Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-02 / 1. szám, kedd

1996. január 3. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ sz

ó íJD KOMMENTÁRUNK A kötvény éve A privatizációs minisztérium számára az idei költségvetés több mini 42 millió koronát hagyott jóvá. Ez azonban ablakon kidobott pénznek (űnik, hiszen már két éve ezt a tevékenységét egy magánvállalat, a Nemzeti Vagyonalap végzi. Az egykoron szépreményű központi hivatal utolsó, a nyilvánosság számára értékelhető teljesítménye az volt. amikor tavaly májusban közzétette a még privatizálandó vállalatok listáját, gondosan megjelölve, hogy ezek közül melyek részvényeiből szánnak a vagyonjegyes privatizációba. Ma már ez a terjedelmes lista csak emlék. Mindössze arra jó, hogy áttekinthessük, mit osztanak szét homályos körülmények közölt az ország vagyonából. Pontosabban csak számunkra tisztázatlan ez, hiszen amint az a privatizációs minisztériumot és a vagyonalapot egyaránt irányító Munkásszövetség belső használatra készült, de minap kiszivárogtatott anyagából kiderült, a folyamatban részt vesznek a párt által alapított vagy ahhoz lojális cégek. Nyilvánvaló, hogy a másik két koalíciós párt sem tesz másképp, csak éppen a korábbi évek tisztulásainak eredményeképpen ezekben nagyobb a fegyelem,'így ilyesfajta ejemzések nem szivárognak ki. De nem is kell ehhez elemzés, elég, ha követtük az utóbbi hónapok erőltetett ütemű osztogatását, és a beavatatlan számára is világossá vált, mi folyik errefelé. Napjainkra az említett Listáról jószerivel csak az állami gazdaságok maradtak, mintha nem tudnák eldönteni, vajon mennyi tenyeres-talpas pártszövetséges megjutalmazásával sodorják veszélybe az ország élelmiszer-ellátását. Mindezek után. ha nem is értünk egyel vele, de azért kénytelenek vagyunk igazat adni az Alkotmánybíróságnak, amely a vagyon szinte teljes szétosztása után nem vállalta, hogy alkotmányellenesnek nyilvánítsa a vagyonjegyes privatizációt megszüntető kormánykoalíciós döntést. Ebben az esetben ugyanis olyan elképzelhetetlen káosz alakult volna ki, amelynek rendezésére még a hazai gazdaságpolitikai szemfényvesztők sem lettek volna képesek. így maradt a kötvényes módszer, amelyet nem nevezhetünk privatizációnak, hiszen nem jár tulajdonváltással, és igazában kárpótlásnak sem, mivel nagyon kétséges azoknak a kötvényeknek az értéke, amelyeket a részvények helyett kapunk. Az viszont tény, hogy januárban postán megkapjuk a tízezer koronás-kötvényről szóló számlakivonatot. Tévednek viszont azok, akik azt hiszik, hogy a Nemzeti Vagyonalapban jelentkezve ezért gyorsan készpénzt kapnak. Pontosabban az ígéret szerint öt év múltán a kamatokkal együtt tizenötezer koronára számíthatunk. Ehhez a vagyonalapnak 2001-ben elméletileg mintegy 45 milliárd koronányi készpénzre lenne szüksége. Nos. a szervezet idei költségvetésének elfogadása után már biztos, hogy a készpénz felhalmozására szolgáló periódus első évében mindössze négymilliárd koronát szánnak erre a célra. Sőt tulajdonképpen még kevesebbet, hiszen még ennek terhére is kezességet vállaltak különféle akciókra. így egyelőre azoknak van igazuk, akik szerint az ország vagyonát egymás között osztogatók kénytelenek lesznek a kötvényeket más úton semlegesíteni. Sokáig úgy tűnt, ennek leghatékonyabb formája a lakástörlesztésre való felhasználás lesz. Ez egy nagyon kényelmes megoldásnak készült, hiszen a polgár esetleg még hálával is gondolhatott volna Mečiarra, hogy lakásának árát a családban összegyűjtött kötvényekkel törleszthette. Igaz, ez a megoldás anyagi csődbe juttatta volna a lakásszövetkezeteket és a községek lakáspolitikáját, de sok hazai átlagpolgár az ilyen közéleti problémákat egy vállrándítással szokta elintézni (kivétel, ha éppen az ő gyermeke küzd hasonló gonddal). Az alkotmánybíróság viszont kimondta: a lakásokért nem kötelező elfogadni a Meéiar-kötvényeket. Vagyis amennyiben a vagyonosztogatók azt szeretnék, hogy a lakáseladások folytán sok-sok kötvény kerüljön ki a forgalomból, akkor a szövetkezetek és a községek számára elfogadható ellentételezést kell biztosítaniuk. Egyelőre viszont nehéz megítélni, miként oldják fel azt az ellentmondást, hogy a vagyonalap idei költségvetése egyetlen fillért sem szán ilyen célra. Januárban a kötvények postázásával megkezdődik az össznépi játék, amely célja, hogy minél kevesebb ilyen értékpapírt kelljen majd öt év múlva készpénzben kifizetni. Ebben az egyik oldalon részt vesz majd a teljes kormánypárti propagandagépezet, illetve a Mečiar-privatizátorok. A másik oldalon pedig ott leszünk mi, kötvénytulajdonosok, akik ma még nem tudjuk eldönteni, jobb-e ma a veréb (például olcsón eladni a kötvényt egy Meéiar-privatizátornak), mint holnap egy túzok (öt évig várni a készpénzre). Persze esetünkben az is kockázati tényezőnek számít, hogy vajon öt év múlva ez a túzok nem zsugorodik-e ökörszemmé. Kenyér és cirkuszi játékok Nemcsak hébe-hóba esett a hó Pozsonyban a tavalyi utolsó, még pontosabban a tegnapelőtti éjszakán. Kitartóan zuhogott, mégis voltak, akik órákon át áztak-fáztak az Sznf téren. Ehhez mindenképpen három dolog kellett: a húsz alatti életkorból következő kalandkereső könnyelműség, nemzetállami eszmék szilárdította fanatizmus és az ingyen káposztaleves meg a boros tea csábítása. Mindebből azonban nem kikövetkeztethető, hogy kik is ünnepelték dzseszt, rockot és petárdák durrogását hallgatva, bő fél éjszakán át a Szlovák Köztársaság harmadik születésnapját, s talán mellesleg az új esztendőt. Ott voltak a mindenhol és mindenkor a rockbandáknak csápoló részeg tizenévesek. Őket nem a káposztaleves meg a boros tea érdekelte, eltérően azoktól, akik műanyag poharakból kanalazták a gyanús szagú lét. Elhaladva a téren a Posta utca felé, ahol a nyári terasz helyén népkonyhát állítottak fel, két dologra kellett vigyáznom: ne zúdítsák rám a műanyag poharak tartalmát, és ne lépjek a hótól színében és anyagában élesen különböző, felliftezett foltok közepébe. Láttam egy valamikori köztársaságielnök-jelöltet, az elmaradhatatlan sötétkék baseballsapkájában, gomblyukában a Szlovák Nemzeti Pártéra emlékeztető csészealjnyi nagyságú jelvénnyel. Láttam zászlócskákat szorongató, mindenre elszánt idős párokat, akik a tévéstúdió kapujába húzódtak a hóesés elől. Lefelé haladva a térnek a Nagyposta felőli oldalán, kétségbeesve vártam a durranást, amikor részeg suhancok petárdát dobtak egy, a fülkéből éppen telefonáló kislány lába alá. Sokaknak láhatóan az volt a legnagyobb szórakozásuk, hogy óvatlan pillanatokban a műanyag szatyrokból négy-öt petárdát kiemelve, szinte terítsék a fél tizenkettő táján már egyre koncentráltabb sűrűségű tömeg lábai alá. Rajtuk kívül senki sem élvezte. Talán a rendőrök? Kétség nem férhet hozzá, voltak rendőrök. Szinte körülvették a teret. A telefonközpont felől, a Művészetek Háza mellett vízágyút is láttam. Más közeli mellékutcákba egyszerűen nem volt már kedvem bekukkantani. Igaz, a térre bárki szabadon besétálhatott, de ha nem fűtötte a nemzeti fanatizmus, futva menekült a lába alatt robbanó petárdák elől. Mellesleg akik maradtak, nyugodtak lehettek. Mentőkocsik is álltak a téren. Azért legélesebben annak a két rendőrnek az arca maradt meg lelki szemeim előtt, akik a sajtbolt ajtajában álldogálva, néma undorral bámulták a három-négyezres tömeget. Ami ugyan nagyjából azonos létszámú volt, mert a folyamatosan érkezőkön és távozókon kívül, az ingyen rocknak csápoló fiatalok és a nemzeti öntudat éjféli tobzódására az üzletek kapualjaiban várakozók maradtak. Míg a plebs a hőiével hígított káposztalét meg a boros teát itta, a közelben pezsgőzött a politikai elit. A valamikori Slovan moziból röpke három hónap alatt - rossz nyelvek szerint erre az egy estére - átalakított West (Nyugat) nevű új színházban az év utolsó éjszakáján is egymáson nevetett a parlament színe-java. Csak valamiképpen a kabarészínház neve nem fejezi ki az alapítás évének a politikai jellegét. Sokkal kifejezőbb lett volna Vosztok (Kelet) névre keresztelni. Most bánom csak igazán, hogy a Kolár utcába nem pillantottam be, ahová a színház kapuja nyílik. Annak az utcának az Sznf térről nyíló kicsinyke torkolatában állt a vízágyú, de a Kő tér felől nem néztem meg, mennyi ott a rendőr. Figyelmetlenségem a tényeken mit sem változtat. Vannak, akik még ma is megnyugtatónak tartják, ha rendőrök és vízágyúk védik meg őket az általuk rendezett nemzeti bulikon részt vevő plebstől. Még inkább elgondolkodtató, hogy Pozsonyban már „csak" három-négyezren vannak olyanok, akik a „panem et circenses" (kenyeret és cirkuszi játékokat) római gyakorlatának megfelelően ünneplik a nemzetállamot. Akkor szabad itt még bizakodni? DUSZA ISTVÁN ITTHON TÖRTÉNT I NAP ALATT CENZÚRA — UJ KÖNTÖSBEN. December utolsó napjaiban úgyszólván minden országos napilap bejelentette, hogy az új esztendőben jelentős áremelésre kényszerül. Indoklás: drágább a papír, a nyomdák egyre többet számláznak, az állami irányítás alatt működő Hírlapterjesztő Vállalat (PNS) pedig szemérmetlenül visszaél monopolhelyzetével, és a lapokat az árbevétel több mint a feléért juttatja el az olvasóhoz. Egyetlen megoldás kínálkozna az újságkiadók számára: a fizetettreklámszerzés. Sajnos, csak feltételes módban vehető számba ez a lehetőség, mert a kormány arról is gondoskodott, hogy ezzel a lehetőséggel csak azok a szerkesztőségek élhessenek, amelyek vagy közel állnak a végrehajtó hatalomhoz, vagy - anyagi érdekeltség révén - lehetővé tették a „becserkészésüket" olyan érdekeltségek által, amelyek, igaz. közvetve, de hatalomközeiben vannak. Egy szó mint száz: a sajtóban már-már anrtyira érvényesül a monopólium, mint a pártállam évtizedeiben. Más szóval: leépülőben vannak a piaci viszonyok, noha formálisan minden rendben van. Egyelőre a napilapok többsége még szabadon írhat és bírálhat, csak az a kérdés, anyagilag meddig bírja az egyenlőtlen versenyt. Nem elhanyagolható szempont, hogy a legkisebb jövedelműek döntő többsége már egyáltalán nem vásárol újságot, így a legszegényebbek tájékoztatásáról kizárólag a 100 százalékosan kormánypárti rádió, illetve a koalícióhoz 105 százalékosan hűséges televízió gondoskodik. Ilyen körülmények között Mečiarék számára felesleges energiapazarlás lenne a cenzúra bármelyik hagyományos formájának a bevezetése. Az új módszerek - ez előre megjósolható - ugyanolyan hatékonynak bizonyulnak, mint a pártállaméi voltak annak idfején. EZ TÖBB MINT NOSZTALGIA! A FOCUS közvélemény-kutató intézet közvetlenül a szlovák önállóság megvalósulásának 3. évfordulója előtt felmérte, miként értékeli a lakosság Csehszlovákia kettéosztását. A számadatokból kiderült, hogy a társadalmat beláthatatlan időre megosztotta Mečiar és Klaus különbejáratú, tehát népszavazás nélküli döntése. A lakosság több mint egynegyed része mindmáig nem tudott belenyugodni abba. hogy a világviszonylatban nagy tekintélynek örvendő Csehszlovákiát kitörölték Európa térképéről. Csak alig-alig, mindössze 3 százalékkal növekedett azok részaránya, akik a döntés időpontjában ellenezték a válást, de tények hatására ma már helyeslik. A különválást egyértelműen helyeslők még ma is csak a népesség alig több mint egyharmadát teszik ki. Függetlenül attól, hogy mit gondolnak erről a mélynemzeti politikusok, tény, hogy az ország kettéosztásába legalább belenyugvók számát csak egyféleképpen. a gazdasági eredmények és a szociális helyzet javításával lehet növelni. Az összehasonlítási alap még hosszú ideig a Cseh Köztársaság lesz, amely - mi tagadás - alaposan „elhúzott" mellettünk. AZ 1. DOMOBRANA-EZRED-ZSOLNÁN. Már javában tombolt a háború az egykori Jugoszláviában, amikor a Csehszlovákiára egyre sűrűbben köpködő hazafias szlovák katonatisztek sürgetni kezdték a nemzetőregységek felállítását. Ez nagyjából ugyanarra az időszakra esett, amikor a magyarellenesség is egyre szervezettebbé vált. a Matica slovenská, illetve a Szlovák Nemzeti Párt által gerjesztve. A Domobrana gondolatának megfogalmazói alig titkolták, hogy ezek az - akkor még félkatonaiaknak szánt - egységek voltaképpen a „magyar veszélyt" lennének hivatva elhárítani. Mérsékelte ezeket az ambíciókat, hogy a volt Jugoszláviából riasztó hírek érkeztek az ottani félkatonai erők tevékenységéről; a polgári lakossággal szembeni atrocitások zömét az ilyen alakulatok tagjai követték el. Később módosult a Domobrana koncepciója, és a hivatalos felfogás szerint ezek a/, egységek majd a hadsereg szerves részét képezik. Az új év első napján Zsolnán meg is alakult a sajátos katonai szervezet első ezrede. Meglátjuk, menyire lesz szerves része a Szlovák Hadseregnek, meglátjuk, hogy létrehozói teljesen elfelejtették-e az eredeti koncepciót. Ezekben a hetekben nemcsak az influenzajárvány támadta meg egészségünket és kedélyállapotunkal. Másfajta kór is sompolyog házunk táján. Leginkább polgári biztonságérzetünket, megmaradásunkba vetett hitünket és egészséges nemzeti öntudatunkat iparkodik kikezdeni, valamiféle közönybe, sőt fatalizmusba hajszolva bennünket. Egyfajta pszichés járványnak kereszteltem el ezt a tünetet. Elburjánzásáról az ünnepek előtt hozzánk érkezett levelek és telefonok tanúskodtak. Az előző években a szokásos jókívánságokon kívül jórészt vidám, biztató sorokat és üzeneteket kaptunk. Érkeztek elvétve az idén ilyenek is, ám sokkal több volt a borongós hangulatú, aggodalommal teli levél és telefon. Egy idős hölgy a karácsony előtti utolsó munkanapon hívott föl Pozsonyból. Zokogva panaszolta el, hogy szlovák nemzetiségű férje teljesen megváltozott^ elmúlt hónapokban. Eddig normális házasságban éltek, habár leginkább ő volt kénytelen alkalmazkodni a férjéhez. Beleegyezett abba is, hogy gyermekei és most már az unokái szlovák iskolába járjanak. Lelkiismeretét azzal próbálta megnyugtatni, hogy odahaza magyarul mesélt a gyerkőcöknek, ha csak tehette, együtt nézték a budapesti televízió műsorát. A férjének mindez ellen évtizedekig nem volt semftiilyen ellenvetése, most viszont mintha megbolondult volna - mondja zokogástól fuldokolva a hölgy. - Nem nézhetjük a budapesti tévét, a gyermekeimmel és unokáimmal előtte nem beszélhetek magyarul. Vegyük tudomásul - üvöltözi hogy Szlovákiában élünk. Naponta, olykor óránként ismétli a tisói államban és a negyvenöt után használt hírhedt és megalázó jelszót. A sok levél közül egyet többször is elolvastam. Az összevissza düledező betűk elárulják, hogy aki ezeket papírra vetette, nem gyakran vesz a kezébe tollat. Az illető munkásember, esztergályos. Ahogy írja, magyarok és szlovákok dolgoznak egy partiban, jó haverok, eddig nem volt köztük semmiféle zűr. Természetes gyakorlat volt köztük az, hogy ha csak magyarok voltak a helyiségben vagy olyanok, akik értettek magyarul, akkor ezen a nyelven beszélgettek, ha viszont bejött közéjük az a két társuk, aki valahonnan Közép-Szlovákiából és Keletről nősült ide. szinte azonnal szlovákra váltottak, mert ez a két férfi más nyelven nem értett. Ez a két társunk - olvasom tovább a levélben - néhány hete eljár a Szlovák Nemzeti Párt helyi összejöveteleire, s azóta egyre agresszívabbak. Naponta hergelik szlovák munkatársaikat. hogy miért beszélnek magyarul, miért hagyják magukat elmagyarosítani. - És bizony, már engem is kiosztottak azzal, hogy ha továbbra is itt akarok dolgozni, akkor ne rontsam a levegőt magyar beszéddel. - Félelemmel teli sorokkal fejeződik be a levél. És keserű vallomással: hetek óta csak halkan, állandóan körbetekintve mernek megszólalni az anyanyelvükön. Félnek ettől a két fickótól, mert amilyen világban ma élünk, még valóra váltják fenyegetésüket... - Sokan tényleg megbolondultak - mondta a minap egyik tévészerelő ismerősöm is, aki magánvállalkozóként kábeltelevíziót szerel, műholdas tévéadókat állít be. - Nem tudják rólam, hogy magyar vagyok, így aztán eleresztik magukat, főleg Pozsonyban. Bécs, német adók jöhetnek, amikor a cseh műsorcsatornához érek, egyesek örülnek, mások legyintenek. Hanem amikor a Duna Televíziót akarom beállítani, egyre többen rám ripakodnak: látni, hallani sem akarják azokat a... magyarokat. És özönlenek a legkülönfélébb jelzők. Isten az atyám, félni kezdek tőlük. Három példa a sok közül, amely szomorú tükörképe annak, hogy mekkora kútmérgezést végeztek azok a politikusok, akik pártjuk és önös céljaik érdekében kiengedték a nacionalizmus rontó szellemét a palackból. Drága a kenyér, a megélhetés, ezért is ingyencirkuszként teret adnak a különféle nacionalista hőzöngéseknek és görögtüzeknek. fizikai és szellemi értelemben egyaránt elvakítva sok-sok jobb sorsra érdemes embert. Ez a türelmetlen és egyre fenyegetőbb társadalmi légkör késztette levélírásra, telefonálásra számos olvasónkat. Akik közül nagyon sokat a létbizonytalanság is sújt. Nem csoda hát, ha félelemmel és aggodalommal köszöntötték az új esztendőt, amikor várhatóan a nyelvlörvénnyel is sanyargatnak majd bennünket. Mit tehet az újságíró, akit ugyanilyen aggodalmak gyötörnek? Feladata meghallgatni, közreadni a leírt és kimondott kételyeket. Erkölcsi kötelessége a politikai elittel és más értelmiségiekkel együtt bizakodást. reményt önteni a csüggedő, vacogó lelkekbe. Nem közhelyekkel, hanem valós tények és összefüggések feltárásával hozzásegíteni ahhoz, hogy megállítsuk a már említett pszichés járvány terjedését. Reményt és jó esélyt elsősorban az nyújthat, hogy fenyegetettségünkben nem maradtunk magunkra. A nacionalizmus ma már viszonylag sok derék szlovák embert sem tud megfertőzni. Ok ugyan még félénken, érthetően tartva a nemzetáruló megbélyegzéstől, de már szót emelnek a nacionalisták dáridózásai ellen, egyre bátrabban kimondják, hogy olyan demokratikus Szlovákiát akarnak, amelyben a magyarok valós jogaikat tekintve is egyenrangú állampolgárok. Ugyanakkor a mi sorsunk már nem csak belügy, ezért bízhatunk a magyarországi diplomácia és az európai fórumok támogatásában. Mindezzel együtt önmagunkban, erkölcsi és szellemi erőnkben kell bíznunk. Ha akarunk, ha merünk - és ezt a most véget ért esztendőben is bizonyítottuk - ezt a nacionalista nyomást is túléljük. Megmaradunk törvénytisztelő állampolgárnak és magyarnak Szlovákiában. Egy másfajta járványról