Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-23 / 30. szám
„ - f valóságos mintacseléd. Tíz éve J\jpZCLL van már Budapesten, s azalatt mindössze négy helyen szolgált. Seszták bankigazgatóéknál éppen kerek hat esztendőt töltött el szobalányi minőségben. Pedig Sesztákné nagyon szigorú úrnő. Mindenhol a személyzet sarkában van. A legkisebb mulasztásért is patáliát csap. Visszafeleselni meg éppen nem lehet neki, mert akkor röpül a cseléd rögtön. Rozáliái nem lett volna semmi baj Sesztákéknál. Kitakarította ő naponta mind a négy szobát ragyogó tisztára. Ha az asszonya megszidta valamiért, hát csak ennyit felelt: „Igenis, nagyságos asszony, kérem.” Vagy: „Máskor jobban vigyázok, nagyságos asszony, kérem.” Szóval nem lehetett okát adni, hogy a nagyságos asszony miért mondott fel Rózáinak éppen karácsony előtt. Lehet, hogy ekkora engedelmességet a nagyságos asszony nem bírt el. Kapott is Rózái helyet, ahogy jelentkezett a szerzőnél, azonnal. Nem aludt ő egy éjszakát sem a kvártélyos asszonynál, ahova egy falubeli lány vitte el. A doktorkisasszony, Koltai Mária, csak röpke pillantást vetett a könyvébe, és ezt mondta:- Hozza el, fiam, a ruháit, a cselédszoba az előszobából nyílik, remélem, meg lesz elégedve vele, világos, levegős, féregmentes. Tessék, az előszobakulcs, azután végezze a dolgát rendesen. „Bolond ez - gondolta Rózái, amikor lefelé topogott a lépcsőn. - Azt sem kérdezi, hogy mit tudok. Azt sem mondja, hogy mi lesz a dolgom. Csak hogy végezzem rendesen. Meg hogy a szobám levegős. Meg hogy tessék, itt az előszobakulcs. Na, ennek sincs ám tökéletes esze.” A cselédszoba csakugyan tágas, kellemes, » udvari helyiség volt, a folyosóra nyílott az ablak. Rózái bevonult a szobájába, és megint nem szólt, csak bámult. Ilyet nem látott még ember! Akkora szoba, mint egy terem. Az ember szinte nem is érzi jól magát benne. Még linóleum is van a padlón. És függönyök az ablakon. De azért tetszett Rózáinak a szoba, mert fehér bútorzata ragyogott a tisztaságtól. Rózái fölemelte a színes kartontakarót az ágyról. Fehér huza- tú ágynemű, két párna, egy dunyha és egy paplan. Ez is tetszett volna Rózáinak, de mintha mégsem mert volna neki örülni. Ugyan már, miért csinál ez ilyen komédiát egy szolgálóból? - S Rózái önkéntes örömét bizalmatlanság zavarta meg. Még hogy paplan egy cselédnek! Este csöngetett a doktorkisasszony, Rózái bement hozzá.- Reggel hétkor kelek - közölte Rozáliái a doktorkisasszony mert nyolcra a klinikán kell lennem. Fél nyolckor reggelizünk. A reggeli nálunk kávé és vaj. Enni annyit ehet, amennyit akar. Főzni- azt főz, amit akar. Pazarolni nem szabad, mert az én jövedelmemből csak egyszerű polgári étkezésre telik. Azért bőségesen főzzön, csak semmi primőr és más szamárság. Mindent csak akkor, amikor olcsó. Vasárnap benyújtja a heti kiadásról szóló számlát. Mindent írjon fel, mert csak azt fizetem ki, ami a listán rajta van. Délután négytől hatig rendelek. Akkor feltétlenül a lakásban kell tartózkodnia. Kettőkor ebédelünk, nyolckor vacsorázunk. Jó éjszakát kívánok. Rózái még állt néhány pillanatig. Még valami utasítást, parancsot remélt. De a doktorkisasszony rá sem nézett. Könyvet vett le a polcról, és olvasni kezdett.- Kezét csókolom - rebegte Rózái, és szinte félve surrant ki a szobából. Gyorsan levetkőzött, és bebújt az ágyába. „Ilyen ágyam sem volt még soha” - mormogta. És hamarosan elaludt. És Rózái főzött, takarított. A lakás ragyogott a tisztaságtól. Az ételek ízletesek voltak. Az elszámolásban sosem akadt hiba. A doktorkisasszony azonban mindebből nem észlelt semmit. Használta a lakást, megette a Rózái főztjét, köszönt, ha elment, köszönt, ha megjött. Karácsonykor meleg alsóruhát és egy pár hócipőt vett Rózáinak ajándékba. Újévkor a leány boldog újév kívánását azzal viszonozta, hogy fölemelte két pengővel a bérét. Bár lehet, hogy ez a cselekedete sem az újévvel állott kapcsolatban. „Hát én ennek hiába gürcölök - töprengett Rózái.- Na, várj csak!” - S Rózái kezéből kicsúszott a tányér, amit éppen törülgetett, és hangos csörömpö- lésssel tört össze a konyha kövén. A doktorkisasszonynak hallania kellett a törés zaját, mert éppen a fürdőszobában tartózkodott, de csak nem jött ki a konyhába. Rózái szemét elfutotta a könny. Most biztosan megszid majd - suttogta. - De azért benyitott a rendelőbe. A kisasszony már ott állt a szoba közepén, valami üvegcsövet tartott a villanyfény fölé, és azt nézte.- Ne tessék haragudni - nyögte Rózái. A doktorkisasszony megfordult. Szórakozott pillantással nézett Rózáira, mintha most látná először.- Ne tessék haragudni, eltörtem egy tányért. Kicsúszott a kezemből. - Rózái hangosan kezdett sírni.- Ne gyerekeskedjék, kérem. Csak nem fogjuk megsiratni azt a tányért? Eltört, hát eltört. Soha nagyobb szerencsétlenség ne érjen bennünket. „Nem szidott össze, de azért biztosan nagyon haragszik rám - vélte Rózái. - Hát istenem, mit csináljak, ha eltört az a tányér. Én dolgozok vele, nem ő. Hiszen nem szólt. Még vigasztalt is. De azért mégiscsak haragszik rám. Gyűlöl, mert cseléd vagyok. Mind gyűlölnek ezek minket. Ha kezünket-lábunkat ledolgozzuk, akkor is ellenségnek tartanak. Azt kutyába sem veszi egy sem, hogy tisztaság van körülötte, hogy főzünk, mosunk rájuk. No de majd...” Rózái nem törülgetett le az ebédlőben. így járt az esze: „Ha szól, megmondom neki, hogy én éppen eleget dolgozok, hogy könnyű annak, aki még sohasem tette hideg vízbe a kezét.” A doktornő nem szólt. Talán észre sem vette, hogy az ebédlőben néha-néha elmaradt a törülgetés. „Minden kitelik ettől a hóbortostól” - dohogott Rózái. És csakugyan, azt sem vette észre a kisasszony, hogy a cipője már nem ragyog úgy, mint eddig minden reggel. Hogy a kávéja gyakran üledékes. Hogy még a Rózái köténye sincs már olyan gonddal kikeményítve, vasalva.- Holnap nagytakarítás lesz, nem főzünk ebédet - állt a doktornő elé Rózái az előszobában.- Jól van, fiam. Majd megebédelek valahol. Ügyis Budán van dolgom. Összehúzott szemmel, fürkészően nézett Rózái arcába.- Nincs magának, lelkem, valami baja? Rózái elbiggyesztette a száját.- Tegnap nagyon rosszul voltam, azt hittem, rögtön meghalok.- Akkor ne takarítson holnap. Különben majd délután megvizsgálom. Rendesen étkezik maga? Rózái legyintett.- Nem mindegy az?- Persze hogy nem mindegy. Jól kell táplálkoznia. Meg ha nem bírja egyedül a munkát, néha-néha vehetünk egy kisegítőnőt. Például holnap a nagytakarításhoz.- Dehogy kell nekem kisegítőnő. Talán a kisasszony nincs velem megelégedve? Tessék megmondani. Majd fölkelek egy órával korábban. A doktornő ingerültté vált:- Hiszen éppen arról van szó, hogy többet dolgozik, mint amennyit a fizikuma elbír. Meg az a gyanúm, hogy maga nem étkezik rendesen. No, majd délután meglátjuk. Most sietnem kell. Isten vele. „Nem fogsz te délután semmit sem meglátni - makacsuk meg Rózái. - Engem nem kínozol az orvosságaiddal. Nem volt nekem semmi bajom, míg ebbe az átkozott házba nem kerültem. Mert olyan ez, mint a bolondokháza. Ne adj’ isten, hogy egyszer megmondaná, mit akar. Én meg törjem a fejem, hogy hogyan akaija. Elmegyek én innen. El én, ha akármi lesz is. El én, tüstént...” Rózái nem ment el. De megvizsgálni sem hagyta magát. A nagytakarítást elvégezte egymaga. Napközben még danolt is, de ahogy úrnője betette a lábát a lakásba, mintha elakadt volna a hangja, megszűnt volna minden életkedve, még az arca is elsápadt.- Kisasszony, kérem, dolgom van este, el szeretnék menni.- Csak menjen, Rózái. Már mondani is akartam magának, hogy néha-néha szórakozni is kell ám az embernek - a doktorkisasszony nevetett. - Meg arról sem kell megfeledkeznünk, hogy férfiak is vannak a világon. Rozáliái fordult egyet a szoba. „Nem is kérdezi, hogy mi dolgom van - így csodálkozott el. - Első szóra elenged. Meg még ő biztat, hogy férfiak is vannak a világon. Annyit sem törődik ez velem, mint egy lyukas hatossal. Tőle akár fel is fordulhatnék. Mi vagyok én neki? Senki. A cselédje. No ’iszen, most megkaptad a magadét, jó buta Rózái. Érdemes is hűségesnek lenni. A háziúrék szakácsnőjének van igaza. Tegnap is, mert összeszidta az asszonya, bosszúból a vízvezetékbe öntött egy fél liter rumot. Nem is úgy néz ki, mint én. Olyan az arca, mint a holdvilág, csak úgy ragyog a boldogságtól. A Juci, az első emeleten, cigarettával kiégette az asszonya új ruháját, az majd megölte az urát, amikor észrevette a lyukat, mert más nem cigarettázik a háznál, csak a nagyságos úr. Azért nagy gonoszság volt a Jucitól. Nem tudnám megtenni. Igaz, hogy az asszonya... no, annál még a Sesztákné is rendesebb volt. Juci elől még a kenyeret is elzárja.”- Kisasszony, kérem, tessék tudomásul venni, hogy elmegyek. A doktornő ámult. Csak nézte Rózáit. A lány nem nézett rá vissza.- Mikor akar elmenni? Rózái felvetette a tekintetét. Nem remegett a hangja, keményen mondta:- Még ma!- Kérem. Nem akadályozhatom meg. A fizetését megkapja elsejéig. Nagyon sajnálom, de ha el akar menni... A doktornő telefonért nyúlt. Tárcsázott. Rózái nem mozdult. Előbb még hetyke arca megfakult, a szája széle rángatózott. A keze összeszorult.- Halló! Itt Koltai Mária orvos... Jó napot... Kérem, küldjön nekem egy mindenes szakácsnőt... Azonnal... Igen, rögtön beléphet. Rózái furcsa, szűkölő hangot adott, azután megfordult, és kiment a szobából. Az ajtót úgy becsapta, hogy a vakolat egy helyen meglazult.- Különös - a doktornő bámulva nézett az ajtóra, amelyiken Rózái kiment. Odakint csöngettek. Rózái nem ment ajtót nyitni. Beteg érkezett, a doktornő maga engedte be. Azután még egy beteg jött. A doktornő megkérte a később érkezettet, hogy ha csöngetnek, legyen szíves ajtót nyitni. És ment a rendelőbe. Rózái feküdt az ágyán, és sírt. Az öklét a szájába szorította, s úgy sírt keservesen. „Azt sem kérdezte, miért akarok elmenni - zokogta. - Egy évig a rabszolgája voltam. Ellestem minden gondolatát. Úgy szerettem, mintha... mintha... nem is tudom, hogy szerettem. Nem is lehet azt megmondani, úgy szerettem. És most kidobott. Rögtön telefonált a szerzőnek, hogy csak itt ne maradjak. Hát nem is maradok itt. Nem könyörgök neki. Inkább...” Rózái fölállt, kitámolygott a konyhába, és kinyitotta a gázcsapot. A kórházi ágyon tért magához, az orvos faggatta:- Miért tette? Valami legény miatt? Koltai kolléga kisasszony csaknem elájult, mikor magát aléltan megtalálta. Bolond leány. Azt hiszi, érdemes valaki miatt meghalni? ígérje meg, hogy ilyent többé az életben meg sem kísérel. Azután a főkapitányság életvédelmi osztályának a megbízottja kezdte kérdezgetni:- No, mondja meg szépen: miért akart meghalni? És írja alá ezt a nyilatkozatot. Az áll benne, hogy maga lemond az öngyilkossági szándékáról.- Ha a kisasszony visszavesz, akkor aláírom - szepegte Rózái.- Hiszen a kisasszony, ha jól értesültem... nem is a kisasszony mondott fel magának?- De szeretett volna fölmondani. Mert nem szível engem. Egy jó szava sincs hozzám. Örült, amikor én fölmondtám neki. Láttam az arcán. Meg... még ott álltam és vártam, és már másik lányt kért a szerzőtől. Hogy süllyedne el az a szerző! Annak mindegy, csak megkapja a maga három pengőjét, elközvetítené az a hóhér lányát is a kisasszonyhoz. 1938 TŰRÖK ELEMER | P Anyánk ajkán drága ének- A magyar szülőknek és pedagógusoknak Anyanyelvem, te édes mostoha, pipacsok piros sikolya, őszi égen darvak sírása, világ árvája, mezei pacsirták énekétől zengőbb, kristálytiszta örökvíz halk csobogása, hajlékony, fehér nyírfácska, esti harangszó a bodrogközi puszták felett, szirom-zúzmarás kökénybokrok csöndje, zsenge füvön harmat gyöngye, unokáim arcáról világgá küldött mosoly, nevezhetnélek napnak is, sorsom jó csillagának, égi bölcsőt ringató, ős csillaganyának, felnevelő dajkám voltál, emberré te formáltál, jegenyetartást adtál, benned visszhangzik gyermekkoromból a Tice-parti nádasok zizegése, tücskök éji cirregése... Zúghatnak körötted vad szelek, én attól se féltelek, elnémítani nem lehet... anyanyelvem, te édes-keserű, szépen zengő arany hegedű, anyánk ajkán drága ének: köszönet mindenért néked... IRODALOM 1995. július 23. l/BSÉmap
