Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-07-16 / 29. szám

L átom, felépült! - vetette oda Mr. J. Balta főfelügyelő mintegy fog­hegyről, amikor Dávid Wadbyka nyomozó belépett az irodájába, s erélyes mozdu­lattal becsukta maga mögött az ajtót.- Remekül érzem magam, főnök. Ja, és hoz­tam magának valamit... - tett egy dobozkát az asztalra Dávid. Balta felemelte a dobozt, megszagolta.- A kedvenc szivarom! - és elmosolyodott. Elmosolyodott, de csupán azért, hogy annál lát­ványosabban komoruljon el újból az ábrázata. - De ez a kis ajándék nem juttat minket közelebb a DILI-664-et forgalmazó banda lebuktatásá- hoz. John Alfa már keményen dolgozik az ügyön. Ideje, hogy maga is alaposan ráálljon.- Alfára??? - piszkálta tekintélyes nagyságú orrát Wadbyka. Balta rágyújtott, és csúnyán nézett Dávidra.- Ez az Alfa egy ügyetlen fickó - mondta amaz. - Csak a levegőt rontja itt.- Ami itt a levegőt rontja, az a szivarom füstje - dörmögte kedvetlenül a főfelügyelő. - A szom­széd házból állandóan kihívják a tűzoltókat. Ezért kénytelen vagyok csukott ablaknál füstö­lögni. Ne köhögjön! Alfát már megpróbálta le- puffantani a vérszomjas banda, jobb lesz, ha ma­ga is golyóálló mellényben ül a reggelihez. Ekkor kopogtak, és egy vézna emberke lépett be az ajtón. Lazán bemutatkozott Wadbykának, majd Balta felé fordult. Megigazította a fején a kötést, és köhintett egyet. A főfelügyelő eltakarta a szemét, hogy ne lás­sa a szánalmas külsejű nyomozót.- Kiengedtek - motyogta John. - Ez az én formám. Mihelyt közel kerülök a megoldáshoz, közelebb rántják hozzám az anyaföldet. Látott már ilyet valaki? Dávid nevetett. Megveregette Alfa vállát, amitől az kissé elszédült. Aztán könnyed léptek­kel elhagyta az irodát.- Megbizonyosodott róla, hogy valóban a szalámis kifliben rejtőzik korunk legveszélye­sebb kábítószere???- Hát persze - mondta Alfa. - Tízoldalas je­lentést írok róla. Amit aztán közölhetünk vala­melyik sci-fi magazinban is. Mert fantasztikus érzés...- Te jó ég ! Még rászokik nekem! - forgatta a szemét Balta, és rágta a szivar végét. - Azonnal lecsapunk a Szíriusz mozira!- Nem ajánlanám! Csak elriasztanánk a csirke­fogókat. Sokkal jobb lesz, ha még egyszer felke­resem az intézményt, és beszélek az igazgatóval, Donald R. Gurigával. Ártatlan érdeklődésemre talán kikotyog valamit a kiflik eredetéről...- És ha nem?- Akkor ráérünk lecsapni rá. Behozzuk ide, és addig kell szívnia ezt a büdös szivarfüstöt, amíg mindent ki nem kotyog. Garantálom, hogy egy órán belül olyan füstmérgezést kap, hogy a rece­hártyája helyet cserél a dobhártyájával. Balta a fogait csikorgatta. Nem szerette, ha káros szenvedélyére célozgatnak. Hamutartó után kutatott, amit Alfához vághatna, de John ekkor már a folyosón futott. Alfa a Szíriusz mozi előtt szállt ki a taxiból. A bérszomjas sofőr ismét meg akart lógni a borravalóval, de John ezúttal résen volt. Egy pisztolyt szorított a taximaxi homlokához, és úgy követelte vissza az aprót. Mit volt mit tenni, a bérkormányos leszámol­ta az aprót a nyomozó markába, majd szitko­zódva elhajtott. Alfa belépett a moziba. Ismét előadás előtt voltak, ám ezúttal nem a sor végére helyezte el magát, hanem szemével az igazgató ajtaját ke­reste. Rövid nézelődés után rábukkant, és nagy lendülettel benyitott. D onald R. Guriga az íróasztala mögött görnyedt, s valami ostoba papírmunkát végzett. Fel sem emelte a fejét, pedig John szorgalmasan köhécselt annak ellenére, hogy szivarfüstnek a helyiségben nyoma sem volt.- Jó napot kívánok! - mondta végül, ám a re­akció ezúttal is elmaradt. John felemelte a hangját. Aztán vékony han­gon próbálkozott, nemsokára dörmögő basszus­ban ismételte el a köszönést, végül kifakadt:- Maga ötpúpú sivatagi denevér! Figyeljen már ide, mert míg az egyik fülébe beleöntöm a tintatartó teljes tartalmát, a másik kezemmel úgy megcsavarom az orrát, hogy hetekig a köl­dökén fog tüsszenteni! Felkészült a menekülés lehetőségére, a sértés után némi közelharcot is el tudott volna képzel­ni, egyedül azt nem, hogy szavai hatástalanok maradjanak. Odalépett az íróasztal elé és megveregette az igazgató vállát. Az végre felnézett rá és széles vigyor terült el az ábrázatán. Egy üres székre mutatott. „Ez süketnéma! - jajdult fel Alfában az érzé­keny, kétségbeesett lélek. - Hogy ebből hogyan szedem ki a vallomást, arra a nagymamám is kíváncsi lenne...” Leült, és azon töprengett, miképpen adja elő a mondókáját. Talán ha leírná... Utált levelezni! Vagy ha tolmácsért szaladna... Még csak az kell, hogy fültanúja is legyen a néma beszélgetésüknek! Donald kíváncsian várt. John végre elszánta magát, hogy előrukkoljon jövetele céljával. Ma­gára mutatott, majd az orrával szimatoló mozdu­latokat tett. Ez azt akarta jelenteni, hogy ő egy hekus, egy rendőr, aki jelenleg itt szimatol. Donald elmosolyodott. Tehát ez a szimpati­kus, rokonszenves férfi valami büdöset érzett a folyosón, s most eljött, hogy bejelentse a kelle­metlen tényt. Rögtön jelezte is neki, hogy fogja be az orrát, ha legközelebb ilyen problémával találkozik náluk. Elvégre ha ennyien kajálnak a nézőtéren, szinte törvényszerű, hogy egy-két szellentés is röpködni kezd a légtérben. „Befogja az orrát? - tűnődött Alfa. - Tehát nem bírja a zsarukat. Hm, nem baj.” Nem azért jött, hogy őt itt szeretgessék és fedetlen keblű fiatal jegyszedőnők simogassák a fülcimpáját!... Csámcsogni kezdett, jelezve, hogy a kifliről van szó. Utána bandzsított, hogy az étkezés utáni kábulatra célozzon, tenyerével körözött a hom­loka előtt, azt ábrázolandó, hogy a népet meg- bolondítja az uzsonnában lapuló halál. Guriga egyre nyugtalanabb lett. Mit akar ez a krapek? Miféle mozdulatokat csinál a szájával? Nézzük csak, talán valami perverz ajánlata van. Bandzsít? Azt akarja mondani, hogy a szemem is keresztbe fog állni? Most meg köröz a homlo­ka előtt? Tehát... hülye vagyok, ha kihagyom ezt a lehetőséget? Gusztustalan egy állat! Guriga fityiszt mutatott, jelezve, hogy nem haj­landó az együttműködésre. Aztán rúgott egyet a lá­bával, miszerint így fog védekezni, ha kell. Aztán felkapott egy kéziratpapírt az asztalról, összegyűrte és a szájába gyömöszölte. Ez utóbbit nem tudta, miért csinálta, de érezte, hogy ijesztőnek és határo­zottnak kell lennie az ilyen váratlan esetekben. Alfát elöntötte a méreg. Fityiszt kap informáci­ók helyett? Ráadásul úgy fenékbe lesz rúgva, hogy papírgaluskát fog enni szekrénykulccsal? Odament Gurigához és a cipősarkával jól rá­ugrott a lábfejére. Az néma ordítással vetette át magát az aszta­lon, és régi kimutatásokkal, poros dossziékkal kezdte bombázni a némajelek terén oly elmara­dott, jóhiszemű detektívet. Alfa az egyik szekrény mögött keresett me­nedéket, majd egy virágcseréppel próbálta jobb belátásra bírni a moziigazgatót. Donald elhajolt a repülő növény elől, és egy írógépet bocsátott útnak, amely nem messze John fejétől törött ripityára a falon. Ez már sok volt a derék nyomozónak, két ug­rással a halálsápadt, kidülledt szemű Gurigára vetette magát, és egy erélyes kézmozdulattal rávette, hogy kóstolja meg a szőnyeget. Ne gondoljuk azonban, hogy a moziigazgatók nincsenek jó erőnlétben, vagy egyszerűen felad­ják a küzdelmet, még mielőtt az indokolt lenne. Donald kiszabadította magát a halálos szorítás­ból, és olyan pofonnal kínálta meg Alfa arcának bal felét, hogy annak azt nem volt ideje vissza­utasítani. Kéket és zöldet látott ugyan, de aztán megkapta a második pofont, hogy látóterében megjelenjenek némileg melegebb színek is, mint például a rózsaszín meg az ibolya. Alfa agya érzékelni kezdte az ibolyántúli su­gárzást, elméje kissé meglöttyent, az információk riadtan fogták benne azt a logikai láncot, amely összekötötte őket, és várták, hogy elmúljon a vi­har. John nem késlekedett a válasszal. Valóságos atomcsapást készített Donald tiszteletére. Először nyakszirten vágta egy telefonkagylóval, majd a fülére térdelt, és beletömött egy fiatal kaktuszt. Guriga kihasználta az alkalmat, hogy a beto­lakodó most a kedvenc szobanövényének átülte­tésével van elfoglalva, s könnyed mozdulattal leszakította a széktámlát, amelyet aztán Alfa há­tán módszeresen ripityára tört. John abbahagyta a virágápolás új fortélyait s egy fémtálcát kapott le az egyik polcról. Pofoz­ni kezdte vele ellenfelét, de közben vigyázott, nehogy véletlenül kiessen a ritmusból. Guriga végül megelégelte a dolgot, és síp­csonton rúgta a muzikális detektívet. A követ­kező szempillantásban már egy konyhakés volt a kezében, amit nyilván a végső megoldásra tar­togatott. Alfa felé szúrt. John villámgyorsan félreugrott, mert csak így érhette el a Filmlexikon tíz darab mázsás köte­tét. A kilencedik találatnál Donald összerogyott, a kés nagyot koppant mellette a padlón.- Eddig a Sportcsarnokba jártam edzeni - je­gyezte meg gúnyosan a nyomozó -, de ezentúl kihasználom a filmklub adta lehetőségeket is... G ondosan átkutatta a fiókokat. Néhány ira­tot, amelyekről úgy gondolta, hogy tar­talmazhatnak valamirevaló információt, a zsebébe gyűrt. Nem vette észre azonban, hogy az igazgató ébredezik, s mihelyt magához tért, az egyik fiókot a magasba emeli, hogy lesújtson vele. Az ütés, amely rosszul volt kiszámítva, a vál­lát érte. Hirtelen felragyogott előtte a Tejút összes csillaga, és kozmikus vándornak érezte magát, aki az űrhajó ablakán kíváncsian kitekint a hideg, zord világűrbe. (Részlet az AB-ART Kiadónál rövidesen megjelenő Alfa felügyelő színre lép című krimiparódiából) ANTON PAVLQVICS CSEHOV NYARALÓK A nyaralótelep vasútállomásának peronján egy párocska sétálgatott föl- alá - egész új házasok lehettek. A férfi átkarolva tartotta a nő derekát, az pedig hozzásimult, s mindketten boldogok voltak. A felhőrongyok közül le-letekintett rájuk a hold, és elkomorodott: úgy látszik, irigyelte őket, s a maga unalmas és senki által meg nem áhított szűzi sorsára bosszankodott. A mozdulatlan levegőt nyíló orgona és zelnicemeggy sűrű illata telítette. Valahol a síneken túl haris kiáltozott...- Milyen szép ez, Szása, milyen szép! - mondta az asszonyka. - Iga­zán, azt hiszem néha, hogy álom az egész. Nézd, milyen barátságosan és gyöngéden néz ide az a kis erdő! És milyen kedvesek ezek a méltó- ságos, hallgatag távíróoszlopok! Tudod, Szása, megelevenítik a tájat, és arról beszélnek, hogy valahol, messze, emberek is vannak... civilizá­ció... És nem kellemes, amikor a szél távolról a füledbe tereli egy vág­tató vonat zakatolását?- De igen... Hanem milyen forró a kezed! Azért van, mert folyton lelkesedek Varja... Mit készítettek ma vacsorára?- Hideg savanyúlevest meg csirkét... A csirke elég lesz kettőnknek. Neked szardíniát és hal-színét is hoztak a városból. A hold, mintha tubákot szippantott volna, eltűnt egy felhő mögött. A két ember boldogsága magányát idézte eszébe, magányos ágyát az erdőkön, völgyeken túl...- Vonat jön! - mondta Varja. - Milyen szép! Három tüzes szem tűnt fel a távolban. A feltételes megálló állo­másfőnöke kilépett a peronra. Jelzőlámpák villantak itt is, ott is a vágá­nyok mentén.- Megvárjuk a vonatot, és hazamegyünk - mondta ásítva Szása. - Szép az élet így, kettesben veled. Varja! Olyan szép, hogy szinte való­színűtlen! A sötét szörnyeteg zajtalanul kúszott a síneken, aztán megállt. A hal­vány világú kocsiablakokban álmos arcok derengtek fel, női kalapkák, vállak...- Ah! Ah! - hangzott valamelyik kocsiból. - Nézd, Varja kijött elénk az urával! Ott vannak ni! Varenyka! Varjácska! Ah! Két kislány ugrott le a vonatról, s rögtön Varja nyakába csimpasz­kodtak. Idősebb, telt idomú hölgy követte őket, majd egy ősz oldalsza­kállas szikár úr, mögötte két felmálházott gimnazista, a gimnazisták nyomában a nevelőnő, a nevelőnő sarkában a nagymama.- Hát itt vagyunk, hát itt vagyunk, barátocskám! - kezdte az oldalsza­kállas úr, és kezet szorított Szásával. - Ugye, megvárakoztattunk benne­teket? Biztosan szidtad a bácsikádat, hogy hiába várod. Kolja, Kosztya, Ny ina, Fifa.. gyerekek! Csókoljátok meg Szása kuzenotokat! Mindnyá­jan eljöttünk hozzátok, az egész fészekalja, három vagy négy napra. Re­mélem, nem vagyunk alkalmatlanok? Kérlek, csak semmi ceremónia! A házaspár a nagybácsit és családját megpillantva, elborzadt. Míg a bácsi beszélt, és csókokat váltott, Szása lelki szemei előtt a következő képek jelentek meg: ő és a felesége átadja a vendégeknek a három szo­bát, a vánkosokat, a takarókat; a hal-színe, a szardínia meg a savanyúle­ves egyetlen másodperc alatt eltűnik, az unokahúgok és öccsök leszag­gatják a virágokat, kiöntik a tintát, zsivajognak, a néni egész nap a be­tegségéről értekezik (pántlikagilisztája van, és hasogat a lapockája kö­rül), meg arról, hogy ő született baronesz von Fintich... És Szása már gyűlölködve pillantott ifjú feleségére. A fülébe súgta:- Ezek hozzád jöttek... az ördög hordaná el őket!- Hozzám ugyan nem! Tehozzád jöttek! - felelte az asszonyka sá­padtan, ugyancsak gyűlölködve és haragosan. - Nem az én rokonaim, hanem a tieid! S a vendégek felé fordulva, nyájas mosollyal mondta:- Isten hozta mindnyájukat! A felhők mögül megint előbukkant a hold. Most mintha mosolygott volna: talán annak örült, hogy neki nincsenek rokonai. Szása félrefor­dult, hogy elrejtse a vendégek elől dühös és kétségbeesett arcát, s ör­vendező, derűs csengést kényszerítve hangjába, így kiáltott fel:- Isten hozta! Isten hozta mindnyájukat, kedves vendégeink! Rab Zsuzsa fordítása NAGY LÁSZLÓ* _____________ Vi rágok, veszélyek Széllel, fűvel haragos napvilág, izgalmak szilaj nevelője, medve-álmom gyilkosa, gyere már, hadd öltözők fel ünneplőbe. Szívjak szerelem-fertős levegőt zajban, viharzó fényben állva - valami lázas zenebona kell s lezuhan szívem dérszakálla. Csak jókedvem fagyott el, nem a hit, még fordítom sorsomat jóra, kesely orcámon pirinyó sugár, nekem viharkeltő ciróka. Jöjj rám, te boldog rázkódás hamar! Ha élek, hát legszebben éljek. Gyönyörű, ha féktelen szól a szám: nyílnak a virágok, veszélyek. * 70 éve született a jeles magyar költő IRODALOM 1995. július 16. l/BSártlBp

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom