Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-23 / 30. szám
Uasúmap 1995. július 23. riport- Eddig soha nem találkoztunk százéves emberrel, s édesanyánkról is alig hisszük, hogy tényleg ennyi - mondták a lányai pozsonyi lakásuk tágas nappalijába vezetve bennünket. - A száz esztendő alatt leginkább az ízületei koptak el, ezért csak botra, vagy ránk támaszkodva képes járni. Sajnos, elég gyakran megfeledkezik „mankóiról”, ilyenkor a földről emelgetjük. Szerencsére, emiatt még sohasem esett baja; bezzeg ha én landolok a földön, annak combnyak- és kéztörés a vége - közli derűsen a négy lány közül a legidősebb, Földes József- né, azaz Nusi néni.- Mit csodálkozol, elvégre 75 éves leszel! - heccelte mankóra támaszkodó nővérét a 70 éves Ica néni. Amikor azután a lányok bekísérték 100 esztendős édesanyjukat a szobába, és besegítették őt kedvenc karosszékébe, özv. Nagy Károlyné szül. Szoloma- jer Anna néni kedvesen üdvözölt bennünket:- Ha mozgékonyabb lennék, semmi bajom nem volna. A gyermekeim, a hét gyönyörű unokám és öt dédunokám óvó szeretetét élvezem, békésen telnek napjaim. Kissé ugyan felejtek már, gyakran csak a régenvolt dolgok jutnak az eszembe, a hallásom sem jó már, de hát ez van. Csak az fáj, hogy a drága uram és a Laci fiam nincsenek már... Igaz, néha azt képzelem, hogy egy szép napon mégis egymásra találunk - így Anna néni.- Kár ilyeneken tűnődni, anyuka. Ha apukát nem hurcolták volna el az oroszok, akkor ma 104 éves lenne, és aligha élne már - jegyezte meg csendesen Nusi néni, a Nagy-lányok korelnöke.- Talán ha a gyermekkoráról, a családjáról mesélne - kértük Anna nénit, aki süteménnyel, kávéval klnálgatott. Mielőtt belefogott volna emlékei felelevenítésébe, megjegyezte: sajnos, őneki ebéd előtt tilos az édesség meg a kávé, de ebéd után viszont már kedvére nassolhat.- Ica lányom főz-süt a családnak, s általában megkérdezi, mire lenne gusztusom - mondja, mielőtt nagykárolyi (Románia) gyermekkoráról mesélne, szüleiről, az öt testvéréről, akik közül már csupán ő él. - Családunkban a nők tovább éltek, mint a férfiak. Nővéreim megérték a 90 évet, a nagymamám a 95-öt. Igaz, az édesanyám tíz évvel megelőzve édesapámat, 63 éves korában halt meg. Amikor férjéről beszél, mosoly ül az arcára, a szemében huncut csillogás:- Megláttam őt a szüreti mulatságon s eldöntöttem: vagy ő lesz a férjem, vagy senki más. Huszonhét évig éltünk együtt, hat gyermekünk született. 1919- ben a Karcsi fiam, 1920 és 1926 között pedig a többi öt. Ma már elég korosak ők is, hiszen a Karcsi 76, Nusi 75, Magdi 71, Ica 70, Kató 69 éves - mondja, de a felsorolásnál lányai segítenek. - Az esküvőt követően az uram, aki művezető volt a nagykárolyi bútorgyárban, elindult a „nagyvilágba” pénzt keresni. Eljutott Fiumébe, Budapestre, majd Iglóra. Amikor visszatért, megkérdezte: hol akarok élni. Iglóra esett a választásom. Karcsi fiam mégis Nagykárolyban született. Miért is? Nem emlékszem...- Disznóölésre utaztatok Nagykárolyba, s a Trianon miatt ott rekedtetek. Azt meséltétek, hogy apunak sikerült hazatérnie, te pedig az újszülöttel csak 1920-ban jöhettél vissza - vette át a szót Nusi néni, s azután a szép gyermekkorukról mesélt. Arról, hogy Iglón hajdanán soha senkinek nem származott baja abból, ha más nyelven beszélt. Nagyéknál a gyerekek német elemibe jártak, de a szlovák nyelvet is elsajátították. Otthon viszont csak magyar nyelven folyt a társalgás.- Én valahogy nem tudtam megtanulni szlovákul, a környékünkön élő szlovákok viszont megtanultak magyarul. Azt hiszem, szigorú voltam a gyerekeimhez, de csak így lehetett rendre szoktatni őket - jut eszébe Anna néninek.- Mi az, hogy szigorú?! Verekedős voltál, még prak- kerral is kaptunk - csattantak fel a lányai kacagva.- Igen, mert hiába mondtam a munkából hazatérő uramnak: Ká- rolykánt, csinálj rendet a gyerekekkel, azt válaszolta, te vagy otthon, te viseld a gondjukat. Áldott jó ember volt - sóhajt Anna néni egy nagyot. Az akkori gyerekek közül Nusi néni és a bátyja 1938-tól a pozsonyi egyetemek diákjai voltak, s csak 1944-ben tértek haza Iglóra. Amikor tudomást szereztek az emberek elhurcolásáról, a család úgy döntött, hogy Pozsonyba utaznak. 1945 januárjában a lányok útnak is indultak, hogy a megadott címen bevárják az öccsüket és a szülőket, de csak az édesanyjuk érkezett meg:- A féljem és a Laci fiam kijelentették, ők soha senkit nem bántottak, nem eshet bajuk. És a lakást sem akarták elhagyni. Január végén elhurcolták őket. Iglóról több mint 200 férfit vittek a Don medencébe, málenykij robotra. Persze, erről senkit nem értesítettek, bennünket sem. Azt sem tudatták velünk, hogy a szeretteink nincsenek már - vallja Anna néni, akitől Nusi lánya veszi át a szót:- A hazatérőktől októberben tudtuk meg, hogy a mieink még áprilisban meghaltak. A papa 54, Laci 23 évesen! Az életünk ekkor tört derékba: az anyukánk belebetegedett a félje és a fia elvesztésébe. És bár azt mondogatta, hátha hazatérnek, a gyászruhát soha nem vetette le. A családra nehéz évek köszöntöttek. Anna néni 1947-ig nem kapott egy fillér nyugdíjat sem, de a későbbiekben juttatott 400 korona is kevés volt a megélhetéshez.- Ezek voltak a mi fekete éveink. Szerencsére, Magdi varrónőként segítette a mamát, mi az Icával a Stoll- werck-gyárban dolgoztunk. A keresetünkből és a különböző juttatásokból az élelem beszerzését vállaltuk. Csereberéltünk, csokiért sok mindenhez hozzá lehetett jutni - emlékezik Nusi néni. Amint lehetőség adódott, Anna nénit is Pozsonyba költöztették Iglóról. Nusi- hoz került, s boldogan gondoskodott az unokájáról.- Ez már régen volt. Akkor még vidáman futkostam. Most meg? Tizenöt éve már kint sem voltam az utcán. Nem £ vagyok beteges, „csak” elveszítem az egyensúlyomat - panaszolja a 100 esztendős Anna néni, majd kuncogva folytatja: - A lányaim csúfolnak is, hogy én vagyok a „bukott nagysád”!... Amikor arról faggatjuk, hogy miként telnek napjai, a lányai segítségével áll össze a válasz:- Reggelente mind a négyen a mama körül sürgünk. A mosdatás, az öltöztetés, a reggelikészítés időt vesz igénybe. Rendszerint megbeszéljük, mi legyen az ebéd, mert ha az étel nem nyeri meg anyuka tetszését, nem hajlandó megenni. Délelőttönként nem szabad zavarni, mert akkor hol szemüveggel, hol nagyítóval az Új Szót olvassa. Ebéd után szundikál, majd a tévé előtt múlatja az időt. A minap, a kozmetikai reklámokat nézegetve kifejtette, hogy talán már neki is szüksége lenne valamilyen ráncta- lanító krémre. A korai vacsorával véget ér a nap, anyukát lefektetjük. Előfordul, hogy felcseréli a napszakokat, és éjszaka van beszélgethetnékje. Ha nincs, aki megválaszolja a kérdéseit, elszórakozik egyedül is.- Mutassátok meg a régi fényképeket! - szól Anna néni a lányainak. - Ugye, milyen szép volt az uram? És a kicsik is milyen aranyosak! Jó gyermekeim vannak, büszke is vagyok rájuk. Persze, próbálnának csak rosszak lenni, kikapnának.- Prakkerrel, mint valaha? - kérdezik az érintettek nevetve, majd hozzáfűzik: az anyuka mindig kardos menyecske volt, a családban neki jutott a parancsnok szerepe.- Hogyan érhető el az ilyen magas kor? - kérdeztünk rá a titokra a búcsú perceiben. Anna néni úgy tett, mintha gondolkodna, majd bölcsen csak annyit mondott: - A magas kor csak úgy érhető el, ha nem hal meg az ember. Megszívlelendő igazság! Péterfi Szonya utóbbi időben örvendetesen megszaporodtak a különböző helytörténeti kiadványok. Ezek sorába tartozik a Gyurcsó István Alapítvány Füzetek sorozatban megjelent Rété: bástya és menedék című kis kötet is. Szerzője, Cséplő Ferenc szülőfaluja, a Szene melletti Rété történelmét foglalja össze benne, külön kiemelve annak egyháztörténeti vonatkozásait. Nem véletlenül. A rétéi református egyházközség ugyanis számos esetben valóban erős bástyaként védelmezte a protestáns hit követőit, az üldöztetések idején menedéket találtak itt a cseh-morva testvérek éppúgy, mint a Nagyszombatból elűzött reformátusok vagy éppen Valesius János cseh prédikátor. Egy helytörténeti kiadványról A kis kötet (egyébként közgazdász végzettségű) szerzőjének nem ez az első irodalmi próbálkozása. írásai, recenziói a múltban főleg a Hét, a Nő és az Üj Szó hasábjain jelentek meg, míg az utóbbi időben az Ifi magazinban találkozhatunk elsősorban történelmi témájú cikkeivel. A kis kötet megszületésének körülményeiről a következőket mondta.- Az anyag már régebben megvolt, még a hetvenes években a Csemadok helytörténeti pályázatára kezdtem el a rétéi egykázközség történetének feldolgozását. Mint egyházmegyei gondnok egyházközségi látogatáson voltam a rétéi gyülekezetben, ott kaptam kölcsön a két alapmunkát: az egyházközség anyakönyvét illetve jegyzőkönyvét; ezekből kiindulva építettem föl a munkámat. Az a pályázat sajnos nem lett kiértékelve, így a munka megjelentetésére nem került sor. Két éve a Lakitelek Alapítvány helytörténeti pályázatot hirdetett, ez adta az indíttatást, hogy az alapmunkát helytörténeti adatokkal, vonatkozásokkal kibővítve újraírjam. E pályázaton munkámat 25 ezer forint kiadási támogatással jutalmazták. A Gyurcsó István Alapítvány titkára, Huszár László - egyébként szintén rétéi, mint jómagam - és Végh László hívta fel Kovács László figyelmét az anyagra, így jelenhetett meg az Alapítvány jóvoltából és a Rákóczi Szövetség, a Pozsonyi Református Egyházközség, a Nap Kiadó és a győri Hazánk Kiadó támogatásával. Remélem, minden rétéi örömére. Mint még megtudtuk, külön apropója e könyvecske megjelentetésének nincs, hacsak az nem, hogy a falu, Rété jövőre ünnepli első írásos említésének 740 éves évfordulóját. Ettől függetlenül e kis kiadvány nemcsak a réteiek érdeklődésére tarthat számot, hanem mindazokéra, akiket érdekel a múlt, különösen szűkebb régiójuk történelme. Ezt az igényt kívánja kielégíteni a Csemadok Pozsony Városi és Pozsony Vidéki Választmányának közös kezdeményezőre létrre- jött Gyurcsó István Alapítvány kiadásában elindult sorozat, melynek ez a kötet immár a harmadik darabja. Remélhetőleg, még sok hasonló fogja követni - mindannyiunk épülésére. tfnnmn) A Rimaszombati járás problémáinak megoldására az elmúlt időszakban már született jó néhány kormányhatározat, amely azonban eddig nem oldotta meg, sőt nem is enyhítette a régióban uralkodó áldatlan szociális és gazdasági állapotokat. Az említett kérdéskörben legutóbb februárban hozott határozatot a szlovák kormány, amelyben elsőként a szociális helyzet megoldását szorgalmazza, ezen belül a legfontosabb és legsürgetőbb feladatnak a munkanélküliség radikális csökkentését, új munkahelyek teremtését tekinti. Az említett intézkedések többek között azt a határozatot is tartalmazzák, amely feladatul adja Olga Keltosová miniszterasszonynak, hogy a járási hivatal vezetőjével és a járási munkaügyi hivatal igazgatójával közösen - beavatva a megoldandókba az érintett polgármestereket is - jelöljenek ki három olyan települést, amelyekben aggasztóan magas a munkanélküliek aránya. A határozat értelmében e településeken a kormány a közhasznú munkák fokozott támogatásával járul hozzá a polgárok foglalkoztatottságához. Klenóc és Tornaija után a minap ismertté vált a támogatásra kijelölt harmadik település is: Rimaszécs. *** A megközelítőleg 1700 lakosú falunak körülbelül a fele roma. A munkanélküliek száma majdnem 600 fő, s az állástalanok zöme - úgy 75-80 százaléka - épp a roma családokból kerül ki. A helyzet itt valóban tarthatatlan. A romák állítólag már minden második családot kiraboltak vagy megpróbáltak kirabolni. A napokban egy 86 éves nénikéhez törtek be. Az idős hölgy - aki nagyot hall - arra lett figyelmes, hogy az emberek csoportba verődnek a kapuja előtt. Kiment hát és megkérdezte: miről folyik a vita? Akkor tudta meg, hogy betörtek hozzá, de a szomszédból valaki észrevette, és elkapták a tetteseket. Egy másik családtól két hízósertést loptak el. Állítólag néhányszor az is megtörtént, hogy egy-egy nagyobb „portyázás” előtt a faluban kikapcsolták a közvilágítást, lefűrészelték a lakatot és... ***- Az utóbbi hetekben tényleg növekedett a betörések száma falunkban - támasztja alá az utcán hallottakat Váradi Géza, a helyi roma kulturális szervezet elnöke, önkormányzati képviselő. - A Rimaszécsen élő romáknak körülbelül a fele tisztességesen szeretne megélni. Dolgozni akarnak, keresni és eltartani a családot. Sajnos, a többiek több kárt csinálnak, mint hasznot. Ők a zajosabbak, ők a hangadók a faluban. A tisztességes romák szégyellik, amit azok csinálnak. Baj van, nagy baj, mert itt Rimaszécsen már a roma a romát is meglopja! Szerintem az lenne a megoldás, ha lenne elegendő munkalehetőség, mert akkor mindenki dolgozhatna. Azt is be kell ismerni, hogy havi 1300 korona segélyből lehetetlen megélni. De még ezt az összeget is két részben kellene kifizetni, hiszen tudja, amikor pénz van, akkor itt nagy a zűrzavar a faluban. *** Júniusban, éppen a kormányhatározatokból adódóan, a helyi önkormányzat harminc munkanélkülit vett fel közhasznú munkára. Mint arról a romák képviselője tájékoztatott: ez a szám hamarosan emelkedni fog, mert a polgár- mester újabb közmunkálatokat kezdeményez. A közhasznú munkára bárki jelentkezhet, de Rimaszécsen, Váradi Géza szerint, a romákat illeti az elsőség. Egyébként senkit sem kellett felszólítani, mindenki önként jelentkezett munkára. A főutcán két fiatalember munkálkodott. Váradi Tibor. A szociális segélyből képtelenség megélni. Én legényember vagyok, de ezt a pénzt egész egyszerűen nem lehet úgy beosztani, hgy elég legyen egy hónapra. Amikor elfogy, mit tehet az ember, ha nem akar éhen pusztulni? Elmegy lopni... Én mindjárt jelentkeztem, amikor lehetőséget láttam a munkára. A polgármester háromezer koronát ígért egy hónapra, még előleget is kapunk. Esténként még a sör is jobban esik, ha dolgozik az ember. Horváth István: Untam magamat én is otthon. Szintén legényember vagyok, jó lenne több pénzt keresni. Ha alkalmunk lenne rá, szeretnénk állandó munkát végezni. Az sem lenne akadály, ha a falunktól távolabb kínálnának fel valamit. Bízom benne, hogy sikerül állandó munkát találni, bár addig megfelel ez a mostani. *** Rimaszécsen úgy hírlik, hogy a helyi romák száma napról napra nő, mivel a másutt kitagadott, Csehországból hazaküldött romákat is befogadták az itteni családok, meg a falu. Állítólag épp ezek, akik nem tősgyökeres rimaszécsi- ek, ők tartják rettegésben a falut:- Van benne valami igazság, hogy a született rimaszécsi roma nem nézeti le magát holmi tyúklopással. Mi, helybeliek szégyelljük, amit néhányan csinálnak. Az viszont nem igaz, hogy mindenkit befogadunk. Elsősorban úgy növekedett az idegen romák száma nálunk, hogy a lányok férjet hoztak, tehát vő jött ide a házhoz. Csehországból pedig csak egy fiú érkezett haza - tájékoztat Váradi Géza, aki elmondja még, hogy képviselőként rengeteg gondja-baja lesz a választási időszakban. A roma családok sok esetben olyan rossz körülmények között élnek, amelyek valóban nem felelnek meg a követelményeknek. A lakásban nincs villany, sőt néhány házon cserép sem. A falak düledeznek, beáznak. Az év végéig legalább három családnak kell „új” lakást találni, mert félő, hogy rájuk szakad az épület. A munkanélküliség mellett főként a lakásgond az, ami fokozza a problémákat Rimaszécsen. Farkas Ottó
