Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-16 / 12. szám, kedd

8j ÚJ SZÓ KULTÚRA 1996. január 16. SARTRE JATSZHATO Egy századvégi provinciában is... Első perctől az utolsóig, mint jel uralja a játékteret és a nézőteret a mindenségre felfektetve lebegő hatalmas kereszt. Földi mozdulatlanságban látjuk, mégis kozmikus erőteret teremt a játéknak. Az időben múltba és jövőbe - kilengve jelzi az ember és a Jóisten keresztrefeszítésben megpecsételt kapcsolatát. Platzner Tibor díszlete két elemből áll. Egyik az ószövetségi áldozati oltárkő, a lapos szikla, melyről a Jóistennek üzenő embertől való áldozat füstje szállt fel az égbe, a másik a kereszt, amely az Istentől való áldozati üzenet jele. És körülötte, illetve alatta a Štefan Korenči m.v. rendezte játék, ami nem felmondása Jean-Paul Sartre Az ördög és a Jóisten című drámájának, hanem rendezői és színészi víziója a századvég emberi választásainak valamely provinciában. Ebben a játékban a provincián van a hangsúly, mert Götz (Boráros Imre), aki maga választotta a rosszat, és maga választja a jót, igazából ugyanaz marad, aki volt. Azzal kérkedett, hogy nálánál rosszabb és kegyetlenebb ember nem él a világon, s amikor Nasty (Ropog József), a szegény pék felvilágosítja, hogy cselekedeteit a gazdagok irányítják, ennek ellenkezőjét bizonyítandó, odaveti katonáinak szeretőjét, Katharinát (Cs.Tóth Erzsébet). Az ostromlott várost eláruló papot, Heinrichet (Dráfi Mátyás) pedig arra kényszeríti, hogy a dühében halálra ítélt Nastyt, aki valójában a pap ádáz ellensége, meggyóntassa. Döbbenetes erejű az a dialógus-sor, amit Korenči a komáromi színpadon - sajnos, csak ritkán látható - összetett szituációba helyezett. Ebben a színészek dinamikus játéka katartikus erejű drámai konfliktussá fokozza a Sartre-dráma szövegében filozofikus erkölcsi vitatkozásként megírt mondatokat. Nemcsak ebben a kidolgozott szituációsorban, hanem az előadás egészében is látható a rendező és a színészek találkozásának a kiteljesedése. Pedig Sartre drámaírói módszere nem a színészi szereplehetőségre épült. Ennek ellenére árnyalt jellemek, pontos típusok jelennek meg a színpadon, s a csapat - Boráros Imre, Dráfi Mátyás, Ropog József, Holocsy István, Vörös Lajos Németh Ica, Cs. Tóth Erzsébet és Bugár Béla - régen látott stílusegységben játszik. Cáfolva minden eddig látott rendezői faragatlanságot, kimunkálatlanságot, gondolattalanságot, amitől a színész máskor csak szenved a színpadon. Egyedül Radka Janáková m.v. jelmezei rajzolták elénk a német parasztháborúk korát. Sem Sartre, sem Korenči nem törekedett effajta behatárolásra. Az igen jól sűrített szöveget az előadás végkifejletében bizonyos mértékig Satre egzisztencialista filozófiai párlatai ellenében játszatta el. Mert kétségtelen, hogy az ember Sartre szerint mindig választ, mert választani kényszerül, még ha végérvényesen önmagát választja is. De Korenči szerint nem mindegy, hogy ezt a szabadságot milyen eszközökkel, milyen erkölcs szerint érvényesíti. Megszánhatja bár önmagát Götz, a rosszra esküvő vezér, ha a szabadon, látványosan eltökélt jóságát, majd az ennek nyomán politikusként megálmodott Napállamot megdöbbentő kegyetlenséggel akarja létrehozni. így ugyanott végzi, ahol elkezdte - a gyűlölködésben, kegyetlenkedésben, a háborúságban. Mert megváltás nélkül lehetetlen önmegváltás. Mennyire ismerős ez az emberiségre kényszerített önző önmegváltás a huszadik század végének provinciáiban? Holott, az általános szabadságban önmaguk kiválasztott jóságára felesküdött népvezérek sem élik túl saját téveszméiket. Az ember nem élhet vissza büntetlenül a Jóisten kínálta szabadsággal, mert az Ördög sugallta választás ugyanoda vezet vissza, ahonnan ki szeretne kerülni az ember. Szabadságra ítéltettünk ugyan, de nem lehetünk függetlenek a környező világtól, amiben a jó és a rossz feltételezi egymást. Éppen ezért a jó is átfordulhat rosszba, és a rossz is jóba, ami teljes egészében a másokra és önmagára figyelő embertől függ. A lélek hosszan kitartott csendjei, majd jajkiáltásai hallatszanak a Jókai Színház színpadán. Nem tudom elhinni, hogy ezekre a hosszan sorjázó pillanatokra ne lenne szüksége a nézőnek, aki állítólag szereti a színházat, de csak akkor, ha szórakoztatják benne. A katarzis a megrendült szellem gyönyöre. Az agyban és a testben közben lejátszódó vegyi folyamatok bizonyítottan hasonlítanak a derű, a vidámság, a nevetés elindította folyamatokra. De nemcsak fiziológiai értelemben, hanem erkölcsi értelemben is többezer éve bizonyított az esztétikum hatása. Az esztétikumé, ami azonban nem feltétlen születik meg minden tragédiában, ha szövegét csupán reprodukálják a színpadon. Ezért sem véletlen, ha egy színház ódzkodik a klasszikus vagy kortárs tragédiák játszásától. A tehetségtelen rendezők védelmében, mintha cinkosává szegődnének a manipulációnak, amelynek nyomán lepusztul az ember érzelemvilága, s utána már csak az üres, öncélúan kiagyalt agresszivitást látja tragikusan felkavarónak, s az embert megalázó nevettetést kacagtatónak. Talán a Jókai Színház mostanság egy időre megóvja nézőit és önmagát ettől a manipulációtól. Hogy meddig? Amíg lesz néző, aki hisz az ember okos és önfeláldozó választásának lehetőségében - az Ördög és a Jóisten között. DUSZA ISTVÁN JAN SVERAK FELOROSZ FILMJE Kolja Prágában marad Keserű a mosoly Menzel arcán. Egy kölyökképű harmincas elhappolta legkedvesebb forgatókönyvíróját. Hogy mégsem haragszik a fiúra, annak az az oka: a tulajdon édesapjával kötött szoros munkakapcsolatot. Jan Svérák ugyanis időben rájött: Zdenék Svéráknál jobb és edzettebb „témaszállítót" aligha találhatna. Elég ha csak a Menzel-filmeket hozzuk fel példaként: Magány az erdőszélen, Az én kis falum, Csonkin közlegény hihetetlen kalandjai. Egy tehetséges fiatal és egy tapasztalt „nagy öreg" valóban csodákra képes. Jan Svérák sikersorozata pedig már főiskolás korában elkezdődött. Vizsgafilmjével, az Olajfalókkal diák-Oscart nyert Los Angelesben. 1991-ben ugyanott, első játékfilmjéért, az Általános iskoláért majdnem „igazi" Oscart kapott. Bejutott a legjobb öt közé. Terminátor-paródiája, az Akkumulátor I. babérok nélkül hódított a csehországi mozikban. Harmadik filmje, az Utazás Karlovy Vary fődíját nyerte el tavaly, miközben a német, az olasz és a francia kritikusok dicshimnuszokat írtak róla. Csaknem három évtizeddel a hatvanas évek cseh új hulláma után friss erőre kap a prágai filmgyártás. A „Svérák-Művek" laborjában pedig már keverik a negyedik filmet, amelynek nem.csak a története - a címe is egyszerű: Kolja. Tragikomikus mese egy jó karban levő, ötven és hatvan közti, örökös pénzszűkében élő „gyógyíthatatlan" agglegényről. („Körülbelül kilenc hónapig írta apám a forgatókönyvet, és úgy adagolta, mint gyerekkoromban a csokoládét. Mindig csak egy keveset kaptam belőle. Öt vagy tíz oldalt. Felhívott és beolvasta a telefonba. Aztán utaztunk valahova, és a kocsiban folytatta. A felolvasások között azonban néha hetek is elteltek. Olyankor nem is emlékeztem az előző részekre. Hiányoztak az összekötő szálak. Apám persze nem nagyon izgatta magát. Az ő fejében már kész volt a történet.") Muzsikus a férfi. Temetéseken hegedül, noha sokkal jobb helyeken is játszhatna, hiszen tehetséges zenész, csak hát van egy fekete pont a káderlapjában. Disszidált a testvére. Művészi sikerekről ezután már csak álmodni sem álmodhatott. A filharmónia zenekarából úgy hajították ki, mint egy elhasznált rongyot. Maradt a temető. És a krematórium. Más lehetősége nem volt. Halottbúcsúztató rekviemek pár száz koronáért. („Ebben a filmben nincsenek akciók, dermesztő képsorok. Ez a történet az érzelmekről szól. Az alapötletet egy történész barátjától kapta az apám. Azokról az orosz és ukrán menekültekről beszélgettek, akik Csehországban kötnek névházasságot, hogy amíg megszedik magukat és továbbállnak, ne zaklassa őket a rendőrség.") Agglegényként, közel a hatvanhoz nincsenek már nagy vágyai a férfinak. Legfeljebb egy Trabant-combi, hogy gyorsabban közlekedhessen a sírkertek között. De annyi pénzt, ha beleszakad, akkor sem fog összekaparni. Ha csak nem szánja el magát egy sokat érő lépésre. Sírásó barátja ugyanis közli vele: volna számára egy nagyszerű üzlete. Némi részesedés ellenében negyvenezer koronát tudna a kezére játszani. Látszatházasságot kellene kötnie egy fiatal orosz nővel, akinek Prágában él a nagynénje, tehát lakásról sem kellene gondoskodnia. Nem sokáig töpreng a férfi. Pénzre szüksége van, a nőket szoknyabolond módjára szereti, pórul nem járhat tehát semmiképp. Még az is lehet, hogy a házasság után valóban egymásba szeretnek. („Semmit nem adnak ingyen az életben. Még a pénzért is fizetni kell. A legtöbbször a nyugalmunkat, a belső békénket adjuk oda. Mint ez a férfi a filmben. ") A nőnek ugyanis gyereke van. Ötéves kisfia. Kolja. És mert szökik tovább, Nyugatra, az esküvő után újdonsült férjére hagyja. Aki egy szót sem tud oroszul. Nem éppen irigyelni való helyzet. De lelke van a férfinak. Nem engedi el a gyerkőc kezét. Kezdetben nehezen boldogulnak, ám ahogy megszeretik egymást, minden könnyebbé, egyszerűbbé válik. („Apám játssza a férfit, Andrej Halimon a kisfiút. Apám kéznél volt, már a szerepet is magának írta; a gyerekszereplőt sokáig kerestük. Előbb Csehországban, a menekülttáborokban néztünk körül, aztán kaptunk egy videokazettát Moszkvából, tizenkét kölyökkel. Andrej volt köztük a legvidámabb. Látni lehetett a szemében, hogy minden válasza előtt gondolkozik. És nevetett. Folyton nevetett. A forgatás első heteiben ez volt a legnehezebb számomra: leszoktatni őt arról, hogy állan(Karel Kouba felvételei) dóan vigyorogjon. Most már zavarbaejtően jó színész. Igazi profi. A legnagyobb természetességgel játszik. A film végül is arról szól, hogyan változik meg egy felnőtt férfi gondolkodása, mennyit formál rajta egy ötéves gyerek, akivel törődnie kell. S mint minden tragikomédia, reményeim szerint ez is könnyeket csal majd a nézők szemébe. De csak az egyik szemükbe. A másikkal nevetni fognak.") SZABÓ G. LÁSZLÓ Németh Ica (Hilda), Dráfi Mátyás (Heinrich), Ropog József (Nasty) és Cs. Tóth Erzsébet (az elpusztított Katharina) a Sartre-drámában (Szabó László felvétele) J ANTENNA 1 Übüék a Katonában Egyik legfelkavaróbb színházi élményem volt nyolcvannégyben a Katona József Színház Übü király című előadása. Azért is, mert színpadról annyi mocskot, annyi gusztustalanságot, trágárságot, illetlenséget még nem láttam, annyi pironkodásra ingerlő kifejezést - szahar, phinánc stb. - még nem hallottam, mint ebben a Zsámbéki Gábor által színpadra állított Alfred Jarryrémdrámában. E végletekig kitolható játékban bravúr lehet minden színészi teljesítmény. S a Katonában ez akkor az volt. Sinkó László morbid szeszélyességgel, csinnadratta önkénnyel uralkodik. Bás ti Juli itt tökéletesítette a benne bujkáló bambán faarcú, rideg-hideg eleganciájú bohócot, amelyet már Básti Juli Helyey Zsuzsa felvétele a Koltai Róbert rendezte Tökfilkó című tévéjátékban kivetkőzött magából. Ám ebben a komédiában hámozta le magáról először szépasszonyi lényét, s mindent mert: otromba lenni, csúnya lenni, az elmebaj és a zavarodottság határát súroló mélységekben disznólkodni, antihős lenni. Ez a színház nem akar tetszeni. Jarry másféle színjátszást ír elő: őrült, mindent-szabad játékot követel a saját maga által teremtett eltorzult világban, a két rém ronda lény, Übü mama és Übü papa, a mitikus jarryi hős vezényletével. Az agytalanító és fülcimpahúzogató véres tetteiről ismert Übü király felnagyított képe, karikatúrája, ostoba groteszkje az önző, uralkodni vágyó polgárnak. A Katona József Színház felvételről közvetített Übü-előadásán szombat, TV 2, 22.25 természetesen azok fognak jól szórakozni, akik el mernek rugaszkodni a klasszikus színjátszás, a szép-színház fogalmától, és nem ijednek meg a harsányan közönségestől. A közvetítés kései időpontja ellenére is, elsősorban diákoknak, középiskolásoknak ajánlom e rémdrámát, hiszen talán először találkozhatnak az újszerű színjátszással, a modern színpad egyik legvitatottabb és legnagyobb botrányt kavart figurájával, s rádöbbenhetnek, hogy mindazt, amit klasszikus drámáról és színházról tanultak, Jarry a földig (homokig) rombolta. És mert nem árt, ha megismerik, mi az übüség - a mindent lehet szabadsága. Hogy aztán rájöjjenek: az a világ is szahar. (tallósl)