Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-31 / 53. szám
1995. december 31. SZILVESZTER ’95 Év közben legalább annyit derültünk, mint bosszankodtunk a parlamenti történések miatt. így azt hittük, hogy képviselőink szinte ontani fogják a jópofábbnál jópofább sztorikat. Kacagtató történetet ebből a parlamentből? Hát innen bizony csupa lehangoló, hangulatrontó és tragikomikus élményeink vannak. így reagált a megszólított képviselők többsége arra, hogy mondjon egy-egy megmosolyogtató történetet. Aki kötélnek állt, annak is hosszabb fejtörést okoztunk kérésünkkel, ám végül is előkerült néhány emlékezetes sztori. Olvastukon ha nem is tör ki hahotázásban a kedves olvasó, azért nyilván jót derül rajtuk. MOSOIVOG fl PARlf)M€NT? hatna a helyes oldalra" CSÁKY PÁL: Egyszer ebédszünetben odaült hozzám Zora Lazarová, a környezetvédelmi bizottság elnöknője és a következőket mondta: „Képviselő úr, régóta szerettem volna önnel beszélni. A férjemmel is megvitattuk már, s azóta szinte aludni sem tudok, ezért engedje meg, hogy önnek is elmondjam Készséggel rábólintottam, hogy rendben, hallgatom. Lazarová asszony így folytatta: „Nézze csak meg jól a kezét! Hosszú ujjai vannak! Vegye alaposan szemügyre a bőre színéi! Meg azt, hogy az erek átütnek a bőrén. Ha akarná, sem tudná letagadni nemesi származását! Biztosan tudom, hogy a Csákok nemzetségéből való, és ha átolvasná egyszer a történelmet, rájönne, hogy azok között is volt egy nagyon rendes ember: trencséni Csák Máté. S nézze csak meg a történelemben, milyen keményen védte a szlovákokat a magyarokkal szemben! Én önt is nagyon tisztességes embernek tartom, csak rossz oldalon áll. De semmi nincs veszve. Meggondolhatná magát és átáll- Miután mindezt végighallgattam, így válaszoltam: „Kedves elnökasszony, nagyon érdekes volt, amit öntől hallottam. De ha egy picit is ért a történelemhez, akkor tudhatja, hogy ebből semmi nem igaz. S hadd válaszoljak az ön stílusában! Mikor én felnőttkorú lettem, akkor a család rangidős tagja, vagyis a dédnagyanyám, adott egy lezárt borítékot. Meghagyta, akkor bontsam fel, ha egyszer képviselő leszek, s olvassam el, hogy mit üzen nekem ükapám, néhai trencséni Csák Máté. Mindez még a dühöngő kommunizmusban történt, majd amikor valóban képviselő lettem, felbontottam a levelet, amelyben ez állt: »Kedves köbükunokám, Csáky Pál! Elismerem, hogy nagyon kemény voltam a magyarokhoz s most téged bízlak meg, hogy legyél rendes hozzájuk és próbáld helyrehozni azt a történelmi hibát, amit én vétettem.« Kedves Lazarová asszony, én most az ön által is nagyrabecsült trencséni Csák Máté szellemi végrendeletét teljesítem". A párbeszéd szinte szó szerint így zajlott le. Érzékeltetni akartam, hogy az asszonyságot nem vettem teljesen komolyan, s miután erre ő is rájött, gyorsan elköszönt. A mendemondák eloszlatására elmondom, hogy egyébként egyszerű családból származom, bizonyítható nemesi gyökereim nincsenek, s az a bizonyos boríték sem létezik. BÁRDOS GYULA: Az én történeteim inkább tragikomikusak, mint humorosak. Ján Garai, a Munkásszövetség parlamenti képviselője ugyanannak a bizottságnak a tagja, mint én. Amikor a magyarországi partnerbizottsággal együttes ülést tartottunk, az említett képviselőkolléga halálosan komolyan szá- monkérte a magyar féltől, hogy mikor teszik már lehetővé az ottani kisebbségeknek a parlamenti képviseletet úgy, ahogy az itteni magyaroknak ez az ország lehetővé teszi. Tehát ő úgy gondolta, azért vagyunk mi a pozsonyi parlamentben, mert külön játékszabályok alapján bekerültünk. Természetesen, a parlamenti bizottságban elnézést kértem budapesti kollégáimtól a szlovák honatya tájékozatlansága miatt, és helyreraktam a dolgokat. Hasonló „élményben” volt részem ugyanezzel a kollégával az egyik képviselői kiszálláson. Pontosan nem emlékszem, melyik minisztériumban jártunk, az viszont nagyon megmaradt az emlékezetemben, amit Garai úr javasolt. Indítványozta, hogy az egyes képviselőknek kellene megmondaniuk, hogy a falvakban mire miből, mennyit fordíthatnak. Ez akkor történt, amikor mindketten csak pár hete voltunk képviselők. Tájékozatlansága azonban így is döbbenetes, hiszen azt hitte, a képviselők dönthetnek arról, hogy az illető településen az önkormányzat mennyit fordítson mondjuk iskolafejlesztésre. Ez egyszerűen abszurdum és őrület! A már említett parlamenti közös bizottság első napi ülése után este a két bizottság elnöke megegyezett abban, hogy aznapra a tanácskozást berekesztik, s másnap folytatják. Küldöttségünk hölgytagja felháborodottan felpattant és 7~öpct&é(eÚe£ /őonatcfá/n& ¿s honanffán£ Úarsofyáéó^ közölte: ő azért jött ide, hogy még az első napon felszólaljon. Majd, hogy nyomatékot adjon mondandójának, hozzáfűzte: értsék meg, engem otthon vár a kutyám, a féljem és a gyerekeim... Szlovák részről e kínos epizódot rettenetesen szégyellték a budapesti honatyák előtt. A két bizottsági elnök mentette meg végül is a helyzetet: szót adott a kultuszminisztériumi hölgynek, aki gyorsan elhadarta, amit akart, de mondanom sem kell, senki nem figyelt rá. Ám a hölgy tökéletesen elégedetten távozott, hiszen a szónoklási vágyát kielégítették. BUGÁR BÉLA: Az én történetem a szó szoros értelmében parlamenti. Ján Lupták elvtárs vezette épp az ülést, és az egészségügyi törvény vitája szerepelt a napirenden. Számos képviselő, polgári foglalkozásukat tekintve orvosok, felszólalásaikban figyelmeztettek arra, hogy milyen veszélyes a művi terhességmegszakítás és a sterilizáció engedélyezése. Elhangzott az az intelem, hogy azoknál a nőknél, akiknél elvégezték a sterilizálást, nagyobb mértékben jelentkezett az infarktus. Ján Lupták nagyon szellemes akart lenni, és erre úgy reagált, hogy hiába állítanak a felszólalók bármit, itt ül mellette Húska alelnök úr, akinek szintén volt már infarktusa, de még nem sterilizálták. Ez itt elhangzott, ellenőrizhető a parlamenti jegyzőkönyvben! Valójában ez is egy kesernyés sztori, mert a parlamenti alelnök tájékozatlanságáról árulkodik, akinek halvány sejtelme sincs arról, hogy mit jelent a sterilizáció. Első hallásra ugyan humorosnak tűnik, de valójában meglehetősen lehangoló történet. Van egy másik esetem is. Az amerikai nagykövetség szervezésében háromtagú szlovákiai küldöttség járt az USA-ban: a DBP-s Kuruc képviselő, Rusnáková a DU-tól és jómagam. Ez volt a szlovák delegáció, de hárman egymás közt csak magyarul beszéltünk. Késett a gépünk, így kevés időnk volt arra, hogy átszálljunk a New Yorkból Washingtonba induló gépre. Rohanás közben hirtelen elém toppant egy alak, aki megkérdezte: Slovak? Meg voltam döbbenve: idehaza mindenfélével vádolnak, odakinn pedig tetőtől talpig szlováknak néznek. Ilyen se nagyon fordult elő velem! KÖTELES LÁSZLÓ: Szeptemberben a román tanügyi törvény ellen tiltakozó kerékpártúrát szerveztünk erdélyi barátainkkal Kolozsvárról Strasbourgig. A romániaiakkal Komáromban találkoztunk, onnan pedig Pozsonyba kerekeztünk. Itt volt egy baráti beszélgetés és sajtótájékoztató, majd elkísértük őket a bergi határátkelőhelyig, mi pedig vissszajöttünk a fővárosba. Egyik barátommal egész a parlamentig bicikliztünk, ahol éppen ülés zajlott. Nagy volt a meglepetésünk, amikor láttuk, hogy a parlament kordonnal van körülvéve. Két teherautónyi katona sorakozott ott, és a rendőrök mindenkit igazoltattak. Nem tudtam mire vélni az egészet. Az ülésteremben szereztem tudomást a történtek okáról. Iván GaSparovié úgy értesült, hogy tiltakozó kerékpártúrások készülnek a parlamenthez és felkeresik a házelnököt is. A hírforrást pedig az Üj Szó és a szlovák rádió magyar adásának nem éppen pontos információi jelentették, s emiatt vétették körül kordonnal a parlament épületét. A. NAGY LÁSZLÓ: 1989 előtt a szüleim családjában eléggé titkolnom kellett, hogy politikával foglalkozom. Anyám és apám is igen aggódott amiatt, hogy valamilyen bonyodalmam adódhat ebből az életben, nemcsak nekem, hanem a család más tagjainak is. A fordulat után rövidesen képviselő lettem, majd az FMK elnöke, végül pedig a szlovák parlament alel- nöke. Egyszer útban Komáromba a szolgálati 613-sal Somorján beugrottam anyámhoz, hogy megnézzem őt. Rövid beszélgetés után elbúcsúztam; kikísért, hitetlenkedve az autóra mutatott, összecsapta a kezét és megkérdezte: Ez a kocsi a tiéd, ezzel jársz? Igen, hát ezzel járunk szolgálati utakra, én is, mások is, magyaráztam. Majd anyám gyanakvóan hozzátette: Te gyerek, nemhogy aztán mégis belekeveredsz abba a politikába! Ennyi a sztori, amely ugyan nem idei, de nekem kedves és aranyos! BAUER EDIT: Az én történeteim nem kimondottan parlamentiek, de a közéleti szerepléssel függnek össze. Az emberről kialakul egy kép, amely nem mindig felel meg a valóságnak. Egyszer megérkeztünk egy faluba, ahol addig nem jártam, s így nem ismert az az egyébként bájos idősebb hölgy, aki várt. Ő a rádióban hallott engem, csakhogy az öblös, mély hang alapján másra számított. Meglepetését nem is tudta leplezni és ezzel fogadott: Jé, maga ilyen apró? Már kimondta, amikor ráébredt, hogy ezt talán mégsem kellett volna, majd mintegy vigasztalásképpen megsimogatott: No, azért nem baj! Kellemes és aranyos epizódnak tartom, mert nagyon őszinte reakció volt. De van egy másik sztorim is! Itt a fővárosban általában gyalog járok és elég gyakran megszólítanak. Abban az időben, amikor a Slo- venská Republika céltudatosan azt terjesztette rólam, hogy Duray Miklós testvére vagyok, nagyon sokszor fordult elő, hogy megszólítottak, valahogy így: jó napot, én ismerem önt. Nos, eleinte soha nem tudtam, hogy útszéli hangnemben szitokzuhatagot árasztanak- e rám, avagy azt mondják, hogy szorítunk önnek, csak így tovább. Ilyenben is, olyanban is sokszor volt részem. Most már általában az első mondat után ráérzek, hogy mi következik. Egyszer viszont megállított egy férfi, akinek nem volt az arcára írva, mi lesz a következő mondata. Az üzente általam a nemzeti párti szlovák képviselőknek, hogy a kutyája sem állhatja ki őket, mert mindig ugat, ha megjelennek a képernyőn. Az ismeretlen férfi üzenetét később átadtam azoknak, akiknek szólt. KVARDA JÓZSEF: Azelőtt, hogy a titkosszolgálatokat felügyelő szerv, az OKO szigorúan bizalmas jelentését zárt ülésen tárgyalta a parlament, minden frakció azon törte a fejét, hogyan lehetne ezt a vitát magnószalagra rögzíteni. Most már elmondhatom, hogy a mi koalíciónkban nekem jutott ez a feladat. Otthon komoly előkészületeket tettem, s a következőket agyaltam ki: a belső zsebembe rejtett diktafonhoz hosz- szabb kábelt csatlakoztattam, a végén egy mikrofonnal. Az elképzelésem az volt, hogy minden szék támlájában, így az előttem ülő képviselőjéében is van egy beépített reproduktor, s a zakóm ujjából kikandikáló parányi mikrofonnal a reproduktor segítségével mindent rögzítek. Otthon gondosan beöltöztem, zsebemben a masinával, a zakó ujjábán pedig a kábellel és a mikrofonnal. Csakhogy a parlament épületében kiderült: ezúttal detektorral alaposan átvizsgálják a képviselőket is. Megfigyeltem, hogy akit „átvilágítottak”, bement és netán újra kijött, másodszor már motozás nélkül bejuthatott. Azt agyaltam ki, hogy a folyosón minden képviselőnek van egy kis boxa, ahova bizonyos dolgokat elzárhat. Nos, én ide rejtettem a teljes felszerelést, majd gond nélkül átestem a vizsgálaton. Rövidesen kijöttem, hogy ne legyen feltűnő, kicsit üldögéltem, majd zsebrevágtam az eldugott holmit és megint beöltöztem a mellékhelyiségben. Az újabb meglepetés az ülésteremben ért. Ezúttal mindennemű hangtechnikát kikapcsoltak, s csak a középen kifejezetten erre az alkalomra felállított reproduktorok működtek. Az én ténykedésem ezen a ponton véget ért, mert a nagy előkészületek ellenére nem tudtam semmit se rögzíteni. De ahogy körülnéztem, a többiek nem készülődtek és nyíltabban csinálták. Például az egyik képviselő az első padsorok egyikében kirakta a diktafonját és így vette fel. S hogy a magnók jól működtek, mi sem bizonyítja jobban, minthogy pár nap múlva az egyik napilap már közölte a teljes titkos jelentést. KOMLÓSSY ZSOLT: A nyáron a parlamentbe tartottam, amikor az épület előtt egy idősebb bácsika megszólított, s becsmérelni kezdte a magyar képviselőket, ugyanakkor pedig magasztalta a Szlovák Nemzeti Párt honatyáit. Főleg az volt furcsa számomra, hogy az utóbbi dicséreteket miért éppen nekem mondja el. Rögtön kiderült ez is, ugyanis mindezt az öregúr abban a hiszemben közölte velem, hogy Ján Slotához van szerencséje. Hát, mit mondjak, nem volt egy kellemes érzés ! A sztorikat összegyűjtötte: P.Vonyik Erzsébet
