlovák nacionalisták szívesen hivatkoznak arra, hogy azért nem tanácsos a mégoly jogos, elfogadható magyar követeléseknek sem eleget tenni, mert akkor vérszemet kapnának, és vége-hossza nem volna az újabb követeléseknek. Ügy látszik, igaz a mondás: ki mint él, úgy ítél. Az utóbbi időszakban ugyanis épp a Szlovák Nemzeti Párt az, amely szinte naponta újabb és újabb követelésekkel áll elő, s ezek teljesítésétől teszi függővé a szlovák-magyar alapszerződés ratifikálásának a megszavazását. A listán számon apróság - mint például a magyarok bocsánatkérése vagy az állítólagos szlovák kulturális örökség visszaszolgáltatása- a magyarországi múzeumokból - mellett olyan nagyágyúk is találhatók, mint a köztársaság védelméről szóló törvény és a területi-közigazgatási reform, amelyeket az SZNP szerint még az alapszerződés ratifikálása előtt kellene véglegesíteni. A választók elenyésző százalékát képviselő koalíciós párt tehát diktál, mohón és telhetetlenül sorolja feltételeit. Hogy azok nem azonosak atöbbség elképzeléseivel, kiderül abból a felmérésből, amely kimutatta: a szlovák nemzetiségű lakosság 61 százaléka az alapszerződés ratifikálása mellett voksol. Kinek a nevében cselekszik, kinek a javára, üdvére ténykedik hát ez á párt, amely ahelyett, hogy a demokratikus átalakuláshoz és a gazdasági fellendüléshez olyannyira szükséges nyugodt légkör kialakításán fáradozna, minduntalan külső és belső ellenségek keresésével borzolja a közkedélyeket? És teszi ezt a hozzáértés, az elementáris tájékozottság akkora hiányát mutatva, mint legutóbbi, szombati zsolnai ülésén, ahol ismét a magyarok álltak érdeklődése középpontjában. Az SZNP itt nem egyebet követelt, mint azt, hogy „a Szlovák Köztársaság területén a magyar tanítási nyelvű iskolákban is oktassák a szlovák nyelvet és a történelmet..." A tanácskozáson ugyan jelen volt Eva Slavkovská oktatási miniszter is, de úgy látszik, ő sem tudja, hogy a szlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolákban már háromnegyed évszázada kötelező jelleggel tanítják ezeket a tantárgyakat. Persze az SZNP nem volna az, ami, ha nem így folytatná: „...és ezeket a tantárgyakat a szlovák nyelvet és a szlovák nemzet történelmét tökéletesen ismerő pedagógusok tanítsák." Nos,' ebből az következik, hogy az SZNP és Slavkovská oktatási miniszter nem bízik a szlovákiai egyetemekben, főiskolákban, de a szlovák történelemtankönyvszerzőkben sem, sőt ugyancsak rossz véleménnyel van róluk. A magyar nemzetiségű szlovák és történelem szakos pedagógusok ugyanis ugyanott szerezték diplomájukat, ahol szlovák anyanyelvű társaik. Vajon mennyivel kevésbé hiteles, kevésbé elfogadható, alacsonyabb rendű a magyar nemzetiségű személynek adományozott diploma, mint a szlovák nemzetiségűnek adományozott, ha ugyanaz a felsőoktatási intézmény állította ki? Magyar gyerekeink magyar nyelven ugyanazt a történelmet tanulják, ugyanazon cseh (igen, még mindig) és szlovák szerzők történelemkönyveiből, mint szlovák ajkú kortársaik. Tőlük semmiben sem különböznek, vannak köztük, akik imádják ezt a tantárgyat, és vannak, akik ki nem állják, s ezen „a szlovák nyelvet tökéletesen ismerő pedagógus" sem tud változtatni. Aki nem hiszi, végezzen egy felmérést a szlovák iskolákban. Ugyanez a helyzet a szlovák nyelvvel is. Akadnak magyar diákok, aki nem szeretik, s éppúgy viszolyognak az ipszilonos szavaktól, mint szlovák társaik, de „sokan közülük jobban tudják a szlovák nyelvet és kulturáltabban fejezik ki magukat, mint sok szlovák". Az idézet nem elfogult magyartól, hanem a Szlovák Műszaki Egyetem hosszú évek tapasztalatával rendelkező nyelvszakosától, Eleonóra Bujnovától származik. S ha mégsem a magyar gyerekek tudásszintje és pedagógusaink rátermettsége aggasztja az SZNP vezetőit, hanem kimondatlan céljuk az ifjú magyar nemzedék identitástudatának a gyengítése, az már más tészta. De ebbe másoknak is lesz beleszólásuk. Bunda? Irigység? Szamarság? KOMMENTÁRUNK Kezdődött azzal, hogy Szlovákia férfi kézilabdacsapata Európa-bajnoki selejtezőn Kassán legyőzte Macedóniát, s ezzel Csehországgal együtt Magyarország jutott tovább, nem a balkániak. Néhány nap múlva a Szlovák Kézilabda-szövetség eltiltott tizenhárom játékost, mert szerintük „súlyosan megsértették a sportetikát". Egyúttal olyan feltevést szivárogtattak ki, hogy állítólag a Veszprémben vendégiátékoskodó Švajlen kapus vitt magával fejenként ezer márkát minden szlovák játékosnak egy magát megnevezni nem kívánó magyarországi szponzortól, aki ezzel az összeggel is győzelemre sarkallta őket. Lett nagy felzúdulás. A játékosok tiltakoztak, sajtóértekezletet hívtak össze, ahol azt követelték, hogy a szövetség vagy tárja a nyilvánosság elé bizonyítékait, vagy vonja vissza a vádakat, és szolgáltasson elégtételt nekik. A vezérkar egyiket sem tette: látható zavarukban a játékosállomány radikális fiatalításáról motyogtak. Az érintett kézilabdázók ezért a megfelelő jogorvoslat érdekében közösen ügyvédet fogadtak, hiszen súlyos erkölcsi, valamint komoly anyagi következményei vannak és lesznek, ha becsületükön csorba esik. Olyan játékost sem otthon, sem pedig külföldön nem nagyon szerződtetnek, aki a bundázás gyanújába keveredik. Külföldön pedig, ki tudja hányadszor, csodálkoznak. A világon valószínűleg először tiltottak le válogatott játékosokat azért, mert - győztek. Máshol minden bizonnyal megdicsérték volna őket, mert a számukra tét nélküli meccsen - habár jobb helyeken nemzeti címeres mezben nem ildomos félgőzzel játszani - is hajtottak, és nyertek, ezzel is növelték a szlovákiai kézilabdázás európai ázsióját. A párját ritkító esetnek három magyarázata van. Elméletben valóban elfogadhattak a játékosok némi kenőpénzt, s ha erről a szövetség egyértelműen megbizonyosodott, akkor végképp nem értem, miért ijedtek meg saját bátorságuktól, s miért nem hozták nyilvánosságra ezt a tényt a váratlan eltiltás indokaként. Persze az is elképzelhető: az hergelte föl némely vezetőt, hogy Szlovákia nem Macedóniát, hanem Magyarországot segítette hozzá a továbbjutáshoz. És az sem kizárt, hogy a szövetség a győztes csapat megbüntetésével meggondolatlan, mi több: szamár döntést hozott, és ezzel bekerül a rekordok könyvébe. Jómagam - több millió polgárhoz hasonlóan - sokkal jobban örülnék annak, ha Szlovákia nem az abszurditások és a hülyeségek fejezetében szerepelne, hanem az egyedülállóan okos döntések listáján... (szilvássy) Brezsnyev nyomására váltottak le A lap munkatársai Nyers Rezsővel, az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának titkárával, majd a párt utolsó, illetve a Magyar Szocialista Párt első elnökével beszélgettek. • Magyarországon és a nagyvilágban Önt úgy könyvelik el, mint a hatvanas évek szocialista államaiban zajló reformmozgalmak egyik élharcosát. Hogyan értékeli az akkori igyekezeteket? - 1958 és 1968 között felmerült a kérdés, vajon a szocializmus mint társadalmi rendszer versenyképessé tehető-e a nyugatival. A kérdésekre keresett válasz ösztönözte a reformokat. Volt azonban egy ehhez kötődő probléma, ami a reformok sorsa szempontjából fontosnak számított. Arról volt szó, mekkora a társadalmi reform manőverezési lehetősége, lehetségesek-e a radikális változások a nemzetközi status quo megőrzése mellett. A reformokat azok kezdték, akik erre a kérdésre pozitívan válaszoltak. • Egyelőre nem említette az akkori Csehszlovákiát... - Önöknél ez a folyamat talán 1962-ben kezdődött, a törekvés vezéregyéniségei Šik, Selucký és mások voltak. Lengyelországban Wladyslaw Gomulka bizonyos függetlenséget harcolt ki a belpolitikában, ám később a reformok ellen fordult, amit én személyes tragédiának tekintek. Magyarországon ezt az önállóságot a szovjet hadsereg 1956-ban elfojtotta, a Kádár-vezetés csak a hatvanas években szerezte vissza. • 1968-ról mint a reformok évéről beszél. Nem szűkíti le ezt túlságosan is erre az egyetlen évre? - Különleges év volt, mert nemcsak itt, Európa keleti és középső részén forrósodtak fel az események, hanem Nyugaton is. A Szovjetunióban azonban abban az időben a fejlődés már megdermedt. Nyugaton előtérbe került a bürokráciaellenes új baloldal, amely valóságból és illúziókból táplálkozott, s kritizálta az akkori kapitalista és szocialista társadalmat. 1968-ban a kisebb szocialista országokban már világossá vált, hogy nem lehet a világgazdasággal megszakítani a kapcsolatokat, a világ egyetlen, egymással szorosan összekapcsolt rendszerből áll. Addig ugyanis a sztálinista koncepció egyértelműen két világrendszerről beszélt. • A reformok lehetőségei 1968-ban zátonyra futottak. Hogyan és miért? - A Szovjetunióban addigra kimerült a XX. kongresszus által ösztönzött antisztálinista potenciál. A reformlehetőségek megmaradtak Magyarországon, Csehszlovákiában és Jugoszláviában. Csakhogy Jugoszláviától izolálva voltunk, mert a szovjet politika erre törekedett, ami voltaképpen sikerült is neki. Ami Csehszlovákiát illeti, Kádár sokáig ellenállt, és politikai megoldást javasolt. Csakhogy a szovjet vezetés már márciusban-áprilisban elhatározta a reformmozgalom visszafordítását, azzal, hogy ezt Csehszlovákiával kezdi. Augusztus 17-éig ellenálltunk, vagyis Kádár és Dubček komáromi találkozójáig, amelyen Dubčeket meg akarta győzni, hogy egyezzen meg az oroszokkal. E. FEHÉR PÁL, JÚLIUS LŐRINCZ, Pravda (Rövidítve) Buchanan és az amerikai demokrácia Tele van a világsajtó azzal, hogy Pat Buchanan, a szélsőségesen konzervatív kommentátor a New Hampshire-i előválasztáson egy százalékkal megelőzte a mérsékelt republikánusnak számító Bob Dole-t, a nagy favoritot. A kommentátorok hümmögnek: lám, lám, Amerikában is teret nyernek a szélsőségesek! Pedig csupán arról van szó, hogy így lehet a bolhából elefántot csinálni, eladni a lapot, a tévéműsort. Szerencsére nem olyan a helyzet, hogy a pártján belül is szélsőjobboldali pitbullnak nevezett Buchanantól kelljen félteni az amerikai társadalmat. Maga az amerikai választási rendszer is egy hatalmas szűrőként működik. Az első szakaszban a két nagy rivális párt jelöltjei nem egymás ellen küzdenek. A most folyó előválasztások során a párton belül mérkőznek meg a jelöltek, majd nyáron mindkét párt tart országos konvenciót, s ezen választja meg ki-ki a saját elnökjelöltjét - természetesen az előválasztások eredményei szerint. A demokratáknál egyszerű a dolog, hiszen Clintonnal szemben senki sem állt sorompóba, neki a pártján belül senkivel sem kell megmérkőznie, tehát hasonló a helyzete, mint négy évvel ezelőtt a republikánusoknál Bushé volt. Több mint negyven államban lesznek még előválasztások, tehát Buchanannek egyrészt ezek többségében győznie kellene, másrészt pedig a választások második szakaszában Clintont is meg kellene vernie ahhoz, hogy elnök lehessen. Ügy vélem, túl könnyű falat lenne Clinton számára a szélsőséges Buchanan, ezért valószínű, hogy a Republikánus Párt is mindent elkövet majd azért, hogy ne Buchanan legyen az elnökjelöltje. Megjósolható tehát: Buchanan a pártján belül hamar el fog vérezni, hiszen a valóban sokat számító, népes államokban még csak ezután rendezik meg az előválasztásokat. Inkább lélektani okai vannak a mostani Buchanan-pániknak, az a babona, hogy az nyeri el a jelöltséget a nyári konvención, aki New Hampshire-ben, ebben az egymillió lakosú, kis északkeleti államban győzött - ami az utóbbi 34 évben mindig be is jött. Ez tehát a nagy médiacirkusz oka, hiszen reálisan nézve New Hampshire súlya elhanyagolható. Buchanan felfutása főleg a republikánusok számára figyelmeztetés: rendezni kell soraikat, elsősorban a centrumban. A fő kérdés tehát nem az, hogy szélsőséges vagy mérsékelt politikus lesz-e a republikánusok elnökjelöltje, hanem az, hogy a mérsékeltek közül Bob Dole vagy pedig valaki más. Igaz, hogy Dole két nappal ezelőtt Delaware-ban is kikapott, ezúttal Forbestól, de még túl korai lenne őt leírni. Ami mindenképpen válaszra vár: az amerikai nemzeti érdekek védelmét hangsúlyozó, a szabadkereskedelmet ellenző, a védővámok bevezetését, a bevándorlás korlátozását szorgalmazó, az abortuszt, a homoszexualitást elítélő, a nagytőkét bíráló Buchanan sikere mögött komoly társadalmi elégedetlenség húzódik, vagy csupán helyi, egy államban elért, a populista retorika kiugró sikeréről van-e szó. Mert a kisemberek, a munkások védelmezőjének szerepében tetszelgő Buchanan módos családból származik, neki magának is nagy vagyona van. Erre a kérdésre pontosabb választ akkor kaphatunk, ha már az államok többségében megtartották az előválasztásokat. Szemléltetőül egy Buchanan-féle aranyköpés: „Ha időnként nem lettek volna igazán konzervatív elnökök, akkor Amerika most oroszul beszélne." Ezzel meg lehet nevettetni az embereket, de elnökséget nyerni talán mégse... Nem elhanyagolható szempont: az amerikai elnökválasztásban főszereplő a pénz, márpedig a pénzügyi, a kereskedelmi körök nem szívelik Buchanant, a mérsékelt politikusokat támogatják. Akár Dole-nak, akár Lamar Alexandernek hívják az illetőt. Egyébként is, ha valamilyen ördögi csoda folytán mégis Buchanan szerezné meg a végső győzelmet, a vérengző pitbull nagyon hamar ha nem is báránnyá, de legalább józanul mérlegelő és politizáló államfővé szelídülne. Nemcsak az USA szuperhatalmi státusa, hanem az amerikai demokrácia intézményesített garanciái is erre kényszerítenék. Azok a fékek, amelyeket mi csak irigyelhetünk, azok az általános szokások, amelyeknek a hiánya nálunk még lehetővé teszi a pitbullok garázdálkodását. SZÁLKA ÉS GERENDA Talán a postagalambok Egyre inkább az a benyomásom, hogy a Kárpát-medencei magyarok az 1990 után kiszélesedett kapcsolataikat fokozatosan a politikai pártok vezetőinek találkozásaira korlátozzák. Igaz, akad néhány amatőr együttes, ritkábban egy-egy falu vagy felekezeti közösség, amelyek rövidebb vagy hosszabb időközönként látogatják egymást, de ezek inkább a ritka kivételek. A romániai forradalom alatt és után az Erdélybe küldött segélyszállítmányok új ismeretségek, barátságok gerjesztői voltak. Néhány, a kárpátaljai magyaroknak küldött adomány a szögesdrótok alkotta határokkal évtizedekre megszakított rokoni kapcsolatokat erősítette meg újra. Közben ellobbant a lelkesedés lángja, hiszen mindenütt .újra felütötte fejét a nemzetek közötti gyanakvás, elfogytak a lelki és anyagi tartalékok. Egyre több ember szorulna nálunk is adományokra, s a néhány éve megálmodott vállalkozói réteg nagy-nagy erőfeszítések árán tudja fenntartani önmagát, társaságait, s tud naponta munkát és bért adni alkalmazottainak. Megritkultak a szellem embereinek a találkozásai, fokozatosan elmaradtak azok a rendezvények, melyeken mindig részt vett néhány együttes, szakember. - Ki a hibás? - tehetném fel a mások iránti gyanakvást máris magában hordozó kérdést, ahelyett, hogy kijelenteném: - Mindannyian hibásak vagyunk. Kezdve azzal, hogy elsődlegesen poliükai megosztottságunk szítja egymásról alkotott ítéleteinket, s a kapcsolatok néhány politikai vezető magyarországi közvetítők által szervezett találkozójára korlátozódnak, ez pedig csak növeli a hírsüketséget. Egyszerűen mert nem mindenki informál mindenkit, és nem mindegyik újságírónak szolgálnak információval a „magas lovon ülő" politikusok. A fő hiba azonban nem ez. Például: ha a Duna Televízió jóvoltából közvetlenül hallott vitaklubokon nem ütköztetnék meg véleményeiket az erdélyiek a felvidékiekkel, talán még azt is hinnénk, hogy a radikalizmus ugyanolyan meghatározó erő Markó Béla RMDSZ-elnök politizálásában, mint Duray Miklós Együttélés-elnökében. Márpedig ez egyre inkább láthatóan nem így van. De most nem erről gondolkodom, mert az elhallgatás, a hiányos információáramoltatás és az egyéni érdekeket szolgáló politikai maszatolás csupán egyik kiváltó oka lehet elszigeteltségünknek. Az információk innen oda és onnan ide legtöbbször politikai indítékúak. Egyszerűen mert erre van lehetőség; a politikai pártoknak, mozgalmaknak még akad pénzük utazásra, szállodára, de már a szlovákiai magyar sajtó, a társadalmi szervezetek sem tudnak pénzt szerezni egy-egy riportútra, illetve némely amatőr együttes vagy szakmai, korosztályi kisközösség utaztatására. Márpedig egy olyan állapot közepette, amelyben idehaza elvétve talál az ember kárpátaljai folyóiratot, erdélyi szépirodalmat - csak úgy minden erőlködés nélkül lapterjesztőinknél és könyvkereskedőinknél -, igazából már csodálkozni sem volna szabad ezen. Ilyenkor jut eszembe a Magyarok Világszövetsége, amelynek jogos igényeket közreadó pamfletek hatástalan fogalmazgatása helyett ebbe az irányba kellene elmozdulnia. Ahhoz, hogy ne legyen elszigetelődve egymástól a Kárpát-medence magyarsága, annyi legalább mindenképpen kellene, hogy egymás könyveit, lapjait olvassuk. Jómagam mindig sóvárogva veszem kezembe a Gálfalvi Zsolt szerkesztette A Hét című hetilapot, amely ha késéssel is, ha nem is mindig hozzám, de eljut a szerkesztőségünkbe. Megint és újfent kiváltságos helyzetbe hozva azokat, akik kézbe veszik. A Hét ugyanis a szellemi és politikai önzetlenség példamutatása. Aki olvassa a társadalom, a művelődés, a tudomány, a környezetvédelem tárgykörében írt jegyzeteket, tanulmányokat, esszéket, szépirodalmi szintű elmélkedéseket, óhatatlanul többet megért a romániai magyarok és a saját dolgaink azonosságaiból és különbözőségeiből. Az meg egyenesen arcpirító szégyenkezéssel tölt el, hogy mennyire hiányzik nálunk egy ilyenfajta szellemi választást is lehetővé tévő lap. Nyitottsága kötelezi szerkesztőit, hogy minden számban legyen legalább egyetlen írás a román szellemi életről, interjú jeles és européer gondolkodású román személyiséggel. Ez csupán egyetlen romániai magyar lap, amely rendszeresen a kezembe kerül, de igazából szélesebb terekre nyújt rálátást, mint az összes szlovákiai magyar lap együttvéve. Legyen ez a mondat önkritika is, mert magam is részese, felelőse vagyok annak a siralmas szellemi állapotnak, ami lapjainkban kimutatható. Kibogozhatatlanul keveredik az aktuálpolitika a kortárs szellemi értékkel. az eredeti tőkefelhalmozással kínlódó vállalkozásokról írt cikkek az úttörő gazdasági tanulmányokkal, a kommersz tömegkultúra a művészetekkel, a kertészkedés a globális környezetvédelemmel... ...és nincs egyetlen lap, amely A Héthez hasonlóan megkísérelne szellemi mérce lenni. Nekünk lassan már csak a postagalambok maradnak, hogy jelezzük önmagunkat a világ felé, s a világ jelezze, hogy merre tart.