Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-08 / 5. szám, hétfő

1996. január 3. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó íJD Profik Megtörtént tehát az első hadisi­ker: az Egyesült Államok katonái a délszláv terepen legyőzték eddigi legkeményebb ellenfelüket - az időjárást. Semmi nem akadályozza immár a küldetés kibontakozását, azt, hogy a húszezer amerikai béke­fenntartó elfoglalja táborhelyét a fogvacogtató Boszniában. Eközben otthon három évtizedes lázálmok törnek rá némelyekre. Újra megje­lent a Vietnam-szindróma, ami a je­lek szerint immár minden amerikai katonai megmozdulás elválasztha­tatlan kísérője. Pedig a naostani ak­ciónak úgyszólván egyetlen körül­ménye sem indokolná a hajdani tü­netcsoport előkészülését. A Vietnam és Bosznia közötti számos különb­ség egyike: míg az annak idején Dél­kelet-Ázsiában harcoló amerikai csapatokat részben olyan kiskato­nákkal töltötték fel, akiket akaratuk ellenére soroztak be és sebtében képeztek ki, addig most a délszláv hómezőkön a legjobban felszerelt és felkészített egységek vonulnak, amelyeket az Egyesült Államok had­serege valaha is bevetett. A boszniai békét, legalábbis amerikai részről, fizetett önkéntesekből - más szóval zsoldosokból - álló hadsereg vigyáz­za. Olyan katonák, akiknek ez a be­vetés és a vele járó kockázat része annak a munkának, amire szegődtek. Profik. Más kérdés - érdekesség, mint­sem minősítés -, hogy a Vietnamba küldött armada többé-kevésbé még leképezte az amerikai társadalmat, hiszen egyetlen réteg sem vonhatta ki magát a sorozás elől. Erről szó sincs attól kezdve, hogy 1973-ban hi­vatásos hadsereget hoztak létre. A zsoldos katonaság azok munkaterü­lete lett, akik Amerika kevésbé te­hetős háztartásaiba születtek. S a kockázat még csak nem is arányos a fizetséggel: a szociális és családi pót­lékok levonása után mindössze havi 1400 dollár üti a Boszniában szolgáló amerikai közlegény markát. E szak­mát ennyire értékeli manapság az Egyesült Államok társadalma, s ezt az érdekeltek tudomásul veszik, máskü­lönben nem jelentkeznének. Persze aligha csoda, hogy a katonaság in­kább vonzó foglalatosság a színes bőrűek, mintsem a fehérek körében. Az Egyesült Államok hadserege ma 26 százalékban színes bőrűekből áll, miközben arányuk az összlakosság­ban csak 12 százalékos. Jellemző adat az is, hogy amíg Vietnamban a washingtoni kongresszus tagjai 74 fiúgyereke szolgált, addig az öbölhá­ború idején csupán két amerikai kép­viselő csemetéje katonáskodott. Tény viszont az is, hogy száz közlegény kö­zül csak nyolcnak nincs középfokú végzettsége. Most ismét beszédtéma Ameriká­ban, hogy a nemzeti érdekek védel­me - melynek jegyében ugyebár a hadsereg cselekszik - vajon hadköte­lesek vagy fizetett katonák kezében van-e biztosabb helyen. A közvetlen választ, alighanem már Vietnam meg­adta, de az öbölháború feltétlenül, s Bosznia csak megerősíteni fogja. Mai világunk általában egyre kevésbé vi­seli el az amatőrséget. Miért éppen a hadsereg lenne kivétel? A zászló a zsoldos profiknak áll. LACZIK ZOLTÁN Kozirev, az ideális bűnbak Egy olyan Jelcin-párti politikus tá­vozott a külügyminiszteri székből, akit gyűlöltek a nacionalisták, de még a demokraták is elutasítottak, így kommentálja Andrej Kozirev orosz külügyminiszter lemondását a Le Monde című francia napilap va­sárnapi-hétfői számában. A lap a tá­vozás okát abban látja, hogy Jelcin elnök igyekszik levonni a következte­téseket a decemberi parlamenti vá­lasztások eredményéből, a kommu­nisták és a nacionalisták győzel­méből, s az államfő — aki egyre in­kább fontolgatja az újraindulás gon­dolatát az idén nyári elnökválasztá­son — feláldozta Kozirevet saját el­nöki ambíciói oltárán. A lap a távozás hivatalos indokát, a parlamenti képviselői poszt és a miniszteri tisztség közötti választási kényszert csak ürügynek tartja. Kozirevnek nem azért kellett le­mondania, mert a hatalomnak szük­sége van az ő képviselői mandátu­mára, még csak nem is azért, mert nem felelt volna meg a nemzetközi porondon, hanem mert személye belpolitikai téren zavarta Jelcint. A választások közeledtével Kozirev az ideális bűnbakká vált az elnök szá­mára: utálta őt a kommunista és na­cionalista ellenzék, de megvetették egykori demokrata barátai is, s ami még nagyobb baj, nem volt népszerű a lakosság körében sem, mert az oroszok szemében országuk hatal­mának és presztízsének elvesztését szimbolizálta. Miközben a külügymi­niszter valójában egy állandó egyen­súlyozási mutatványt folytatott, meg­próbálva összeegyeztetni az össze­egyeztethetetlent: megvédeni Orosz­ország nagyhatalmi pozícióit (ravasz­sággal, erő segítségével, s gyakran, mint például Jugoszlávia, vagy Cse­csenföld esetén a nyugati normák­nak is ellentmondva), s egyben megőrizni a Nyugat pénzügyi támo­gatását, ami elengedhetetlen az orosz hatalom helyreállításához. Ez az alapvető ellentmondás tette poli­tikáját népszerűtlenné, vagy leg­alábbis nehezen érthetővé az oro­szok számára. LE MONDE Megjegyzések az állítólagos Almos-sírhoz Az Uj Szó 1996. január 3. szá­mában egy szenzációsnak tűnő cikk jelent meg arról, hogy Zemplén község határában, a Bodrog jobb partján, állítólag megtalálták Álmos vezér sírját. A hírt még aznap leközölte a Kos­suth Rádió is az Esti Króniká­ban. Mivel feltételezésem sze­rint a jóindulatú tudósítót pon­tatlan tájékoztatással nagyon félrevezették, szükségesnek tar­tom, hogy a tényszerűség és tör­ténelmi hűség kedvéért tisztáz­zuk az ügyet. A cikk szerint a sírra „nem­rég" bukkantak rá. A valóság­ban mindez századunk ötvenes éveinek végén történt, tehát már csaknem negyven(l) éve an­nak, hogy a Szélmalomdombon megtaláltak a római kori sírok között egy honfoglalás korit. Bár a „nemrég" kifejezés viszonyla­gos, de véleményem szerint publicisztikai szempontból a négy évtized mégis már kissé „avultnak" tekinthető. A hír arról szól, hogy a tölgyfa­koporsóban „felnőtt férfi csont­vázára leltek". A régészek ezt ol­vasva bizonyára felsóhajtaná­nak, hogy bár csak így lett volna, mert a maroknyi csontanyagból, amit a valóságban leltek, aligha lehet hitelesen rekonstruálni az elhunyt alakját. Ugyanis a tölgy­fa csersavai szinte teljesen fel­oldják a csontot, ezért maradt a csontvázból olyan kétségbe­ejtően kevés. A tény valóságáról a mai olvasó is meggyőződhet, ha fellapozza Vojtech Budinský­Krička és Fettich Nándor: Das altungarische Furstergrab von Zemlín (SAV, Bratislava 1973) könyvének képanyagát - amely­nek egy példányát Zemplén köz­ségházán is őrzik. Nem kívánok azokkal a pon­tatlanságokkal részletesen fog­lalkozni, amelyek a leletanyag felsorolásában találhatók, csak annyit jegyzek meg, hogy az idé­zett „kovácsoltvas-vödör" valójá­ban a vödör volt kovácsoltvas pántokkal. Nemcsak mosolyogni lehet azon, hogy Árpád apjának, Ál­mosnak állítólagos sírjában „az Árpád-háziak totemállata..." áb­rázolásai előkerült, hiszen egy apa aligha eredeztethető a fia családjából, de a megfogalma­zás ugyancsak félrevezető, mert az „Árpád-házi" jelzőt inkább a későbbi fejedelmekre és kirá­lyokra alkalmazták. Helyesebb lett volna az „Álmos és Árpád­törzse" megnevezés. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a sírból valóban előkerült egy ara­nyozott varkocsfogó, amely a le­gendás turult ábrázolja. A cikk megfogalmazása azt sugallja, hogy a sír feltárója Voj­tech Budinský-Krička (és nem Bredinský) is osztotta volna a le­lethez szakértőként általa meg­hívott Fettich Nándor, a már idé­zett könyvben kiteljesedett, de már korábbi újságcikkekben is megfogalmazott elméletét arról, hogy a zempléni sírban szerinte Álmos fejedelem holtteste fe­küdt. A valóság az, hogy Bu­dinský-Krička professzor ugyan minden kommentár nélkül kö­zölte Fettich feltevéseit, de már korábban elhatárolta magát Fet­tich professzor ide vonatkozó megállapításaitól (Archeologic­ké Rozhledy XVIII., 1965., 309­338.). Sajnos, e két fontos szemtanút már nem tudjuk megkérdezni a „nemrégi" ásatá­sok részeleteiről, mert Fettich Nándor még az 1973-ban meg­jelent könyv kiadását sem érte meg, és Vojtech Budinský­Krička neves kelet-szlovákiai ré­gész is már sajnos néhány éve halott. Aligha szükséges részletezni Fettich Nándor elméletét, amivel a magyar régészeti tudomány­ban magára maradt, hisz olyan neves szakemberek cáfolták meg tényszerűen, mint László Gyula, Györffy György, Pais Dezső, Dienes István, Oroszlán Zoltán, Bartha Antal, Bóna István és mások (Archeológiai Értesítő 93,1966.278-283.). És hogy ne csak a tekintélyekre hivatkoz­zunk, fontos megemlíteni, hogy a 80-as évek végén az alsó-bod­rogközi Karos község (közel az államhatárhoz) határában folyta­tott ásatásokon, amelyeket Ré­vész László és Wolf Mária vezet­tek, számos olyan sírt tártak fel, amelyek csaknem azonosan vol­tak ellátva kellékekkel (kard, edények, pitykék, ékszerek stb.), mint a zempléni, ami egyér­telműen cáfolta az utóbbi egye­diségét, de ugyanakkor érzékel­teti a kor magyar középosztályá­nak anyagi viszonyait. Az elmondottak után az a vé­leményem, hogy a honfoglalás 1100. évfordulójának hivatalos évében hasonló régészeti szen­zációk közlése nagyobb körülte­kintést és szakszerűbb megkö­zelítést igényel, ha nem másért, legalább az őseink valós törté­nelmének tiszteletéért. BOGOLY JÁNOS J ITTHON TÖRTÉNT I NAP ALATT \ NEM FOLYT A KŐOLAJ. Évről év­re jelentős figyelmet kelt, hogy decem­ber és január fordulóján néhány napra elzárják az Oroszországot az európai kontinens nyugatibb országaival össze­kötő kőolajvezeték csapját. Igaz, hogy úgyszólván órákon belül mindig tisztá­zódik a helyzet, mert Moszkvában rendre bejelentik, hogy csak a szállítási feltételek tisztázása céljából kerítettek sort az export felfüggesztésére, igaz, hogy eddig még mindig felújították a szállítást, az ember háta ennek ellenére mindig lúdbőrös lesz az ilyen hírek hallatára. Csehszlovákia a második világháború óta teljes mértékben az oroszországi nyersanyagimportra rendezkedett be, így gazdasága úgyszól­ván százszázalékra függővé vált Moszkvától. Az ország ket­téválasztása óta Prága már óriási lépéseket tett a függőség csökkentésére. így a csehországi kőolajfinomítók ma már minden különösebb nehézség nélkül folytathatnák a termelést abban az esetben is, ha az oroszok bármilyen okból elzárnák a csapot. Szlovákia ezt nem mondhatja el magáról. Nálunk úgyszólván még semmi sem történt a teljes kiszolgáltatottság felszámolására. Az ország lakossága kíváncsian várja, hogy a délszláv térségben folyó háború befejeztével a kormány tesz­e intézkedéseket az Adria kőolajvezetékben rejlő lehetőségek kiaknázására, az Oroszországtól való egyoldalú függőség enyhítésére. A KERESZTÉNYDEMOKRATÁK ELLENZIK A TERÜ­LETI AUTONÓMIÁT. A szlovákiai ellenzéknek eddig szá­mos fontos kérdés tisztázatlansága miatt nem sikerült közös nevezőre jutnia, és ez nagyon megkönnyíti Vladimír Mečiar dolgát. Pedig nyilvánvaló, hogy ha az ellenzéki „négyesfogat­ból" bármelyik párt is kiesik, a koalíciót nem lehet legyőzni a legközelebbi választásokon. A hét folyamán Duka Zólyomi Árpád, az Együttélés alelnöke - egyelőre csak sejteni lehet, hogy miiyen megfontolástól vezérelve - szükségesnek tartot­ta kijelenteni, hogy pártja ragaszkodik a területi autonómiá­hoz. Sejteni lehetett, hogy miként reagálnak erre a Ján Čarno­gurský vezette kereszténydemokraták. „Postafordultával" be­jelentették, hogy e követeléssel semmi szín alatt nem tudnak egyetérteni. És történt ez akkor, amikor arra vár a szlovákiai magyarság, hogy a parlament majd ratifikálja a szlovák-ma­gyar alapszerződést, illetve elfogadja a kisebbségi nyelvhasz­nálatot szabályozó törvényt. Soha még ennyire nem volt szükségünk a szövetségeskeresésre. A területi autonómia mostani forszírozásánál semmi sem árthatott volna jobban az ellenzéki egység megteremtésének. Mindent összevetve: né­mely szlovákiai magyar politikusok néha a szó szoros értel­mében remekelnek nyilatkozataik rossz időzítésében. Ez ezúttal is sikerült. A TŐKETEREBESI BOTRÁNY. Úgy tűnik, hogy a Szlo­vákiai Munkásszövetségnek két esztendő alatt mind a tündök­lést, mind a bukást sikerül abszolválnia, és azoknak lesz iga­zuk, akik 1994 végén azt jósolták, Lupták pártja „Használat után eldobandó" pártnak bizonyul. Egyre több járásban ta­pasztalható. hogy a tagság mind nagyobb hányada tudatosítja, semmi sem valósult meg abból, amit a pártelnök ígért. Legfel­jebb a fizetett funkcionáriusok (és persze, a miniszterek, meg a parlamenti képviselők) elégedettek. Ján Ľupták egyre több helyen kényszerül rendteremtésre azokkal szemben, akik fel merészelik emelni hangjukat a Mečiar iránti túlzott lojalitás ellen. A Munkásszövetség tőketerebesi járási szervezetében is ez történt. A kényelmetlen kérdéseket feltevő elnök­asszonyt kapásból leváltották, mert sérelmesnek tekintette, hogy a nagy fizetéssel járó állásokba rendre a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom tagjai kerültek. Egyszóval: folyik a vályúharc. Kérdés, hogy a kiábrándultak majd melyik pártra voksolnak a legközelebbi választásokon. Tőketerebesen tulaj­donképpen már kettévált a járási szervezet. A tagság nagyob­bik része a hivatalosan leváltott Marta Makovát ismeri el, a kisebbség a fentről kinevezett pártvezetővel tart. Hárman - kétféleképpen Az elmúlt héten két al­kalommal is szlovákiai magyar politikusok sze­replése váltott ki az átla­gosnál jóval nagyobb, és ellenkező előjelű vissz­hangot. Az egyik nem minden­napi esemény Bugár Béla pozsonyi tévébeli szilvesz­teri produkciója volt, amely hatalmas közönség­sikert aratott. Elsősorban a szlovákok között, de a hazai magyarok körében is. Mindössze néhány irigykedő vagy túlbuzgó személy fanyalgott. Őszintén szólva nem értem, miért. Lubo Roman új színházában viszonylag színvonalas mókázást láthattunk, számos ellenzéki politikus közreműkö­désével. A műsor egyik fénypontja az volt, amikor Bugár Béla A csősz feleségének egyik részletét szavalta szlovákul, majd szlovák betyárnótát éne­kelt. Egészen elfogadható produkciót nyújtott, mi­ként Peter Weiss vagy Eduard Kukán, aki például Ján Luptákot helyettesítve - falazott. A szilveszte­ri össznépi vigadalomban nincs mit megütközni azon, ha a parlamentben merőben más értékrendet képviselő politikusok közösen szórakoznak és ­szórakoztatnak. Miként Bugár Béla is tette. Rá­adásul a rendező gesztusa sem maradt el, hiszen a szlovák zenekar tagjai viszonzásképp magyarul énekelték el az MKDM elnökének kedvenc nótá­ját. Ekkor meg jól láthatóan néhány szlovák néző fanyalgott. Bizonyítván, hogy a nacionalisták egy tőről fakadnak. Másnap Duray Miklós szerepelt a képernyőn. Nem a pozsonyiban, hanem a Duna Televízióban. Az ő produkciója sem volt akármilyen, hiszen az­zal az ábrándjával kólintotta fejbe a kerekasztal­beszélgetés résztvevőit és az új évi másnaposság­ban bóbiskoló nézőket, hogy belátható időn belül létrehozandó kétkamarás magyar parlament vízió­ját ecsetelte. Szerinte az egyik házban ülnének a le­gitim magyarországi kévpiselők, a másikban pedig a határon túli magyar személyiségek. Hogy őket ki választaná meg, milyen kulcs alapján, és főleg: mi lenne a feladatuk, s határozataik kikre lennének kötelezőek, arról nem kaptunk tájékoztatást. Ugyanis Kende Péter párizsi politológus néhány tőmondatba foglalt szakmai érvvel lesöpörte az asztalról Duray Miklós újabb elmeszüleményét. Ennek a szereplésnek nem volt semmilyen visszhangja. Ugyanez nem mondható el sajnos, Duka Zólyomi Árpád nyilatkozatáról, ő a Národ­ná obroda hasábjain újra megismételte, hogy az Együttélés Politikai Mozgalom továbbra is a terü­leti autonómia híve, és ezzel a programjával nem veszélyezteti Szlovákia területi integritását. Ján Čarnogurský tapasztalt politikusként azonnal rea­gált, espedig egyértelműen elutasította ezt a terve­zetet, de nem a további konstruktív szlovák-ma­gyar együttműködést. Az Együttélés alelnökének a nyilatkozata a lehető legrosszabbkor hangzott el, hiszen ezekben a hetekben kellene megszerezni a hiányzó 13 szlovák aláírást ahhoz, hogy a nyelv­törvény több paragrafusát Alkotmánybíróságra le­hessen adni. Ezt a támogatást elsősorban éppen Ján Čarnogurský mozgalmától reméltük. A szlo­vák politikus erről semmit sem szólt, azt viszont okkal feltételezte, hogy az ilyesfajta megnyilvánu­lások nem segítik a szlovák-magyar alapszerződés pozsonyi ratifikálását. Való igaz: Duka Zólyomi Árpád árnyaltabban is nyilatkozhatott volna, erőteljesebben hangsúlyozta például azt, hogy programjuknak ez a része nem azonnali, hanem hosszú távú stratégiai cél. Legfeljebb ennyit tehe­tett volna, hiszen politikai mozgalmának program­járól csak az igazat mondhatta. Ugyanis a szüntelenül újragerjesztett belpolitikai feszültség egyik - távolról sem a legfőbb, de nem is jelentéktelen - okozója az Együttélés programjának és politizálásának néhány eleme, amely éppen az autonómia kérdésében a legszembetűnőbb. Áz első komáromi nagygyűlés a területi autonómia igényét fogalmazta meg. Azóta sem született viszont olyan szakmai szempontból értékelhető dokumentum, amely a szlovák és a külföldi politikusok számára világossá tenné: mit is akarunk valójában. Ráadásul a Magyar Koalíció másik két pártja tudomásom szerint ebben a kérdésben sokkal rugalmasabb és reálisabb álláspontot képvisel, vagyis máig nem született egységes álláspont arról, hogy az államha­talom leépítésének és a regionális önszerveződés­nek melyik formáját szeretnénk elérni. A politika köztudottan az értelmes kompro­misszum és a lehetséges célok elérésének a művé­szete. Ezért, továbbá a fentebb említett tények is­meretében nem találok elfogadható magyarázatot arra, hogy egyes politikusaink miért ismételgetik szinte már mániákusan a területi autonómia bűvszót, amikor nyilván számukra is egyértelmű, hogy ezt a megoldást minden szlovák politikai erő elveti. Két válasz kínálkozik: merev magatartá­sukkal - amely nem tévesztendő össze az elvi po­litizálással - rövid távon kívánnak maguknak és politikai mozgalmuknak politikai tőkét kovácsol­ni. Vagy - és erre Ján Čarnogurský is utalt - vala­milyen módon érdekeltek a feszültség és az indu­latok gerjesztésében. Holott végre már nekik is tu­datosítaniuk kellene, hogy jogállami eszközökkel kisebbségi jogaink vonatkozásában is csak úgy érhetünk el bármiféle eredményt, ha szívós, továb­bá önmérsékletet tanúsító munkával fokozatosan egyezségre jutunk a szlovák demokratikus parla­menti pártokkal. Ez a színtiszta politikai realitás, amely rendkívül bonyolult feladatot ró politikusa­inkra, ám más békés alternatíva egyszerűen nincs. Ilyen szempontok alapján kellene végre megfe­lelő fórumon értékelni a Magyar Koalíció, és ezen belül az Együttélés néhány vezetőjének politizálá­sát, és ennek következményeit. Közvéleményünk a legutóbbi választások óta ezt teszi. A szilveszteri mókázás, a kerekasztal-beszélgetés és a sajtónyilat­kozat más-más műfaj ugyan, ám mégis jelzésértékű. Arról fest világos képet, hogy három politikusunk kétféle magatartása milyen reagálásokat szül. A közvélemény-kutatások valamennyi eredmé­nye és politikusaink népszerűségi szintje egyér­telműen azt igazolja, hogy hazai magyarságunk egyre inkább azokat támogatja, akik a szlovák­magyar párbeszéd folytatásának, nem pedig az in­dulatok gerjesztésének a hívei.

Next

/
Oldalképek
Tartalom