Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-30 / 24. szám, kedd

Í 8 | ÚJ SZÓ KULTÚRA 1996. január 26. Karcsi, avagy egy jó szlovák hazafi 1996. január 18-án, a budapesti Szlovák Kulturális Intézetben talán azért volt a szokásosnál is forróbb a hangulat, mert napjaink egyik legjelentősebb magyar írója, Mészöly Miklós betegsége miatt nem jelenhetett meg a Kalligram c. folyóirat idei januári számának bemutatásán. A hetvenöt éves író tiszteletére összeállított lapszámban a világ szinte minden tájáról több mint negyven szerző tiszteleg Mészöly szellemisége előtt. Az Intézet zsúfolásig megtelt nagytermében ott voltak a magyarországi szellemi élet kimagasló személyiségei, a magyar irodalom erdélyi, vajdasági és felföldi képviselői, megjelent Richard Pražák, a Čseh Köztársaság magyarországi nagykövete, s néhány szlovák író, illetve fiatal hungarológus Pozsonyból. A Kalligram nevében Szigeti László, a kiadó igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, majd az intézet napokban visszahívott igazgatója, Karol Wlachovský szlovák szemszögből vette górcső alá az ünnepelt szlovákiai kapcsolatait. Pomogáts Béla a Magyar írószövetség elnökeként, Esterházy Péter az ünnepelthez legközelebb álló írótársak képviseletében köszöntötte az ünnepeltet. Csordás Gábor, a Jelenkor Könyvkiadó igazgatója magát a folyóirat Mészöly-számát mutatta be, majd a közönség megtekinthette Jelenczki István „Megbocsáthatatlanul szeretem a földet" című, Mészöly Miklósról készült portré filmjét, amelyet a közeljövőben mutat be a Magyar Televízió. Az esthez valamennyi napilap cikkben tért vissza, s az Élet és Irodalomban 1996. január 26-án megjelent alábbi íráshoz ugyancsak ott kapta az Ihletet Esterházy Péter. Valakit megismerni nem veszélytelen, gondoljunk csak a nőkre vagy a férfiakra, hogy. mást ne említsek. De nem megismerni és úgy együtt lenni, az még kockázatosabb. Ez igaz népekre is. Ha két nép a történelem folyamán egymás mellé kerül, azonnal egy hatalmas ötórai teát kell szervezni, aprósütemények, szalvetta, satöbbi, ahogy kell, s a két népet sorban egyenként egymásnak bemutatni. Az ötlet qyilván reális, bár kétségtelenül babrás, de Károly, Karol, Karl, Carlo hiányában csak hülyeségeket gondoltunk egymásról, vagy tiszta ráfogásokat, vagy a valóságban gyökerező hülyeségeket, vagyis kliséket, amelyek mindig és mindenkor, vagyis sose igazak, így lesznek az olaszok macskazabálók, a franciák a csigáké, a németek nagypofájúak, a magyarok, mik is?, szalmaláng természetűek, és akkor még jól jártunk, a szlovákok meg tótok, a tótok meg semmilyenek. Mindez a budapesti Szlovák Intézetben jutott az eszembe, a Kalligram-esten, amikor a Mészöly Miklós ünnepségek zajlottak épp. De volt ugyanakkor egy másik, titkos ünnepség is, az Intézet igazgatója búcsúzott, Karol Wlachovský. Mi, magyar írók, tárgyszerűen elfogultak vagyunk vele kapcsolatban, neki mint fordítónak, szerkesztőnek, kiadó igazgatónak, irodalmi mimindennek olyan sokat köszönhetünk. Szögezzük le: a magyar kultúra köszönhet neki sokat, vagyis az ország. Ha nem tüsténkedtünk volna annyit a hagyományos írószerepek fölmondása körül, akkor íróként még mindig reprezentálnánk az országot, tehát az országom nevében köszönhetném meg neki a működését. Hát ennek vége, de a magam nevében azért ezt most örömmel megteszem. Kárcsi, köszönöm. (Én ezeket a totocskás á-kat külön szeretem a beszédében, minthogy Palócföldön nevelkedtem, először palócul tanultam meg, csak aztán magyarul.) Ám most inkább a fordítottjáról beszélnék. A Szlovák Intézet Wlachovský vezetése alatt a budapesti kultúrszcéna fontos helye lett. Egyenrangú olyan nagy tekintélyű és nagy tapasztalatú intézményekkel, mint mondjuk a Goethe vagy a Francia Intézet. Nem egyszerű megmondani, min múlik az ilyen, mitől lesz valaminek húzása. Kell a program is persze, de főként egy személyiség kell, akinek a szellemi, kedélybeli sugárzása meglátszik a házon. Karol Wlachovský ilyen volt. Az ember szívesen ment oda, hozzá, persze érdekes volt a konyha is és a sörök is rendben. Az utóbbi néhány évben kevés ember tett annyi jót Szlovákiának, mint ő. Egy jól és rokonszenvesen működő kultúrintézet roppant sokat tehet egy országról való képünk formálásában. Az a Szlovákia, amelyet Karolon keresztül ismerhettünk meg, nyugodt, szorgalmas, intelligens, érdeklődő ország benyomását adja. És egy olyan országét, amely ismer minket, hát hogyne ismerne, hisz a szomszédunk. Hasznos az ilyen tükörbe nézni, olyat is meglátunk, jót, rosszat, amit magunktól magunkról nem látnánk. Ezért jó egy jó szlovák hazafi. Ha Karcsira gondolok, akkor még a magyarokról is jobbakat képzelek. P. S. Kár, hogy elment vagy leváltották vagy kirúgták vagy rendben lejárt az ideje; nem tudom, ki jön helyébe, remélem (a szlovákok és magyarok érdekében), ő is jó szlovák hazafi lesz. - ESTERHÁZY PÉTER Jó HÍR i Világverseny Nurejev emlékére Nagy ígéretet tett a Magyar Állami Operaház Rudolf Nurejevnek. 1992 februárjában, amikor a világhírű balettművész Keveházi Gábor Cristoforo című koreográfiájában az Angyal szerepét táncolta, egyetlen kérése az volt: Budapest adjon otthont Közép-Európa első nemzetközi balettversenyének, s viselje az ő nevét, amely ugyanolyan fénnyel ragyog, mint az előtte élt Václav Nizsinszkijé. Nurejev 1993-ban hunyt el Párizsban, de egy évvel később Budapesten már az ő emléke előtt hajtott fejet egy új világverseny népes csapata. Március 9. és 17. között, az UNESCO Tánctanácsának égisze alatt, ismét összemérhetik tehetségüket a világ legifjabb balettművészei. A két évvel ezelőtti táncos megmérettetéssel már kontinensszerte rangot szerzett kulturális eseményre csaknem 30 ország 110 fiatal tehetsége küldte el jelentkezési lapját. Bokor Roland, a balettverseny igazgatója örömmel nyugtázza a tényt, hogy a március 17-i díjkiosztó gálát a Magyar Televízió 2-es csatornája egyenes adásban közvetíti. A verseny résztvevőitől természetesen nem afféle bravúros tornamutatványokat várnak a rendezők, hanem művészi értéket. Vagyis stílust, bájt, muzikalitást, karizmát, szépséget és elsősorban mélyről fakadó tehetséget. A nemzetközi zsűri elnöke idén is Eva Evdokimova, a világszerte ismert New York-i primabalerína lesz, aki tizenöt évig táncolt Nurejevvel, segítőtársai között pedig olyan egyéniségeket találunk, mint Oleg Vinogradov, a nagy hírű szentpétervári Kirov Balett igazgatója, Tamara Nizsinszki, minden idők egyik legnagyobb táncosának Phoenixben élő lánya, magyar részről pedig ifj. Harangozó Gyula és Keveházi Gábor. Nurejev karrierje, a Cristoforo Angyalaként, Budapesten ért véget. Argentína, Brazília, Kuba, Japán, Ukrajna, Olaszország, Norvégia és a többi ország versenykész fiataljai számára ez lehet a kiindulópont. A 2. Rudolf Nurejev nemzetközi balettverseny. (sz-ó) Organikus építészet Dunaszerdahelyen Ä&4ÉF m, ... rí 3 Dunaszerdahely központjában az elmúlt néhány évben a város arculatát jelentősen átformáló épületek jelentek meg. Ezekkel kapcsolatban közreműködőként, sőt nem egy esetben tervezőként találkozhattunk Ravasz Marian fiatal helybeli építész nevével, aki az úgynevezett organikus építészet hazai elkötelezett hívei közé tartozik. Vele beszélgettünk e szemléletről és hatásáról Dunaszerdahely arculatának alakítása során. - Az organikus építészet egy szemléletmód, amely nemcsak formájában, hanem a felhasznált anyagokat tekintve is kötődik a tájhoz. A városi építészetben például fontos a folyamatosság. A régi városok szépségét éppen a fejlődés organikus folyamatossága adja. Nálunk a háború után tudatosan egy új világot kezdtek építeni, gyökértelen, internacionalista épületekkel. Építészettechnológiai szempontból a multinacionális cégek tevékenysége során az építészet uniformizálódásával ez Nyugaton is jelentkezett, de nálunk az ideológiai szempontok is közrejátszottak. Ez az időszak a többi szlovákiai kisvároshoz hasonlóan Dunaszerdahelyen is hatalmas rombolással járt, a lakótelepek és az épületek a városközpontba benyúlva felbontották annak szövetét. A híres magyarországi építész, Makovecz Imre vezetésével elkezdett munka éppen ennek a szövetnek a helyreállítására irányult. Például az utcával kapcsolatban általában két oldalról házakkal és járdával szegélyezett utat értünk, így a Fő utca egy részén mi is erre törekedtünk. Ezen a részen egy nemrég még létező beépítés helyén üzletsor készül, amely ennek az utcának a hangulatát szeretné visszaállítani. • A városközpont jellegzetes elemeivé váltak a Postabank, illetve a Fehér Akác általad tervezett épületei. Milyen szempontok alapján alakítottad ki ezeket a formákat? - A Postabank esetében fontosnak tartottam, hogy léptékében, anyagában és formájában gazdag épület jelenjen meg a városközpontban, amely ráadásul egy megfelelő belső teret is kialakít. Ezenkívül emléket állít az 1952-ig ott létező zsinagógának és általában a dunaszerdahelyi zsidóságnak. A Holocaust emlékművel szembeni homlokzatrész ezért szinte pontosan egyezik a zsinagóga egykori Fő-utcai homlokzatával. A Fehér Akác esetében igyekeztem megtartani a Bevásárló utcán álló, részben szecessziós épület elemeit. A városkép hasznára szolgált az is, hogy a bővítés során átalakítottunk egy elég csúf tűzfalat, illetve kialakult egy, a városból eddig hiányzó belső udvar. • Várható, hogy ez a szemléletmód tovább ra is jelen lesz Dunaszerdahely központjának átalakítása során? - Remélem, hogy a városban továbbra is sikerül átültetni az organikus építészetet. Várhatóan folytatódik a Makovecz Imre által tervezett létesítmények megvalósítása: a Fontána-üzletház továbbépítése, a városháza átépítése, illetve a Vámbéry-tér átalakítása. A Kukuöin-utcában pedig egy magánbefektető jövőre kezdi meg egy, a polgári házak hagyományaira épülő, általam tervezett üzlet és családi ház építését. (tuba) Prikler László felvételei FILMSZEM Veszélyes kölykök Hitet és tudást adni a gyerekeknek ez a gyakorló pedagógus munkájának lényege. Hitet és tudást mindenkinek, kivétel nélkül. A veszélyes kölyköknek is. A bevándorolt szülők, a munkanélküliek •gyerekeinek, fehéreknek és feketéknek. A nincstelen csóróknak. És semmi sem menti fel a pedagógust, ha nem bírja cérnával, ha megcsömörlik felettesei vaskalaposságától, elvakult utasítgatásaitól. Semmi sem menti fel a gyöngeségét. Hitet és tudást kell adnia, mert az osztályban ő az isten. Erről szól a Veszélyes kölykök című amerikai film. Lesznek, akik majd kételkednek a történet igazában. De higgyék el, John N. Smith rendező produkciója nem a megszokott hollywoodi álomgyári mese. A filmre írt sztori LouAnne Johnson tanárnő valóságos esete, aki kilenc év tengerészeti szolgálat után úgy döntött, hogy gyerekeket'akar nevelni és tanítani az angol szó és irodalom szépségére. Észak-Kalifornia egyik középiskolájában kapott munkát, a legirányíthatatlanabb és legkezelhetetlepebb osztályt, a legvadabb és legidomíthatatlanabb kamaszokat, akiktől még minden tanár megszökött. Itt szerzett tapasztalatait írta meg a forgatókönyv alapjául szolgáló regényében, hogy bizonyítsa: az iskolában történhetnek csodák. S a tanárok lehetnek hősök. Mint ő, LouAnne Johnson (a filmben Michelle Pfeiffer alakítja), akit vállára emelt az osztály. Persze nem az első napokban. Hosszú és kemény munka után. Mert a nyomornegyedek árnyékából, az élet sűrűjéből jött, mindenre elszánt, elvetemült kaliforniai (és bizonyára nemcsak a kaliforniai) kamaszokat nem lehet ámítani. Hiszen ha nem is József Attilától, de tudják: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat." Johnson tanárnőnek hiába sikerült az utcagyerekeket, köztük Emiliót (az elsőfilmes milánói topmodell, Wade Dominguez játssza) felvértezni a jóval, ha a prolibarakok között, a lepratelepek siralmas világában az ököl törvénye szerint az ölsz vagy téged ölnek elv uralkodik. „Nem tud megszabadítani ettől az élettől, a saját életemtői" - vágja oda a tanárnőnek. A szülők és az igazgató viszont attól félnek, hogy az energikus tanárnő, aki nem ismer lehetetlent, veszélyesen szabados nézeteivel megbolondítja a gyerekeket. A végén még valóban sikerül elhitetnie velük, hogy ők is élhetnek más, teljes életet, nemcsak azt a nyomorgó lumpenfélét, amit származásuk eleve kiszabott rájuk. A tanárnőt két oldalról is fékezik, ő viszont középutat keresve az igazgató és a szülők igaza között, úgy tetszik, kering, mint az a bizonyos gólyapöttyintés az égkék űrben, keresve miként lehetne kijátszani őket. Mert nehéz a szerint a kánon szerint nevelni, amelybe a pedagógia és a tanügy vezető tudorai nagy bölcsen definíciókba ömlesztették tudományukat. Mert a lepusztult téglafalak árnyékában farkastörvények uralkodnak: az ököl és a halál törvényei. S amikor végre sikerült megszereznie az osztály vezető egyéniségét, a kezdetben a kiválás és felemelkedés mellett szóló minden érvet és okos magyarázatot elutasító Emiliót, akit az osztály vakon követ, Johnson tanárnő elveszti a csatát. Pedig már úgy tűnik, sínen van, megszerezte az osztály bizalmát. Meggyőzi a fiút, hogy eljött az ő ideje, amikor változtatni tud az életén és a vérbosszún alapuló törvényeiken. De Emiliót megölik. Az igazgató segíthetett volna rajta. Megmenthette volna az életét, ha nem küldi el azzal, hogy előbb tanulja meg az illemet, aztán jöjjön vissza. A tanárnő még aznap elhatározza, nem csinálja tovább, feladja. Elhagyja az iskolát, mert csatát vesztett. Igaz, nem a gyerekekkel szemben, hiszen őket megtudta változtatni. Az igazgatóval szemben, a minisztériummal szemben, a rendeletekkel szemben, a szülőkkel szemben, a társadalommal szemben. Harca megbukott a külsőségeken. De talán mégsem. Mert a diákok nem engedik el. „Emilio nincs, de mi itt vagyunk" - kérlelik. S a harc kezdődik elölről. Johnson tanárnő rádöbben: ki kell tartani a végsőkig. Hitet kell adni a gyerekeknek. Elemi erővel ható film a Veszélyes kölykök, amelyben mi is ott vagyunk valamennyien. Vagy hitetlenkedő, utasításokat követő, fülünket-farkunkat behúzó kollégaként. Benne abban a tömegben, amely részvéttel, de halk egyetértéssel tekint arra, akit igazgató uramék bántanak. Vagy - még rosszabb - szolgalelkű iskolaigazgatóként, aki fölfelé akar teljesíteni papírokból és kimutatásokból. Vagy tőrökben tartott tanárként. Vagy isten ostoraként. Tapossuk a mókuskereket. TALLÓSI BÉLA