Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-12-17 / 51. szám

• Három nemzedék egy fedél alatt • Három nemzedék egy fedél alatt t Az én poklom Ne tegyék tönkre Rovatukban egyszer már közölték nehéz sor­somról szóló írásomat. De akkor szégyelltem bevallani az igazat. Most megteszem. Harmincéves asszony vagyok. Az egyik fi­am kilenc-, a másik négyéves. Tíz éve vagyok férjnél. Elmondhatom, hogy ha még egyszer férjhez kellene mennem, inkább a halált vá­lasztanám. Valóságos pokol az életem, amit sajnos a fiaim is éreznek. Jelenleg ezerkétszáz korona szociális se­gélyt kapok, az uram keresete négyezerötszáz korona. Ebből kétezerkétszáz koronánál töb­bet nem ad, inkább kevesebbet. Ő szedi a csa­ládi pótlékot is. Saját lakásunk nincs, így het­venéves édesanyám házában lakunk, aki már csak bottal jár. A házi teendők rám maradnak, mert az uram keveset van otthon, inkább csavarog és söröz- get. Ha itthon van is, egy tűt tovább nem tesz. így a férfimunkát is én végzem. Sok mindent megtanultam, de sok dologhoz most se értek. Segítség pedig nincs. Ezért Írom, hogy szá­momra a pokol itt a földön van. A pénz a lét- fenntartáshoz is kevés. Nemcsak a ház körüli munka szakad rám, de a gyerekeket is minde­nüvé magammal kell vinnem, mert nincs kire hagynom őket. Apjuk ugyan van, de csak pa­píron. Nekem is van uram, de csak a személy­azonosságiban. Egyedül vagyok a gondra is, a munkára is, mintha özvegyasszony lennék. Sorsomat azért vetem papírra, hogy talán valaki okulhat belőle, mielőtt elrontaná az éle­tét. Egy korábbi levelemben a szerkesztőség, az olvasók segítségét kértem. A segíteni aka­rás szándéka szép, de kevés egy család sorsá­nak jobbra fordításához. Ezért most kérem, ne sajnáljanak, ne segítsenek. Bármily nehéz is a kereszt, magamnak kell cipelnem. F. Mária egymás életét Ahány család, annyiféle gond. Megoldásukban csak a családtagok köl­csönös szeretete, tisztelete, alkalmazkodása segíthet. A Pokol című történet szereplőiből mintha mindez hiányozna. Sohasem volt vagy ki­veszett? Egészségesek, jómódúak. Boldogan vagy legalábbis elégedetten él­hetnének. Ehelyett pokollá teszik egymás életét. Hová veszett el az em­berség, egymás megbecsülése? Józsi bácsi és néhai felesége ezért dolgo­zott, takarékoskodott? Ezért segítették bőséges anyagiakkal lányuk csa­ládját? A szülők bizonyára örömmel tették, és mi lett belőle? Bármit és bármennyit adtak, a nagyapa ne hánytorgassa fel. Értelmes ember mód­jára ne keresse, hogyan törhetne borsot a lánya orra alá. Erzsébet asszony pedig becsülje meg mindazt, amit szülei az ölébe hullattak, amiért nem kellett neki és férjének gürcölnie. Több idejük ma­radt egymásra, a kislányra, művelődésre. Igyekezzen most viszonozni édesapjának. Ápolnia és gondoznia még nem kell őt, csak szeretettel gondoskodni róla. Teremtsen hát neki otthont, ahol jól érzi magát. Ne dirigálva, vezényelve, hanem türelemmel segítsen elfoglaltságot találni neki, hogy eljárhasson a hasonló korúak közé, ahol feltalálja magát. Foglalkoztassa őt, hogy hasznosnak érezze magát. Elvégre Erzsébet asz- szony fölött is eljár majd az idő, és amilyen példát mutat a lányának a nagyapa megbecsülésében, szereretében, ő is csak olyanra számíthat. Csilla önállósodása nem tragédia. Bár minden fiatal megtehetné! Lak­jon hát külön, de ahhoz, hogy kedvvel járhasson haza és őszintén meg­oszthassa örömét, bánatát, az otthoniaknak kell megteremteniük a körül­ményeket. Az egyetlen gyermekéért, unokáért igazán megtehetnék! És Csilla apja, Erzsébet asszony félje, a vő hol van? Miért nem eré­lyesebb? Tanult, értelmes ember, hogy tűrheti a családjában eluralkodott viszonyokat? Miért nem beszél a feleségével, az apósával? Csillával fogjanak össze és tegyék helyére a két kemény fejű, uralkodni vágyó, egymás életét keserítő családtag kificamodott viselkedését, rigolyáit! Beszéljék meg közösen, ki mit sérelmez és mit, hogyan szeretne. Mindenük megvan ahhoz, hogy elégedetten, megértésben éljenek, csak vegyék elő az eszüket, nyissák ki a szívüket egymás iránt. A jelenlegi pokol helyett, ha mennyországot nem is, kellemes otthont, meleg csa­ládi fészket teremthetnek egymásnak és maguknak is. Cs. M., Tardoskedd A feleségen múlik Én is anya és nagymama vagyok. Bár korom nem magas, csak a megpróbálta­tás nagy. Tapasztalatból mondom, hogy a feleség az összetartó erő a család­ban. Elsősorban Erzsiké asszonyon múlik minden. Férje elindult a lejtőn. Ma még talán csak két sört iszik meg naponta, nemsokára nem éri be ennyivel. A kocsma pénzbe kerül és időt rabol. Az ital rombolja az ember testét, lelkét és megrontja az élettársi kapcsolatokat is. Bizonyos vonatkozásban Erzsiké asszony is gyermek, hisz az édesapja még él. A szülőt a gyermek nem választhatja meg, úgy kell őt elfogadni, amilyen. Ehhez bizony néha nagy-nagy türelemre van szükség. Az édesanya valahol hibát vétett a leányával való kapcsolatában is. Leánya eltávolodott tőle. Pedig sokszor lenne szüksége tanácsra, biztató szóra. A ma­ma ne csak szülő legyen, hanem jó barát is, akinek gyermeke féltve őrzött tit­kait is elmondhatja, mert nála megértésre talál. Erzsiké asszonynak csak azt tanácsolhatom, tegye le a kalapot és a nadrágot, és addig vállalja a szobalány szerepét, amíg nem késő. A Biblia is arra tanít, hogy aki valakik közül első akar lenni, az mindenki szolgája legyen. Egy boldog asszony Előző' számainkban közöltük a Pokol című írásunkra reagáló olvasóink leveleit, melyekben véleményt mondtak a közös fedél alatt élő nemzedékek gondjairól. Észrevételeiket, tanácsaikat a család nevében is köszönjük. Szolgáljanak tanulságul másoknak is. Az itt közölt levelekkel e témakört lezárjuk. A következő számainkban közlendő újabb sorsok és témák kapcsán majd ismét kikérjük véleményüket. VESZTESEK Zsabkáné Szabó Irén érsekújvári ol­vasónk leveléből egy szlovákiai ma­gyar szomorú sorsa tárul elénk. Há­ború dúlt még, amikor először lépte át az iskola küszöbét, mégis szeretet­tel emlékezik vissza első tanítójára. Szentpéteren a fiatal Csepigáné Kos- sányi Mancikára. Talán az egyetlen tanítója, akit emlékeiben őriz, bár őt sem ismerhette meg igazán, hiszen egy eltévedt lövedék még azelőtt be­szakította az iskolájuk födelét, mi­előtt túljutottak volna az ábécé első betűin. A tetőn tátongó lyukkal egy időben mintha az ő életében is űr ma­radt volna. A kedves szavú tanítónő a háború után áttelepült Magyarország­ra. Nem jószántából, hanem a magyar tanítók szlovákiai kilátástalansága miatti kényszerből. Az ily módon elárvult magyar gye­reket egy református tanítócsalád vet­te védőszárnyai alá, akiknél egyetlen szobácskába zsúfolva tanultak mind­addig, amíg őket is ki nem telepítet­ték. Szabó Irén sokadmagával újra kezd­te hát az első osztályt - immár har­madszor. De már szlovák nyelven. Szlovákul ugyan nem tudott, de hát mi mást tehetett, ha nem nyílt magyar is­kola. Szomorúan emlékezik azokra az időkre, amikor értetlenül bámultak ta­nítójukra, mert a szavát sem értették. Ennyi év után akkori tanítóit is sajnál­ja, hiszen nekik sem lehetett sok örö­mük nemes hivatásuk teljesítésében. Bizonyára szívesebben tanítottak vol­na olyan gyerekeket, akikkel értik egymást szavát. De így ők nem boldo­gultak a diákjaikkal, a diákjaik pedig a számukra idegen szlovák nyelvvel. Csaknem minden erőfeszítés szinte teljesen kárba veszett: Sajnos, a tan­anyagból semmit se értettünk. Csak néztünk és soha nem tudtuk megtanul­ni a leckét - írja levelében. - A térkép előtt is csak szégyenkezve, lehajtott fejjel álltunk. A sok ötös mellett leg­jobb osztályzatunk is csak négyes volt. A tanulástól azután végképp elment a kedvünk, hisz mi örömünk is lehetett belőle. Amint kimaradtunk, inkább munkába álltunk a szövetkezetben. Csak később jöttünk rá, mit veszítet­tünk azzal, hogy nem tanulhattunk. Irénkét főképp a magyar történe­lem érdekelte. De amiről lemaradt, bevallása szerint, soha nem tudta be­pótolni. Még úgy se, hogy azóta min­den ilyen témájú könyvet elolvasott, amihez csak hozzájutott. Olvasónk a saját sorsa fölött saj­nálkozva gondol azokra, akik a VA­SÁRNAP hasábjain is sok-sok szere­tettel emlékeznek, emlékezhetnek vissza az iskolájukra, tanítóikra. Őt a háború utáni magyargyűlölet ettől a pótolhatatlan, egész életre szóló szép élménytől is megfosztotta. Sajnos, nemcsak őt. Sokunkat. Ma is szívszorongva gondolok arra, ami­kor 1944 szeptemberében még az ipolysági magyar gimnáziumban volt a tanévnyitónk, de a következő év ta­vaszán, a front elvonulása után, már szlovák iskolában folytattuk tanulmá­nyainkat, jobbára a szlovák nyelv is­meretének hiányában. Bár akadtak megértő szlovák tanárok és osztálytár­sak is, de sokan bizony a lelkünket sértve csak gúnyt űztek belőlünk. Ezért is adták fel sokan, akik azután vagy Magyarországra szökve, nagyon nehéz körülmények között tanultak to­vább vagy elkallódtak az életben. A nacionalista tobzódás vesztesei lettünk egy egész életre szólóan. Az anyanyelvi oktatás betiltása az emberi sorsok ezreit, tízezreit pecsé­telte meg. A fiatalok bárminemű mun­kát vállalva menekültek a nehézségek és a gyakori megaláztatások elől. A múlt az élet kitűnő tanítómestere. Érdemes hát odafigyelni az intelmeire. Például arra, hogy ne higgyünk azok „őszinte” szándékában, akik a szlová­kiai magyar fiatalok érvényesülésének kizárólagos feltételéül a szlovák nyelvű oktatást állítják. Igaz, a szlovák nyelv elsajátítása fontos dolog, ám az élet nem a nyelvet, hanem elsősorban is az ismereteket és az erkölcsi értéke­ket kéri számon mindenkitől. A tudás nélküli nyelvismeret csupán tartalom nélküli burok. Az idegen nyelv pedig az anyanyelvi oktatás keretében, az egyéb ismeretek szervezésével párhu­zamosan is elsajátítható. A kisebbségi sors háború utáni vi­szontagságait átélt generáció ma már a nagymamák, nagyapák nemzedéke. Ők tudják csak igazán, hogy az anya­nyelvi oktatás korlátozásának nem csupán politikai, szakmai, erkölcsi és magatartásbeli vonatkozásai vannak, hanem egyúttal a többség emberiessé­gének vagy embertelenségének fok­mérője is. Érdemes hát megszívlelni a történelem ez irányú intelmeit is. Zsilka László Kedves olvasóink! Szeretnénk kikérni véleményüket az anyanyelvi oktatás­ról, egyéni tapasztalataikról. Például: magyar iskolát végezve vajon elsajátí­tották-e az érvényesülésükhöz szükséges szlovák nyelvet, esetleg hátrányukra volt-e a magyar iskola? De váijuk azok leveleit is, akik magyar szülők gyer­mekeként szlovák iskolába jártak. Biztosak abban, hogy könnyebben érvé­nyesültek az életben, mint a magyar iskolába járó társaik? És anyanyelvi szinten is teljesnek érzik a tudásukat? Leveleiket az alábbi címre küldjék: Vasárnap szerkesztősége, Emberi sorsok, Pribinova 25,8-19 02 Bratíslava. Árulkodó kézírás Jelige: „Hópihe’ Ön lefedi, elfedi magát. Titkolja mások előtt, hogy magasabb szel­lemi régiók felé tör. Szándékai mögé látva annyit tudok írni, hogy a kisebbségi érzése miatt in­kább óvatos és számító, még azt az embert is megbántja, akit nem akar. A szellemi makacsságból eredő vágy nem mindig teljesül, s ha teljesül is, hát bizony abban nincs köszönet, mert bumeráng­ként visszaüt. Az embert érheti meglepetés, ha „kalitkába” zárja a társát és feltételeket szab neki. A feltéte­lek szabása már érzelmi szintű zsarolás. A feltételeket sem a szellem, sem a lélek nem tűri. Ne ragaszkodjon görcsösen ah­hoz, aki öntől el akar menni. En­gedje el, mert minél jobban ra­gaszkodik hozzá, annál távolabb kerül tőle. Próbálja meg átgon­dolni eddigi életét és életvitelét ahhoz, hogy ne vesszen el a rész­letekben, és képes legyen átlátni az „egészet”, folyamatában. Is­merje fel végre, hogy mi és ki a fontos Önnek. Fontos-e a jövője, vagy a múlt­jából eredő szőrszálhasogatást folytatja továbbra is, annak elle­nére, hogy minden területen ve­zetésre szorul még. Döntse el, hogy a végtelen múlt­jában megreked-e, vagy a végtelen jövőért küzd egyedül! Mert a jövője küzdelmét mindenkinek egyénien kell megélni. Egyszerre a kettő küzdelmében - a múlt és a jövő küzdelmében — rögeszmévé válhat a múlt. A múltat csak úgy oldhatja fel, ha megbocsát saját magának. Ha ezt megteszi, akkor képes lesz a jövőben egyéni terü­leten önállóan érvényesülni. Az alábbi mesét szíves figyel­mébe ajánlom, hátha segít. A cí­me: A hóember Holt volt, hol nem volt, a hó­födte havasokban, a Hóbirodalom kellős közepén magányosan élt a hóember. Szénszemeivel nézte a távoli habfehér hótakarót és érez­te, hogy a hólepel alatt hóvirágok nyílnak. Répaorrával jó nagyot szippantott a hóillatú levegőből. Fején megmozdult a piros fazék­sapka. Majdnem le is esett, mert a hóember akkorára nyújtotta hó­nyakát, mint még soha! Még ilyet hóember fia nem hal­lott! A távoli hócsipkés hegylánc hókacajt vert vissza. De még ilyet sem látott ám hóember fia! Hó­kristály lány ok táncoltak a hószi- tálásban... — Odanézzetek! — kiáltott az egyik, amikor észrevette a Hóbi­rodalom kellős közepén az egy­magában álló hóembert. Mind­annyian a hóember köré libegtek. — Mit gondoltok? Van neki szí­ve? — kérdezte egy icurka-picurka hópihe. — Hát persze! Te buta! A hóem­bernek hószíve van és olyan, mint a hófehér harang — mondta a má­sik hókristálylány. — Gyertek! Igazítsuk meg a sap­káját, mert félrecsúszott! — Hű! De aranyos vagy te, hó­ember! — mondta a picike hópe­hely, s alig látható ujjacskájával megsimogatta majd körbetáncol­ta a hóember fejét, arcát. A hóember hálásan nézett szén­szemeivel a tovatáncoló hókris­tály lány ok után... Hószíve meleg­séget érzett a hópihétől... Másnap a Hóbirodalom lányai újra meglátogatták a hóembert, de helyén csak két szénszemet, egy répaorrot és a piros fazék- sapját találtak— jégbefagyva... Köszönöm, hogy megtisztelt a kézírásával. A-ílA, <3no_\lo­^ bo I 4^rvv-\g_A_5 ■ Vvo Wl C-\ WnOcS.’TOj \ | \ l ^roJoejr v ^ OjC4_\\v^. . ^Vi \ i nC^ <3rv ov-\ i nJUP^ gjTC-^rx EMBERI SORSOK 1995. december 17. Vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom