Új Szó, 1996. február (49. évfolyam, 26-50. szám)

1996-02-21 / 43. szám, szerda

1996. február 421. VELEMENY - TALLÓZÓ új szó 5 | Munkában a végrehajtók Ján Hreha vállalkozó tegnapelőtt reggel nem akart hinni saját szemének, amikor a Pozsony-Ligetfaluban levő irodájának ajtaja előtt végrehajtót, lakatost, bútorszállítókat és.felfegyverzett férfiakat látott, ez utóbbiak mellől pedig a kutya sem hiányzott. Nem hiányoztak a Creditor Inkasso Dienst Slovensko (CID) Kft. képviselői sem. A társaság ugyanis, miután minden korábbi próbálkozásai csődöt mondtak kinnlévőségeinek behajtására, végrehajtóhoz fordult. „Tűnjenek el, men agyonlövöm magukat!" - kiabált a sokkolt vállalkozó. Az őrző-védő szolgálat izmos tagja minden mozdulatát éberen figyelte, kutyája pedig morogni kezdett. Marek Hroššo végrehajtó a magából kikelt Ján Hrehával nyugodt hangon közölte, hogy látni szeretné a cég vagyonát. A bírói végrehajtói utasítás több mint 800 ezer korona érték behajtására szólt. „Hagyják el ezeket a helyiségeket, magánterületen vannak, nincs itt semmi keresnivalójuk. Hívom a rendőrséget!" - kiabált Ján Hreha. Sem a végrehajtó, sem pedig a CID cég képviselői nem hagyták magukat kihozni a sodrukból. A lila zakós vállalkozó viszont komolyan állította, hogy a HREHA BAU cég már nem székel az épületben, és az egész mint magánszemélynek tartozik a tulajdonába (a HREHA BAU cég egyetlen tulajdonosa Ján Hreha). Arra az érvre azonban, hogy a Cégjegyzékben a vállalat székhelyeként még mindig a Šustekova 37 szerepel, nem volt ellenvetése. Ján Hreha végül a végrehajtót és a hitelező képviselőit is beengedte a cég területére. A lakatosok nem jutottak munkához, a speditőrök annál inkább. Az autó lassan megtelt Hűtő, mikrohullámú sütő, regisztrációs pénztárgép, irodabútor került a rakodóterébe. Bár az elkobzott tárgyak értéke csak mintegy 200 ezer korona, a CID kereskedelmi igazgatója mégsem vágott szerencsétlen képet. A parlament által tavaly szeptemberben jóváhagyott végrehajtói törvény megkönnyíti a hitelezők életét és az adósságbehajtásra szakosodó cégek működését egyaránt. „Eddig csak a bírósági határozatra és' a bíróság végrehajtói osztályára támaszkodhattunk, ez pedig végképp nem volt hatékony - mondja Gašpar doktor. - A végrehajtó cselekedhet, nem hivatalnokoskodik, hanem megállapítja az adós cég vagyoni helyzetét, a vagyont lefoglalja, majd elárverezi. Cégünk-először fordult végrehajtóhoz, a közeljövőben azonban még mintegy 20-30 ilyen eljárást tervezünk kinnlevőségeink behajtására." EVA ČOBEJOVÁ, Sme Nem főnyeremény a költségvetés, de... A szlovákiai felsőoktatási intézmények 1993-tól komoly anyagi gondokkal küszködnek. A nappali és levelező tagozatokon a hallgatók száma három évvel ezelőtt 57 036 volt, ma már 77 745, miközben a művelődésükre fordított kiadások korántsem nőnek ilyen arányban. Az előző három évben az egyetemek, főiskolák kérték a kormányt, hogy bírálja felül a felsőoktatási intézményekhez fűződő viszonyát, de a kabinet ez irányú tettei még mindig elmaradnak a valós szükségletektől. A lap munkatársa Peter Viesta docenst, a Szlovákiai Felsőoktatási Tanács fejlesztési és finanszírozási bizottságának az elnökét kérdezte, szerinte a felsőoktatás anyagi szempontból hogyan éli túl az idei esztendőt. Amint a beszélgetés során elmondta, az egyetemek, főiskolák idei költségvetésének legtöbb tétele még az infláció növekedését sem tükrözi. Az egyetlen pozitív elem, hogy esetükben kisebb bevételeket irányoztak elő, mint tavaly. Ez abban nyilvánul meg, hogy a kollégiumi díjak nem emelkednek. Az oktatási minisztérium magyarázata szerint az oktatók béreszközei 13,6 százalékkal nőnek, csakhogy ez a növekmény olyan tételeket is tartalmaz, mint a pedagógusok személyi értékelése és azok az új költségek, amelyek a három új besztercebányai kar létrejöttével kapcsolatosak. Ezek leszámítását követően a béreszközök növekedése mindössze 3 százalék... Národná obroda (Rövidítve) Gazdasagi csoda Ezt halljuk most úton-útfélen, ez dől ránk naponta a kormánypárti médiumokból: új csoda született a nap alatt - Vivat, Slovakia! Már a gazdasági szankcióktól szétzilált Szerbia is bejelentette, ezen az úton kíván haladni, s a zuluk és a hutuk csak azért nem csatlakoztak eddig az ígéretes Pozsony-Belgrád tengelyhez, mert valószínűleg nehézségeket okoz nekik a veretes szlovák államnyelven megírt csodaforgatókönyv fineszeinek áttanulmányozása. Komolyabbra véve a hangot, azt hiszem, nem hagyhatjuk szó nélkül ezeket az öntömjénezéseket. Vizsgáljuk meg, mennyi bennük a realitás, s a helyzetből fakadó tények mennyiben fogják befolyásolni az állampolgárok életét. Korrekt módon el kell, hogy mondjuk: az elmúlt három év egyik legnagyobb eredménye a szlovák korona viszonylagos stabilitásának a megőrzése. Ez nem elsősorban a kormányok, mint inkább a nemzeti bank vezetésének a hozzáértését dicséri. Bizonyos adatok azt is mutatják, hogy a szlovák gazdaság elrugaszkodott a mélypontról, és huzamosabb ideje növekedést mutat. Legalább két ok miatt azonban óvatosan kell bánni az örömtüzekkel; az első, hogy a gazdaság teljesítőképessége még mindig messze az 1989-90-es szint alatt van. A másik, hogy ebből a javulásból eddig az állampolgár vajmi keveset érzett. Márpedig minden gazdasági tevékenység fő célja nem az kell legyen, hogy bizonyos táblázatokban szimpatikusszámokjelenjenek meg, hanem az, hogy a gazdaság szereplői és áttételesen az egész társadalom számára megteremtsék az anyagi felemelkedés bázisát. Itt viszont már komoly gondok adódnak. Az első problematikus kérdés az újrafelosztás filozófiája. Az idei költségvetési törvény vitájakor a Magyar Koalíció képviselői (is) keményen támadták a kormány eképzeléseit. Nem azért, mert jól éreznénk magunkat az ellenzéki szerepben, hanem azért, mert nem értettünk egyet azzal, hogy a kormány az állampolgár-hatalmi szervek támogatási versenyében az utóbbit részesítette előnyben. A kormánykoalíció mostohán viselkedik az oktatásüggyel, az egészségüggyel, a szociális szférával szemben (ez utóbbi finanszírozza a nyugdíjellátást is), ugyanakkor bőkezű a kormányhivatal, a hadsereg, a titkosszolgálat, az ellenőrizetlen privatizációt végrehajtó nemzeti vagyonalap esetében. A kormány szűkmarkú a községi önkormányzatok, a nemzetiségi kultúrák vonatkozásában, ugyanakkor nem garasoskodik a kormánykoalíció propagandáját terítő Szlovák Televízó, néhány kormánypárti napilap és a Matica slovenská irányában. Egy másik nagy gond az elhibázott beruházás- és hitelpolitika. Már az elmúlt időszak kormányai sem sajnálták a pénzt a megalomániás presztízsberuházásoktól. Bárki 1991-ig visszalapozhat a költségvetési törvényekben; a bősi vízerőműre mindig csak aprópénzt terveztek, ami jóformán állagmegóvásra lett volna elég. S láss csodát világ, a bősi erőmű mégis felépült; költségvetésen kívüli forrásokból, amelyekre viszont az állam vállalt garanciákat Elszíva ezzel a pénzt a társadalom számára szükségesebb, gazdaságosabb beruházásoktól, a terheket néhány évvel későbbre csúsztatva. 1996 tehát az állampolgárok számára azért is a szerénység éve lesz, mert az államháztartás durván 160 milliárdnyi bevételéből nagyjából 31 milliárd koronát leszünk kénytelenek az adósságszolgálatra költeni. Leegyszerűsítve a dolgot: minden ötödik korona, amely a bevételi oldalon megjelenik, azonnal a hiteltörlesztésre csorog el. Szívesen írnék ezekről a dolgokról múlt időben, attól tartok azonban, a kormány nem tanult eddigi hibáiból, és ezen az úton akar továbbhaladni. A következő kiemelt presztízsberuházás a mohi atomerőmű, ahová 25 milliárd koronát kellene beruházni csupáncsak az első két blokk beindításához. A harmadik és a negyedik blokk befejezéséhez mai árakon újabb 75 milliárdra volna szükség. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ezt majd valamiféle imaginárius „állam bácsi" fogja megfizetni. Itt is a mi zsebünkre megy ki a játék, a terheket az állampolgárok fogják megérezni az elkövetkező időkben. Mindez ugyanis nagyon keményen megjelenik az energiaárakban. A szlovák gazdaságpolitika egyik nagy kérdése, meddig lehet időben eltolni nálunk is az energiaáremelést. A kalandorpolitika hozadékai előbb-utóbb megjelennek a számláinkon. Ildomos volna tehát szerényebben bánni a gazdasági csodáról szóló kijelentésekkel, s helyettük konzekvensebb gazdaságpolitikát folytatni. Gazdasági csoda pedig akkor lesz ebben az országban, ha azt az állampolgárokfogják állítani, nem csupán a kormánytagok. CSÁKY PÁL Nem halok meg... Aki nem hiszi, járjon utánam. Lehetőleg ne golyószóróval, men az a kecske. Hogy állításom a gyengébb felfogásúak számára is érthető legyen - hátha a Tisztelt Olvasón kívül má SIS „átnézi" a lapot -, még egy könnyítő kérdést is felteszek: Miből lesz a cserebogár? Na? Semmi? Jó, megadom a választ. Mindegy... Nálunk, Szlovákiában ma ez így működik: a csúcsbunkó ráfogja magára, hogy cserebogár - és már az is. Úgy, amint azt Ľupták a minap tette: Magára fogta - no, nem a lapátnyelet, annyi szerencséje a munkásnak nincs -, szóval magára fogta, hogy ő politikus, és el is hitte. Alig két éve még azzal döngette a parlament kapuját, hogy ő kőműves. Mára politikus lett. Hihetetlen karrier. Ha így megy tovább, meg sem áll. A szupervillája építése. Mert az kell a politikussá váláshoz. Egy-két BMW, villa, bársonyszék. Világos? Az jó. Nagyon jó, ha világossá tesszük a dolgokat, mert sokáig éltünk a letűnt rendszer sötét ködében. Nem kívánom én már bántani a letűnt rendszert, hiszen van helyette egy másik, egy üdvös. Ezt sem kívánom. Ez a mostani, ahogy az a kormányprogramban is biztosan benne van, a felvilágosításra épít. Igaza van, lássunk tisztán. Amíg van mit. Én például mostanáig balgán azt hittem, hogy tudom, milyen vallású vagyok. Negyven évig tántorogtam a sötétségben. Egészen szombatig. Ekkor olvastam el a kulturális minisztérium állásfoglalását, melyet Horn Gyula vatikáni látogatásával kapcsolatban tett. Ebben egyfelől megállapítja, hogy a miniszterelnöknek nem volt joga tárgyalni olyan kérdésekről, amelyek a Szlovák Püspöki Kar kompetenciájába tartoznak, másfelől a tárca szerint „a magyar nemzetiségű szlovák katolikusok" optimális körülményekkel rendelkeznek vallásuk gyakorlásához, ami sokszor a nemzetiségileg vegyes területeken élő szlovák nemzetiségű katolikusok számára sem adatik meg. Hát ez sokk volt. Én eddig azt hittem, hogy a vallás nem kötődik bőrszínhez, politikai hovatartozáshoz, sem nemzetiséghez. Katolikusból pedig van maximum kétféle: római meg görög. Erre a kultuszminisztérium, a felvilágosodás legfőbb őre kideríti rólam, hogy én magyar nemzetiségű szlovák katolikus vagyok. Ráadásul - ezt tudom édesapámtól - görög. Szóval: magyar-szlovákgörög-katolikus. Es én ezt negyven évig nem tudtam. Köszönöm a magasságos kultuszminisztériumnak, hogy felvilágosított. Én már biztosan nem halok meg. Hülyén... KERTÉSZ GÁBOR KOMMENTÁRUNK Karnevál után Éjszakákon át csipkelődtek a cádizi farsangolók. Ki bohócorrot ragasztott, ki színes, bolondos sapkát nyomott a fejéhe; volt, aki gitárt hozott, más társat is fodros-bodros szoknyában, hogy kiléphessen a lelkes tömeg elé, s dalolhassa, elmondhassa rímbe fogott panaszát. Cádizban - hol a tenger és Spanyolhon „ kezdődik " - farsang idején a „ bolondok tükrébe " tekintenek, melyben bűnös politikusokat látnak. Őket ostorozzák csípős nyelvű kántálok: régi hagyomány szerint bírálnak polgármestert, vádolnak képviselőt, minisztert, kormányfőt - „botrányhős Felipét". A farsangoló-verselők idén minden rosszat ez utóbbi, azaz Felipe González nyakába varrtak. Elmúlt ám a „bolondok" ideje. Hamvazószerdán Cádizban is eltakarítják a farsangi szemetet. Mint máshol az országban, az utcán a karneváli sereg helyett plakátragasztók s plakátról mosolygó politikusok kötik le a figyelmet. Spanyolok, készülődjetek, másfél hét múlva újabb nagy esemény lesz jelzik -, nem kevésbé szenvedélyes, mint az előbbi. E pár nap alatt a már kevésbé szereteti Felipe Gon7.áleznek kell szenvedélyeket ébresztenie: e pár nap alatt kell meggyőznie a polgárokat, hogy nincs igazuk a farsangi kántálóknak, kik állítják: eljátszotta a választók bizalmát. Bizonyítania kell: nem ő a felelős a gazdasági hanyatlásért, korrupcióért, munkanélküliségért, terrorizmusért, szárazságért... Nincs köze - mint sokan állítják - a „piszkos háborúhoz" sem, amelyet a 80-as években létrehozott Antiterrorista Felszabadító Csoport (GAL) folytatott valós vagy vélt baszk terroristák ellen. Noha Spanyolországban még mindig él Franco diktatúrájának az emléke, a szocialisták által elkövetett politikai baklövések arra késztetik a szavazókat, hogy alternatív formációt keressenek, akár a sokáig elutasított jobboldalban. Nem érvényes tehát a szlogen - melyre González épít már 14 éve -. , hogy nincs más, csak PSOE, az emlékek miatt nem lehet versenyképes ellenzék, olyan rivális, aki megtörhetné a hegemóniát. A szocialisták kudarcainak, botrányainak árnyékában azonban erős jobboldali ellenzék formálódott, amely a közvélemény-kutatások szerint győzni fog a választásokon, s a konzervatív Néppárt (PP) karizmatikus vezetőjének, Jósé Maria Aznarnak szinte már csak egy feladata van: az abszolút többségért kell kampányolnia. Ha megfontoltan, oly higgadtan folytatja politizálását, mint az előkampány során, akkor talán valóban nyert ügye és több szavazata lesz március 3-án, mint Gonzáleznek. Őt nem pocskondiázza, nem támadja, saját programjára összpontosít, melyben ígéri: ha megszerzi a kormányfői széket, a munkanélküliség csökkentéséért, a terrorizmus, bűnözés megfékezéséért harcol majd, az Európai Unión belül pedig azért, hogy Spanyolország, a nem éppen erős tag ne kerüljön háttérbe - se gazdasági, se anyagi téren - áz újabb tagok felvétele során. (Más, nem a spanyolokat érintő „távlati kérdés": Aznar uniópolitikája nem lesz-e majd káros a sorban álló keletiek számára?) González ilyesmiket, ugye, már nemigen ígérhet. Amit megtehet, az a burkolt, óvatos mentegetőzés, a szocialisták „hőskorának" felidézése, támadhatja Aznart, a „tapasztalatlannak" mondott politikust, és Spanyolország számára emlékezetes „veszélyeket" hozó jobboldali politikáját. Félő, hogy mindez kevés lesz. A nagy váltás, úgy tűnik, elkerülhetetlen. £ AHOGY ÉN LÁTOM tmmmmmmmmm Védőháló - pártos privatizálok számára A közrangúak különösebb érzelmi kitörések nélkül napirendre tértek afölött, hogy az ország miniszterelnöke bejelentette: a lakossági takarékbetétek kifizetését tulajdonképpen senki sem szavatolja. Sehol nem rohamozták meg a takarékpénztárakat meg a többi pénzintézetet, hogy összekuporgatott pénzecskéjüket kivegyék, és elhelyezzék a hitvesi ágy matracában. Sokat elárul ez a posztkommunista szlovákiaiak lelki világáról. A Trend című közgazdasági hetilap pénzügyi szakírója nagyon fején találta a szöget, amikor ezzel magyarázta a jelenséget: „Döntően abból ered a betétesek nyugalma, hogy képtelenek voltak reagálni... Kedvező jelzés ez a kormánygarnitúra számára; akármit és akárhogyan privatizálhat minden aggodalom nélkül." A bejelentés óta eltelt napok alatt még azok a szakemberek is magukhoz tértek a meglepetéstől, akik komolyan veszik a mesterségüket. A miniszterelnököt cáfolva közölték a lakossággal, hogy igenis, létezik hatályos törvény, amely garantálja a pénzintézetekben elhelyezett összegek kifizetését. Azt még egyikük sem tudja, hogy bátorságuknak mi lesz a következménye. Azzal azonban mindenki tisztában van már, hogy Vladimír Mečiar hiú ember, nem szereti, ha helyreigazítják. És a miniszterelnökről köztudott, hogy nem könnyen felejt. A bankszakértők és a liberális gondolkodású vállalkozók számára az igazi, megemészthetetlen sokkot egy másik, valamivel korábbi miniszterelnöki nyilatkozat jelentette: legkésőbb február közepéig sort kerítenek a bankok privatizálására. Ezt a (január 25-én bejelentett) határidőt később február végére módosították, és közölte a miniszterelnök, hogy a privatizálókat a bankok esetében is előre kijelölték. Hogy milyen érdekeltségekről van szó, arról konkrétan semmit sem lehet tudni. Sőt azt sem hozták nyilvánosságra, hogy milyen ismérvekhez igazodva keiülnek magánkézbe a nagy bankok. Csak sejteni lehet, hogy ipari nagyvállalatokat jelöltek ki leendő banktulajdonosokká. Más szubjektumokról - lévén, hogy Szlovákiában idült tőkehiány van - aligha lehet szó, hacsak nem akaiják feladni azt az alapelvet, amely kimondja: a legfontosabb bankoknak szlovák kézben kell maradniuk. Márpedig ezt az alapelvet ez a kormány aligha adja fel. Előre meg lehet jósolni, hogy az ilyen bankprivatizálással a kormány csak konzerválja a szlovákiai gazdaság elmaradottságát. Ugyanis az a helyzet, hogy a kereskedelmi bankok számára már eddig is az jelentette a legnagyobb gondot, hogy túlságosan nagy volt a rossz hitelek, tehát a behajthatatlan követelések részaránya. Részben emiatt, részben a pártszempontú hitelfolyósítás meghonosodása miatt szenvedtek forráshiányban a kis- és középvállalkozók, akik képesek lehettek volna egészségesebbé tenni a hazai gazdaság struktúráját. A kereskedelmi bankok a hitelfolyósításnál túlságosan szigorúak voltak a kis- és középvállalkozókkal szemben, esetükben százezres összegek hitelezése is lehetetlen volt, miközben a kormány jóindulatát élvező menedzsmentek milliós, a bankok számára később rossznak, behajthatatlannak minősülő hiteleket vettek fel. A rossz hitelek miatt legyengült kereskedelmi bankok a gyors privatizálás következtében az alacsony hatásfokú szlovákiai iparvállalatok tulajdonába kerülnek, tgy érdekazonosság alakul ki a két szféra között. Mind az ipari vállalatoknak, mind a bankoknak az lesz az érdeke, hogy konzerválódjanak a szocializmus évtizedeiben kialakult viszonyok. Ez konkréten abban jut kifejezésre, hogy a bankok majd akkor is megakadályozzák a haldokló vállalatok csődbe jutását, ha azok már teljesen megértek a felszámolásra. Tehát vajmi kevés forrás jut majd a korszerűsítésre. Mečiarék tisztában vannak vele, hogy a mesterségesen kijelölt privatizátorok nagy része rossz gazdája lesz a magánosított állami vagyonnak. A kormány a nemzeti fogantatású bankprivatizációval ezek alá feszít ki védőhálót.