Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-11 / 8. szám, csütörtök

1996. január 16. VELEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó Í 5 | Alkalmazotti részvénytársaságok a bányaiparban? Marian Mesiariknak, a bányászati szakszervezeti szövetség elnökének a kezdeményezésére tartották meg tanácskozásukat Štefan Gavorníkkal, a Nemzeti Vagyonalap elnökével a szlovákiai bánya-, geológiai és kőolajipari szervezetek privatizálásáról. A találkozót követően Gavorník elmondotta, hogy mindenkinek, esélyt kell kapnia a privatizálásra. Szerinte elfogadhatók Marian Mesiarik érvei, miszerint a jelenlegi vállalati menedzsmentek javára alkalmazotti részvénytársaságok formájában kell privatizálni. A magánosításban komoly súlyuk van a szociális körülményeknek (foglalkoztatottság), valamint az ökológiai kötelezettségeknek és az abból következő százmillióknak, amelyeket az államnak kell törleszteni. Mesiarik a tárgyalás során három témakörre összpontosított: ki fog privatizálni (nem a névről van szó, hanem a szakmai hozzáértésről, az illető elképzeléseiről), arról, hogy az alkalmazottaknak van-e más lehetőségük vállalatuk részvényeinek megszerzésére, illetve, hogy a privatizálás során figyelembe veszik-e a bányászok némely specifikus igényeit. A külföldi tőkének a tárca vállalataiba való beáramlását a két vezető egyike sem utasítja el, ugyanakkor véleményük egyezett abban, hogy e vonatkozásban nagyon körültekintően kell eljárni... Mesiarik hangsúlyozta, hogy a vagyonalap képviselőivel való, a tárca vállalatainak privatizálására vonatkozó tárgyalásaikon készek védelmezni az alkalmazottak érdekeit, miközben a szélsőséges, nyomásgyakorló megoldásoktól sem zárkóznak el. Práca, MILAN VALÁŠEK Privatizálás - csak kormánypozícióból! A kormánykoalíciónak a Demokratikus Baloldal Pártjával való bővítése napjaink egyik beszédtémája, s ha ezek a szóbeszédek valóra válnának, akkor úgy beszélhetnénk róla, mint az év, ha nem az évtized tettéről. Ezzel az alternatívával összefüggésben azonban mindenképpen szólni kell az előző napok néhány eseményéről, mivel a kormánykoalíció bővítése nem egy tiszta, jól ellátott és illatos, az első útjára legalább Hainburgba irányított Eurocity vonatba való felszállást jelent. A kormánykoalíció bővítése ugyanis azt jelenti, hogy felelősséget kell vállalni a kormány minden eddigi félrelépéséért. Ezek pedig 1994. november 3-án és 4-én kezdődtek, amikor a parlament két alkotmányellenes törvényt fogadott el, folytatódtak az államigazgatási szervekben végrehajtott tisztogatásokkal, a járási akcióötösökkel, a Nemzeti Vagyonalap, a rádió és a televízió kormány általi uralásával, a vagyonjegyes privatizáció megszüntetésével, a párthoz hűek javára történő privatizálással, az SZNP és a Munkásszövetség képviselőinek szélsőséges kijelentéseivel, az 1939-1945-ös évekbeli Szlovák Köztársaságban fennálló rendszer védelmezésével, a transformációellenes törvények elfogadásával, és a sor pillantnyilag az államfő fiának külföldre hurcolásával zárul. Külön fejezetet képeznek az államfő elleni durva támadások. Nem kizárt, hogy a privatizálási érdekek - vagy ahogy Róbert Fico jegyezte meg szellemesen, „nem lenne-e jobb, ha a természetes táborok verődnének egy csoportba, amelyek nem csupán a politikai stílusok szerint, hanem irányultságuk és politikai programjuk szerint formálódnának?" - a DBP-t a kormánykoalícióba vezetik. Azt is hozzá kell fűzni, hogy erre egyetlen más pártnak sincsenek jobb feltételei. Sme, RÓBERT KOT1AN Boris Zala: A jelenlegi vezetőség árt az SZSZDP-nek A Szlovákiai Szociáldemokrata Párt Központi Tanácsa tavaly decemberi ülésén határozatot hozott, amelyben kötelezte a novemberben létrehozott, a Szociáldemokrácia Megújulásáért frakció képviselőit, hogy az 1995-ös év végéig oszlassa fel a frakciót, amely a jelenlegi vezetéssel szembeni oppozícióként működik. Egyúttal felszólította a frakció tagjait, hogy a tömegtájékoztató eszközökhöz ne juttassanak el semmiféle külön állásfoglalást, ellenkező esetben a párt központi tanácsának legközelebbi ülésén vita nélkül kizárják tagjaik sorából a frakció hét képviselőjét. A lap munkatársa egyikükkel, Boris Zalával beszélgetett arról, hogy milyen kifogásaik vannak a jenlegi pártvezetés politkájával szemben. • Mi indokolta a platform, később pedig a Szociáldemokrácia Megújulásáért frakció létrehozását? - Az 1994-es választások után kezdődött meg a párton belüli differenciálódás azzal, hogy jómagam néhány, főleg járási szinten működő társammal együtt hangoztatni kezdtem: választási kudarcunkért valaki felelős. A vezetéstől eltérően állítottuk, hogy kudarcról van szó, miközben a vezetés azt hangoztatta, hogy sikeresen szerepeltünk a választásokon. Ezt követően az ún. privigyei felhívás is rámutatott a vezetőség hibáira, de egyúttal megoldást is kezdeményezett. Ezeket a felszólításokat, illetve felhívásokat a vezetőség ignorálta, éppen ezért a más nézeteket valló erők találkoztak, és létrehozták a szóban forgó platformot. • Ön szerint az ilyen kis pártnak nem árt, ha kiteregeti belső ügyeit, ahelyett, hogy párton belül intéznék el a vitáikat? - Szerintünk ennek a pártnak az a politika árt, amelyet a jelenlegi vezetés folytat. Národná obroda, MARTIN KOVAČIČ (Rövidítve) Mostari lecke KOMMENTÁRUNK Példátlan „sajtókoncentráció" kíséri az amerikai békefenntartó katonaság betelepülését Észak- és Kelet-Boszniába. Jelentős és kevésbé jelentős amerikai parancsnokok nyilatkozatai töltik meg a világ vezető lapjainak oldalait, semmi nem marad észrevétlen, ami az amerikai szállásverést, mozgást, fegyverzetet, kivált pedig ami a pacifikálandó szerbekhez való viszonyt illeti. Ezek a „nagy sztorik". Árnyékukban kisebb, „hátrányos helyzetű" sztorik húzódnak meg, amelyeknek a hendikepje abból fakad, hogy kívül esnek az amerikai hadsereg közvetlen érdekeltségi körén. Egy jó, tipikusan mai történetnek arról kell szólnia, hogy miként pálinkázott egy terepfelderítő amerikai tiszt boszniai szerb tiszttársával - és csak a bevezető félmondatnak szabad arra utalnia, hogy „sűrűsödnek a bajok Mostarban és Szarajevóban". (Ahol nincsenek amerikaiak.) Pedig az, ami ebben a két nagyvárosban nem katonai, hanem polgári értelemben történik, sokkal, de sokkal sötétebb árnyékot vet a boszniai népek együttműködésének jövőjére, mint mondjuk az, hogy aknára fut egy amerikai szállító jármű. Tudni kell, hogy a párizsi békeszerződés előírta e két, kettészakított város egyben tartását, illetve újraegyesítését. Mindkettőnek az etnikai harmónia jelképévé kellene válnia, legalábbis ez velük kapcsolatban az idegen szándék. A hangsúlyt itt az „idegenre" (a külső, béketeremtő hatalmakra) helyezném, tudniillik a helyiek - Mostarban, Hercegovina fővárosában a mohamedánok és a horvátok, Szarajevóban, az állam fővárosában a mohamedánok és a szerbek egyáltalán nem kívánnak együtt élni. Lássuk Mostart, mert ez az előzmény. Szarajevó csak a következmény lesz. A város birtoklásáért a fanatikus nacionalizmusukról ismert hercegovinai horvátok és a helyi mohamedánok véres, kegyetlen csatákat vívtak 1993-94-ben. Háborújuknak az amerikai bábáskodás mellett világra jött horvát-mohamedán államszövetség vetett véget, amely az ellenségeket névleges szövetségesekké tette - a szerbekkel szemben. Minthogy azonban a szerbek már rég eltűntek arról a vidékről, Mostarban elhallgattak ugyan a fegyverek, de megmaradt az atrocitások emlékéből táplálkozó gyűlölet. A várost kettészelő Neretva folyó keleti oldalán ragadt mohamedánok és a nyugati oldalán élő horvátok között semmilyen kommunikáció nem folyt, éltek tovább, egymástól teljesen elszigetelve. Némi mozgás csak akkor indult meg, amikor Mostart egy derék német szocdem, Hans Koschnick volt brémai polgármester irányítása alá helyezték, ez pedig küldetéses meggyőződéssel látott neki az emberek összebékítésének. Nem sok, de némi sikerrel. Míg aztán - talán a párizsi „szérum" hatására - decemberben megindult az idősek, a gyerekek és a nők áramlása a két városrész között, olyannyira, hogy január 21-i határidővel tervbe vették a katonaköteles korú férfiak szabad mozgásának bevezetését is. Ebből azonban nem lett semmi. Sőt az, ami volt, az is visszament. Elegendő volt két, halálos végű lövöldözés, magasra csaptak az indulatok, félő volt, hogy megint kitör a háborúskodás. Koschnicknak arra kellett kérnie a feleket, hogy korlátozzák a polgári személyek mozgását, a „frontvonalra" spanyol NATOkatonák vonultak fel. De ami mindennél rosszabb: a horvátok nyomban kezdeményezték Mostar végleges kettéosztását, mondván: „amazokkal", mármint a mohamedánokkal képtelenség együtt élni. A német adminisztrátor ugyan visszautasította a kezdeményezést, de ez sem változtat azon, hogy a hercegovinai főváros emberileg ma rosszabb állapotban van, mint a háború óta valaha is. Valójában szerintem a horvátok érzelmei az együttéléssel kapcsolatban semmit sem változtak, őket a párizsi békének Mostarra vonatkozó része inkább megrémítette, mintsem megnyugtatta. Éppoly konokak az együttélés elutasításában, mint a szarajevói szerbek. Akik most már nyugodtan megkérdezhetik: ha a horvátoknak „kijár" fél Mostar, nekik miért nem járhat ki fél Szarajevó? A Mostarban történtek után vajon nem indokolt módosítani a békeszerződést? A válasz erre persze az, hogy nem. David Holbrooke, a daytoni megállapodás „atyja" szerint Bosznia-Hercegovinában a béke megvalósítható. A lelkeké is? ACZÉL ENDRE Euroszkeptikusok Hírek szerint másfél éven belül eldől, az Európai Unió kikkel is kezdi meg a belépési tárgyalásokat. Ekkor tehát kiderül, milyen pozíciót foglal el a Nyugat felé törekvő országok között Szlovákia. Azt sejthetjük, hogy a MečiarSlota-Ľupták trió nem éppen a gyors belépés legjobb biztosítéka, és az EU legbefolyásosabb képviselőinek a nyelve is egyre gyakrabban „botlik meg", vagyis mondanak Szlovákia helyett Szlovéniát. Addig viszont még semmi sem veszett el, amíg a kormányfői konferencia ki nem jelöli az első csoport tagjait. Bárhová is sorolnak bennünket, mindenképpen érdemes figyelemmel követni az EU-n belüli eseményeket. Ez a szervezet ugyanis a tagországoktól sok tekintetben nagymértékű uniformizálódást követel meg, ami persze nem megy minden vita nélkül. Az öt évvel ezelőtt megkötött maastrichti szerződés ugyanis az ellenzők táborába szorított egy sor olyan erőt, amelyek különben nem nagyon működnek együtt. Itt most egyáltalán nemcsak azokról van szó, akiknek eleve nem tetszik az integrációs folyamat, hanem azok is harcba szálltak, akik csak a túlzott összefogás ellen tiltakoznak. így történhetett meg, hogy egymás mellett találták magukat például a mezőgazdasági érdekképviseletek, a liberális pártok, sőt a nacionalisták is. Őket nevezik euroszkeptikusoknak, akik nem látják a maastrichti szerződésben lefektetett egység értelmét. Szó, mi szó, a jelenleg érvényes integrációs elvek valóban nagyon sok, általában az önálló államiság ismérveinek tartott jellegzetesség feladására kényszerítik a tagországokat, bár az is igaz, hogy általában gazdasági jellegű változásokról van szó. Ezek közül kétségkívül legfontosabb a pénzügyi unió, amelynek köszönhetően megszűnnének a tagországok közli pénzügyi művelettekkel kapcsolatos jelenlegi problémák. Az euroszkeptikusok viszont kifogásolják, hogy a közös pénz csak akkor lesz stabil, amennyiben a tagországok a pénzügyi és költségvetési politikájukon kívül a nemzetgazdaság összes fontos ágazatában egyeztetni fognak. Ez azonban olyan óriási központok kialakításával fenyeget, mini amilyenné napjainkra Brüsszel vált. Sokan abban sem hisznek, hogy sikerül megvalósítani a szerződés második pontjában lefektetett gazdasági célokat (ilyen például a harmonikus gazdasági fejlődés az egész unió területén, az infláció elkerülése, a gazdasági teljesítőképesség közelítése, a tagországok szolidaritása stb.). Ezek az első olvasásra szép, de sajnos az egész egység működőképessége szempontjából valóban elengedhetetlen célok bizony nagyfokú önfeladást követelnek meg a mai fejlett és kevésbé fejlett európai országoktól. Márpedig éppen ez az, amire sokak szerint nincs esély. Erre sok minden utal, hiszen több országban éppen hogy csak megszavazták a szerződést, nem tudni, miként reagál majd a lakosság az esetleges leépítésekre, megszorításokra, sőt az sem kizárt, hogy Németország és Franciaország kétségkívül létező geopolitikai ambíciói előbb vagy utóbb vitákat okoznak, fgy azután nem is csodálkozhatunk azon, hogy sokak kétségekkel tekintenek a közös Európa jelenleg érvényes szabályaira. Az ő jelszavukat egyik hazai euroszkeptikusunk, Ján Oravec az M. E. S. A. 10 kutatócsoport vitadélutánján a következő jelmondatban foglalta össze: igen a határok nélküli Európának, de nem az Európai Egyesült Államoknak. Mindezek láttán felmerül a kérdés, ennyi kockázati tényező láttán vajon miért folyik tovább a maastrichti elvek teljesítése. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az euroszkeptikusok eszmefuttatásaik során általában figyelmen kívül hagyják azt a tényezőt, amely pedig elindította az integrációs folyamatot. Mert ugyebár Nyugat-Európa legtöbb állama elégedett lehetne a polgárai számára biztosított életszínvonallal, és egyáltalán nincs szüksége felesleges konfliktusokra. Politikusaik azonban tisztában vannak azzal, hogy egyre inkább veszélybe kerül mindennek az alapja, a gazdasági helyzetük. Egyszerűen azért, mert a két nagy vetélytárs, az Amerikai Egyesült Államok és Japán évről évre szilárdítja pozícióit. Az sem kétséges, hogy ellenük egyedül annak van esélye, aki hasonlóan nagy piacot, gazdasági potenciált és megfelelő működőképességet tud felmutatni. Ez az, ami arra kényszeríti Európa gazdag történelmű országait, hogy bizonyos nemzeti sajátosságaikat feladva közösen vegyék fel a harcot a nagy kihívással. Ez az oka annak, hogy hamarosan a hagyományosan semleges Svájc és Svédország is beadja a derekát. Aki erre nem képes, az elkerülhetetlenül lecsúszik. Ez érvényes a felzárkózási eséllyel rendelkező néhány volt szocialista országra is. SZÁLKA ÉS GERENDA A nagypapa mosolya Három napon át hallgattam, néztem a médiákban a nyugati bútorkatalógusok nappali szobáinak kártyaasztala mellett ülő, bridzselő nagypapákra hasonlító Dusza István EBESZ kisebbségi főbiztost, rovata Ösz haja és kellemesen halk beszéde van; jóságos ráncokba futó mosolya, amolyan pozitív pókerarc. A mosolya miatt. Ha negatív pókerarca lenne, akkor a kifürkészhetetlenséget tükröző, keményen merev vonások mögé mindenki rosszat vélne látni. De így? Bemondja zseniális blöffjeit, s hagyja, licitáljanak csak a partnerek. Mindenki elégedett lehet önmagával azok közül, akikkel a főbiztos nagypapa leült bridzselni, akarom mondani, akivel találkozott. Mindenkit türelmesen végighallgatott, elégedetten elfogadta a különböző liciteket, beadványokat, törvényeket, emlékeztetőket. A szlovák kormányhatalom részéről senki sem érti, mit is akarnak a szlovákiai magyarok, mondják neki. Majd megy, és újra érdeklődik. Igen, a köztársasági elnök aláírta az állítólagosán alkotmánysértő államnyelvtörvényt. Persze a magyar pártoknak mégsem tetszik az egész. Elmondták az európai kisebbségek nagypapájának, mit is akarnak az alkotmánybíróság elé terjeszteni. Még arra is figyelmeztették, hogy tavalyi ajánlásait teljesen figyelmen kívül hagyták a szlovákiai nemzetiségi kisebbségeket diszkrimináló államnyelvtörvény kidolgozásakor. Kontrára rekontráznak. Szegény nagypapa. Egyáltalán érti-e a szlovákiai nemzeti és nemzetiségi bridzsben használatos fogalmakat? Nemzetiségi kisebbség? Nemzeti kisebbség? Nemzeti közösség? Nemzetiség? Etnikum? Nyelvi közösség? Szlovákiai magyarok? Szlovák magyarok? Magyarok Szlovákiában? Magyarul beszélő szlovák állampolgárok? Magyar ajkú szlovákok? Mit is tehetne mást Max van der Stoel, az európai nemzeti kisebbségek nagypapája, főbiztosi rangban, mint amit tesz. Meghallgat mindenkit, olykor közbekérdez, munkatársai jegyzetelnek, elteszik az átadott iratokat. A bridzselő nagypapának három kulcsmondata volt a szlovákiai tárgyalásokról nyilatkozva: I. Kijelentette, hogy ő nem tárgyal és nem is vitatkozik. Csak tájékozódik. 2. Nem mond véleményt, csupán a hivatalos jelentésében összegzi tapasztalatait. 3. Nem gondolhatják, hogy csupán a szlovák-magyar viszony az egyetlen, amivel foglalkoznia kell. Megnyugtató mindenki számára, hogy a licitek, a blöffök, a kontrák és rekontrák, a soronkívüli bemondások, a színvétések később, a végjátékban jelennek meg. A nagypapa nem oldja meg, és veszi le a nadrágszíját, hogy elverje rakoncátlan partnereit. Érdekes, hogy némely partnere mintha ezt hiányolná. E nagypapai gesztusok nélkül a kormány alelnöke sem képes belátni: rossz az a törvény, amit félre lehet magyarázni, amit értelmezni kell, és ahelyett, hogy az állampolgárnak védelmet jelentene, kiszolgáltatott helyzetbe hozza őt. Talán a Csemadok alelnöke sem csodálkozna, hogy a már második napja megállás nélkül vizsgált államnyelvtörvény alkotmányjogi buktatóiról éppen nem a kulturális szervezet vezetőivel akar beszélgetni. A kultúra az kultúra, s a politikának a pártokban a helye. Európában, ahonnan a nagy papa jött, mindenképpen. A magyar politikusok ugyanolyan jól tudják, mint a kormányfő, hogy a nagypapa mindenkihez kedvesen szól, mindenkivel diplomatikusan tárgyal, és egy pszichiáter korrektségével nem játssza ki unokái lelki titkait. Akkor sem, ha már rég belelát a lapokba és a taktikákba. Ennek ellenére még mindig hozsánnáznak, miután kipanaszkodták magukat. Azt azért függetlenül az előbb-utóbb nyilvánosságra kerülő objektív jelentéstől, szeretném tudni, mit gondol magában, mit mond otthon a családjának, vérszerinti unokáinak rólunk. Na, igen! Ő otthon is ugyanilyen korrekt, talán még papucsa és háziköntöse sincs. A hotelszobában nyakkendőben zuhanyozik, és rémálmaiban sem jönnek elő Duray és Mečiar. Max van der Stoel, az európai nemzeti kisebbségek nagypapája is elégedett lehet. Innen nem fogják merényletekkel, fegyverekkel távozásra kényszeríteni, mint tették azt a csecsenek magyar kollégájával. Elégedettek lehetnek szlovákiai tárgyaló partnerei is, nem szidta meg őket. Pedig igencsak sok borsot törnek egymás orra alá, s rendszeresen árulkodnak is a másikra. Az tehát a legjobb helyzet, amikor a nagypapa jóságos mosolyával olyan hangulatot teremt, hogy mindenki szeretettel visszavárja. Gyanítom, ez volt a célja. A folytatásos bridzsparti eredményét írásban közlik Európában. Addig is legyen velünk a biztonság, az együttműködés, a béke és Max nagypapa mosolya!