Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-23 / 30. szám
Vasárnap 1995. július 23. önismeret az onosság (j> identitás (j> létezés f^ego AHANKÁRA azonosság (J identitás <3 létezés (jfr ego Információs „szmogban” élünk. Értesülések, adatok, hírek roppant tömege zúdul ránk a nap huszonnégy órájában minden válogatás, rendszerezés nélkül, igénybe véve szellemi kapacitásunk jelentős részét, de az érzelmek szintjét is, az emóciók meghitt, bensőséges, intim szféráját. A tájékoztatás iparággá fejlődött, kibontakozási iránya megkísérli „képletekbe”, mesterkélt sztereotípiákba gyömöszölni életünket. Nos, „ez a lombik... nagyon szűk”, ám odakinn sincs bővében hely, miután az üresség mennyiségtani fogalommá „magasztosult”...! Helyszűkében az ember feszélyezetten érzi magát. Fogytán a levegője, zsugorodó mozgástere puszta vegetálásra, tengődő tespedésre ítéli. A jóga teremt és talál helyet, olyan dimenzióba nyit utat, amelynek térbeli kiterjedése a megismerés határain belül marad, következésképp nem lépi át a konkrét tapasztalatot. A tudatot leterhelő holtsúly, a belső környezetet fölöslegesen „szennyező” ballaszt számottevő energiát von el. A jógázó ember ilyenkor befelé fordul. Csöndet teremt. A rádzsa-jóga ötödik lépcsőfoka, a prátjáhára olyan technikák elsajátítását teszi számára lehetővé, amelyek a belső térbe (csidakash) kalauzolják. Az érzékek visszavonása természetszerűleg introverzi- ót von maga után, mintegy lehetőséget nyújtva a „nagytakarításhoz”, az elpazarolt energia pótlásához. Kétségtelen, hogy mindennek épp az ellenkezője következik be, ha estelente agyonhajszoltan, holtfáradtan lerogyunk a karosszékbe, és bekapcsoljuk a televíziót. Az információk bő vizű folyama árad tovább, az sem segít sokat, ha befogadásuk passzív, cselekvés- telen. Üzenet Delphoiből (A szerző archívumából) Tény, hogy a gondolkodás folyamatának lassítása, leállítása - legalábbis kezdők esetében - megoldhatatlan feladatnak tűnik. Nem „megy” könnyen az sem, ha csupán egy dologra, például a légzésre akarjuk a figyelmünket összpontosítani. Bár félhangosan kommentáljuk légzésünket, gondolataink csakhamar el-elkalandoznak. Az ilyen vargabetűket szeretné több jógi a zen-buddhizmusban szintén jól ismert koán segítségével megtakarítani. A koán, amelyet talán nem a legtalálóbban neveznek hellyel- közzel zen-történetnek (ugyanis, ha koán, akkor nem történet), tulajdonképpen a logika korlátáit villantja fel. íme: „Hallottad tapsoló kezeid hangját... ám milyen hangja van annak, ha egy kézzel tapsolsz—?” Racionális gondolkodással ebben az esetben aligha jutsz tovább. Persze, felfoghatod az egészet valamiféle abszurd találós kérdésnek... elidőzhetsz megfejtésén órákig, napokig... majd úgy véled, hogy zsákutcába jutottál... megpróbálsz megfeledkezni a paradoxonról... az egészet képtelenségnek tartod... - ám elérted közben a célodat: amíg mindezen eltöprengtél, „lefékezett”, sőt talán meg is állt bensődben a „vonat”, amely már-már céltalanul robogott meddő „rakományával”... Úgy tűnhet, hogy kissé a fonákjáról közelítettük meg a kérdést. Viszont nem biztos, hogy a valóság kifejezhető szavakkal, avagy a szemantika (jelentéstan) határvonala esetleg kitolódott az abszurditás felé... illetve, talán nem minden képtelen, ami abszurd... míg a végén kiderül, hogy az orientális filozófiát jól ismerő abszurd drámák és egyéb szövegek szerzői a realitás legszilárdabb talaján álltak és állnak (még akkor is, ha az a talaj nem mindig eredeti). S ha már a zen-buddhizmusig elkalandoztunk, talán még ennyit: a zen egyik alapelve, hogy megmagyarázhatatlan, mi a zen! Azonban térjünk vissza inkább a jógához, amely ugyancsak nagy súlyt helyez a lelki higiénés folyamatokra... a szellem, a gondolat tisztaságára. Amikor az első pózt (ászána), első gyakorlatsort sajátítjuk el, jól figyeljünk az oktató, a mester, a szakkönyv ajánlására: tudatosíts minden mozgásfázist, ellenőrizd, vajon légzés-mozdulat szinkronban van-e, fordulj befelé, figyelj a „belső térre”, vedd számba érzéseidet... S mindez nem elegendő. Mert a jóga nem csupán gyakorlat- sorok ismételgetése... Megvéd bennünket a különböző környezeti ártalmaktól, így az információs „szmogtól” is. Megtanít arra, hogy az adott időben nyitottak, éberek, frissek legyünk, viszont ha szükséges, a befelé fordulás módszerét alkalmazzuk, esetleg kivonuljunk legalább a köd peremére... ... hátha ott válaszra lelünk a koán abszurdnak tűnő kérdésére: „Milyen volt eredeti arcod fogamzásod előtt?” Polák Imre Állok a hídon. Ezt a folyót egyszer, nem is oly régen hajózható folyónak hazudták álnok politikusok, akik azon fáradoztak, hogy egy sebtében létrehozott, mesterséges államalakulat déli, természetes határaként e „hajózható” folyót jelöljék meg. Pedig ez a folyó - amióta világ a világ - sohasem volt hajózható... De még csak azt sem merem állítani, hogy ez a folyó - az Ipoly. Bár nemrég egy fémtáblát helyeztek el a korszerű híd vaskorlátján, melyen - kizárólag „államnyelven” - ez a felirat büszkélkedik: IPEL. Szükség volt erre a táblára, hiszen aki hosszú évekkel, esetleg évtizedekkel ezelőtt járt utoljára Ipolyságon, az hiába keresné a lustán folydogáló, öreg fákkal, bokrokkal szegélyezett, és számunkra, ságiak számára egykoron oly kedves Ipoly folyót: helyén ma csak egy bágyadtan csörgedező, keskeny patakocskát találna. Nem, ez nem az az Ipoly, melynek partján egykor pajkos gyerekek játszadoztak, s a sporthorgászat szerelmesei üldögéltek gazdag zsákmányt remélve. Kettős jelkép ma ez a folyónak alig nevezhető kis patakocska. Örök jelképe marad a kommunista pöffeszkedés, a természet ember általi átalakíthatósága csúfos kudarcának, de jelképe - sajnos - a ma egész valóságának is: az általános elszegényedésnek, a nyomorúságnak, a reménytelenségnek, az embertelen praktikáknak... Hol vagy, gyermekkorom kedves Ipoly partja? Hol vagy, te hajózhatónak hazudott kedves, egykori folyó? Nézem a hídról a tájat, megpróbálom felidézni azt a régi, sokunk által kedvelt Ipoly- partot. Nem sikerül. > Elindulok a főtér felé. Bántja a szememet az egykori Ipoly utca helyén tátongó sivárság, meg a templom közelében félig felépült emeletes épület, mely nagyon rontja a rálátást városunk szépen felújított római katolikus plébániatemplomára. Álmosan pislognak az egykori cipő- és bőrdíszműáru-üzlet vaksi kirakatablakai, a hajdani Centrál szálloda emeletes épülete, bár - mivel ezt az épületet már megvásárolták - van rá remény, hogy ismét díszévé válik ennek az utcának. A főtérre érve kellemes látvány az Általános Hitelbank impozáns, korszerűen átalakított épülete, mely a földműves-szövetkezet irodaházából, s a volt állami könyvesboltból változott át a főtér egyik ékességévé. Mintha a jól karbantartott egykori megyeháza, ma a városi hivatal épülete is elégedetten állna a helyén a szép banképület közelében. Az éremnek - mint tudjuk - két oldala van. Sajnos... A főtér túlsó oldala ugyanis a pusztulás képét mutatja. Az egykori Lengyel szálloda, a szálloda épületében a büfé, s a tőszomszédságában levő cukrászda kihasználatlanul vár új gazdára (vagy lebontásra?). A főtérnek ezen az oldalán csak egyetlen épület érdemel figyelmet, az új cipő- és bőrdíszműáru- üzlet szép saroképülete. Közelében - egykori bombázások sötét emlékét idézve - tátong a lebontott egykori üveg- és porcelánbolt és a bölcsőde csupasz helye, ahol - a régi tervek szerint - az egészségügyi központnak kellett volna felépülnie. Ez azonban meghiúsult, még a rendelőintézet régi épülete közelében létesített gyógyszertárat is elköltöztették egy csúf kis panelépületbe, s megszüntették a rendelőintézetben működő állandó orvosi ügyeletet is. Pár hónapja a rendelőintézet és kórház agilis igazgatója, a kórház belgyógyászati osztályának népszerű és nagy tudású főorvosa, dr. Somaz emeletes üvegpalota fogad, balról mogorva fémkerítés mögött szomorkodik az a nagy kiteijedésű telek, ahol az új ipoly- sági kulturális központot kellett volna felépíteni. Miközben azon elmélkedem, kell-e nekünk új művelődési központ, koromat meghazudtoló fürgeséggel ugróm el egy kerékpáros elől. Hogy miért járkálok az úttesten? De hiszen én nem az úttesten, hanem a járdán baktatok felfelé. Ezúttal ismét alkalmam volt tapasztalni az új sági „divatot”: gyermek és felnőtt, boldog-boldogtalan vígan kerékpározik a járdán, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A város főutcáján haladva, a postaépület közelében egy kémény hívja fel magára a figyelmet, mely bőségesen ontja a sűrű, szemet könnyeztető, csípős ló Péter hosszas utánjárással elintézte az állandó ügyelet visszaállítását - a ságiak nagy örömére. A leváltások nagy erővel beindított gőzhengere azonban elérte Ipolyságot is, és leváltották a város és a betegek érdekeiért oly sokat tevő kórházigazgatót is... Szomorúan álldogálok a lebontott épületek helye előtt. Megpróbálom felidézni az utcák régi képét. Ez valamennyire még sikerül is. De amikor megkísérlem elképzelni ugyanitt a jövőt - az már sokkal bonyolultabb feladatnak tűnik... Lassan baktatok felfelé a kisváros part- szerűen emelkedő főutcáján. Jobbra a Blankyt szálloda és étterem üresen tátongó épülete, Ipolyság egykori büszkesége:
