Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-17 / 51. szám
Aki a világ harmóniáját kereste Johannes Kepler emlékezete Annak a tudósnak a típusa volt, akiről az írók előszeretettel mintáznak dráma- és regényhősöket, aki a zeneszerzőket operára ihleti, akinek az alakját az idő múlásával egyre több legenda övezi. Kepler sorsa hálás téma, és jelképes is, kétségtelenül. Nem csoda, ha az emberiség történelméről drámai tablót festő Madách Imre felfigyel rá s őt teszi meg a kiszolgáltatott, megalázott, bár jobb sorsra érdemes tudós jelképének. Hendemith Die Harmonie dér Welt (A világ harmóniája) című operájában a világ szépségeit és harmóniáját kutató Kepler jelenik meg - egyrészt az örök emberi sóvárgások kifejezőjeként, másrészt a nyugtalan természetű, az atonális zenétől a neobarokkig mindenféle stílust végigpróbáló zeneszerző alteregójaként. A művészek számára a tragikus életpálya kínálja a legtöbb ihletet, maga a tudományos életmű óhatatlanul háttérbe szorul, noha létrejöttét nem kevés drámai, sőt egyenesen tragikus körülmény hátráltatta, illetve befolyásolta. Kepler sohasem volt a sors kegyeltje. Egy meglehetősen zilált körülmények között élő családba született. Apja despotikus hajlamú, nyugtalan vérű ember volt, akiről az élet terheit nagy önfegyelemmel cipelő Kepler sem tud sok jót mondani. Anyja különc asszony, akit furcsa szokásai komoly veszélybe sodornak: boszorkányként majdnem a máglyán végzi, csak időközben udvari csillagásszá lett fiának köszönheti, hogy megúszta a dolgot. A betegség is keserítette Kepler amúgy sem vidám gyermekkorát, örökké gyötörte valami: született szembaja (asztigmatizmusa volt), neurotikus fájdalmak, kiütések, étvágytalanság - csoda-e, ha később hipo- chonder lett? S mindez mintha nem lett volna elég, a történelem is jócskán beleszólt életébe. Protestánsnak született (1571. december 27-én) egy katolikus birodalom - az ellenreformáció egyik bástyája - tőszomszédságában. A sors iróniája, hogy miután szerencsésen elkerülte a katolikusokkal való komolyabb összetűzéseket, végül saját hittestvérei voltak azok, akik egy vallási vita fináléjaként kiközösítették. A tübingeni egyetemen (1589-1593) került közelebbi kapcsolatba a matematikával és a csillagászattal, Michael Mástlin professzor jóvoltából pedig Kopernikusz (1473-1543) tanításával. Az idő tájt a kopernikuszi világkép csupán egyike volt a különböző modelleknek. Csak később derült ki, hogy a továbblépés érdekében valamennyit, ennek az egynek a kivételével, el kell vetni, különben hasztalan minden igyekezet. Jellemző a kitűnő dán csillagász, Tycho de Brahe (1546-1601) esete. Ó olyan pontos megfigyeléseket végzett, mint egyetlen más kortársa sem. Ezek az adatok önmagukban elegendőek voltak ahhoz, hogy később Kepler - a kopernikuszi tanítás alapján - megfogalmazza a bolygó- mozgás három törvényét. Magának Brahénak ugyanez nem sikerülhetett, mert ő továbbra is a Földet tekintette a világmindenség középpontjának (akárcsak a Kr. u. 2. században élt és a katolikus egyház szemében mindenek felett álló szaktekintélynek számító Ptolema- iosz), s csak annyit tartott megengedhetőnek, hogy a többi bolygó a Nap körül keringve kíséri a Földet. Kepler és Brahe kapcsolata egyébként még 1597-ben kezdődött, amikor megjelent Kepler Mysterium cosmographicum címen ismeretes műve, melyet az akkor éppen a grazi evangélikus gimnáziumban tanító szépreményű fiatalember megküldött a mesternek. Ő nagy érdeklődéssel olvasta, jóllehet Kepler Kopernikusz tanítását magáévá téve írta le benne a Naprendszert. Ennyiben kétségtelenül modern; minden egyéb, ami itt található - spekuláció és szám- misztika, Püthagorász és Platón szellemében. Kepler élete végéig meg volt arról győződve, hogy a világban a Nagy Harmónia uralkodik, a bolygók mozgását a szférák zenéje kíséri (az egyes bolygók dallamát le is kottázta). Az ókori görögök öt szabályos testet ismertek (ikozaéder, pentagondodekaéder, tetraéder, kocka, gömb). Kepler a harmóniatan szellemében megpróbálta az akkoriban ismert öt bolygót és a Napot úgy elhelyezni, hogy az öt szabályos test által körülhatárolt térben mozogjanak. Egy szemrevaló térbeli alakzatot sikerült így konstruálnia, amelynek csupán egyetlen szépséghibája volt, hogy semmi köze nem volt a valósághoz. Mindettől függetlenül kivívta Tycho de Brahe elragadtatását, aki ekkor már II. Rudolf prágai udvarában dolgozott. Felkérte Keplert, hogy legyen a munkatársa. A meghívás nem jöhetett volna soha jobbkor. Épp abban az időben Stájerországban erősen üldözni kezdték a protestánsokat, akik vagy konvertáltak vagy - elmenekültek. Kepler, aki már nős volt, élt a felkínált lehetőséggel és Prágába költözött. Itt ígéretesen alakultak a dolgai, hiszen a császár 1500 arany évi fizetést utalt ki neki, de ahogy az már a szeszélyes és bogaras II. Rudolf udvarában történni szokott, a pénzt csak nagysokára, s akkor is hiányosan kapta meg, sőt egy idő után teljesen abbamaradt a folyósítása, így kénytelen volt horoszkópokat készítem, amelyek úgy-ahogy biztosították az egyre népesebb Kep- ler-család megélhetését. Kepler Prágában azt akarta tovább folytatni, amit Grazban félbehagyott, a tények azonban erősebbeknek bizonyultak a fantáziánál. A kopernikuszi modell csak addig volt kielégítő, amíg a ptolemaioszi pontossággal mért adatokra támaszkodunk, ha viszont Tycho de Brahe adatait használjuk, akkor minden összegabalyodik az égbolton. A körpályák sehogy sem elegendőek a bolygók Nap körüli mozgásának leírására. Hosszas számolgatás és mérics- kélés után kimutatta, hogy a Mars bolygó olyan ellipszis alakú pályán kering a Nap körül, melynek egyik gyújtópontjában a Nap áll (később a többi bolygóra is bebizonyította ugyanezt). Manapság ezt Kepler első törvényének hívják. Ebből az is következik, hogy a bolygók egyszer közelebb, máskor pedig távolabb vannak a Naptól. Kepler megfigyelte, hogy napközeiben a bolygók gyorsabban, naptávolban viszont lassabban haladnak. Az okát nem tudta - erre majd csak Newton ad kielégítő magyarázatot -, viszont kimutatta, hogy ha a Napot és a bolygót egy egyenessel - az ún. rádiuszvektorral - összekötjük, akkor ez egyenlő időközök alatt egyenlő nagyságú területeket súrol. Ez Kepler második törvénye. A két törvényt először az 1609-ben megjelent Nova Astronomía seu physica coelistis... című munkájában fogalmazta meg, amelyet éppen ezért sokan főművének tartanak. Galilei ismerte Keplernek ezt a munkáját, ennek ellenére élete végéig (12 évvel élte túl Keplert) kitartott a körpályák mellett. S bár a testek mozgásának problémái mindig izgatták, Kepler harmadik törvényével sem tudott mit kezdeni. Pedig ebben alapvető kvantitatív összefüggés fejeződik ki: a bolygók keringési idejének négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint a bolygók Naptól mért középtávolságának köbei. A harmadik törvény az 1619-ben napvilágot látott Harmonices mundi (A világ harmóniája) című munkában található, sok egyéb számmisztikái, püthagoreus és zeneelméleti fejtegetés kíséretében. Mindezzel azonban korántsem merítettük ki Kepler munkásságának ismertetését. Alighanem kevesen tudják, hogy Kepler alkalmazta először a tizedesvesszőt. Személyes ismerőse volt Jóst Bürgi (1552-1632) svájci matematikus és órásmester, aki az ún. Rudolf-féle csillagászati táblázatok összeállításában segédkezett Keplernek, s a dolgokat megkönnyítendő - elsőként a világon - logaritmustáblát állított össze, amit csak Kepler nógatására volt hajlandó közreadni. Kepler 1612-ben elhagyta Prágát és Linzben telepedett le. Itt jelent meg 1615- ben a boroshordók térfogatának meghatározását taglaló könyve, amelyben már néhány jellegzetes differenciál- és integrálszámítási problémát old meg. 1604-ben megfigyelt egy szupernóvát, 1607- ben könyvet írt a később Halley-ről elnevezett üstökösről. Fénytani munkássága is jelentős, s róla neveztek el egy távcsőtípust is. Sokat fáradozott a naptárreform érdekében is a protestáns országokban, s nem az ő hibája, hogy ezt a „pápista találmányt” csak a 18. században kezdték bevezetni a protestáns világban. Kepler egyike volt az első scifi-íróknak. Somni- um (Álom) című írásában leír egy holdutazást, s elmeséli, milyennek látják hősei a csillagos eget a Hold felszínéről. Anyagi gondjai élete vége felé sem enyhültek. Miután első felesége még Prágában meghalt, Linzben újra megnősült, s az egyre szaporodó családról mind nehezebben tudott gondoskodni. Hiába volt továbbra is császári matematikus, a II. Rudolfot felváltó Mátyás, majd pedig II. Ferdinánd is megfeledkezett időközben több mint 12 ezer aranyra duzzadt tartozásáról. 1630 novemberének elején azzal a szándékkal pattant lova nyergébe, hogy Regensburgba megy és ismét figyelmezteti az ott tartózkodó császárt, hogy nagy szüksége lenne már a pénzre. Útközben azonban súlyosan megfázott, s Regensburgban ágynak dőlt. 365 éve, 1630. november 15-én a kor legnagyobb csillagásza pénzért esedező koldusként örökre itthagyta ezt az ámyékvilágot. Lacza Tihamér Kepler kezdetben azzal próbálkozott, hogy megalkossa a heliocentrikus világkép piithagoraszi-platóni szintézisét, amelyben a hat bolygópálya közötti teret a Merkúrtól a Saturnusig az öt platóni testtel töltötte ki Azt hittem, engem már semmi sem döbbenthet meg, de tévedtem. Ez idén, a kora nyári hetekben régi ismerősöm kétségbeesve újságolta, hogy negyedik gimnazista unokája az érettségi írásbelik napjánt eltűnt. Ezt a fiút én is kiskorától ismerem. Nagyon jó tanuló, így az a feltételezés, hogy az érettségitől rettegett volna, nem jöhetett számításba, írásbelijét megírta aznap, és a tanárok szerint, néhány osztálytársával együtt hagyta el az iskolát, de nem ért haza. Eltűnését szülei másnap jelentették a rendőrségnek. Most karácsony előtt Vlado a nagyanyja lakásán mesélte el nekem eltűnésének, illetve következményeinek történetét.- Egy pádon ébredtem. Hűvös volt, és egy arc hajolt fölém. Csak ködösen láttam. Beszélt hozzám, de egyetlen szavát sem hallottam. Egy idő múlva már két arcot láttam. Az arcokhoz nyilván kezek is tartoztak, mert megragadtak és talpra állítottak. Szédültem, de egy autóhoz vonszoltak. Amikor beültettek, már kezdtem élesebben látni. Úgy tűnt, mintha a Duna-parton lennék. Az egyik férfi mellettem ült, a másik az autót vezette. Amikor a kocsi megállt, és engem kirángattak belőle, még mindig szédültem, de már valamivel jobban tudtam járni. A ködöt akkor már csak az agyamban éreztem. Egy orvosi rendelőbe tuszkoltak, ahol orvos és egy ápolónő volt a helyiségben. Az orvos megvizsgált, és odaszólt a két pasasnak, akikről ott már felfogtam, hogy rendőrök: ez a fiú nem részeg. Ez volt az első mondat, amit megértettem. Le kellett vetkőznöm, de nehezen ment, mert nagyon gyenge voltam. Az orvos megkérdezte, hogy ki szurkálta össze a jobb vállamat. Válaszolni akartam, hogy azok; de csak valami értelmetlenség jött ki a számon. Ezután lekísértek a mentőkocsihoz. Valami szörnyű nyugtalanság vett erőt rajtam. Kegyetlenül rosszul voltam. Csak később tudtam meg, hogy a bazini elmegyógyintézetbe vittek. Ott egy injekciót kaptam, amitől jobban lettem. Ezután csak arra emlékszem, hogy ágyban ébredtem. Ápolók kísérgettek a rendelőkbe, ahol mindenfélét kérdezgettek tőlem. A nevem akkor jutott az eszembe, amikor meglátogattak a szüleim. Anyám amint meglátott, elsírta magát. Apám csak megölelt, de nem faggatott, anyám viszont annál inkább. De akkor még az emlékeim nagyon homályosak voltak és képtelen voltam időrendbe rakni őket. Amikor az orvos azt mondta nekem, hogy kábítószeres vagyok, elképedtem. Soha az életben nem nyúltam droghoz. Később, amikor már rendbe tudtam szedni a gondolataimat, elbeszélgettünk az orvossal. Eleinte talán el sem hitte, amit mondok, de eszébe juthattak a vállamon látható tűnyomok. Aligha tudnám magamat épp a jobb vállamon beinjekciózni. Beszélgetés közben sok minden megvilágosodott előttem. Elmondtam az orvosnak, hogy az írásbeli érettségi után, néhány osztálytársammal, egy sörözőbe mentünk. Az egyik srác valamennyiünknek vodkát rendelt. Ő volt az osztályban a legpénzesebb, de egyben a leggyengébb tanuló. Nem barátkoztunk, ezért volt furcsa, hogy akkor ő hozta ki nekem a vodkát és mellém ült. Nyilván berúgtam, mert ezután már csak arra emlékszem, hogy egy sötét helyiségben valami heverőfélén feküdtem, és sokat aludtam. Időnként hoztak valami ételt és utána a vállamba szúrtak egy tűt. Arról, hogy mennyi időt töltöttem abban a helyiségben, fogalmam sem volt. Később tudtam meg, hogy az eltűnésem és a megtalálásom között tizenegy nap telt el. Anyám kifaggatta az osztálytársaimat, akikkel együtt söröztünk. Szerintük a vodka után kikészültem, és a pénzes srác azt mondta a többieknek, hogy kocsival hazavisz, de a söröző előtt leszólította őt egy autós férfi, aki - állítólag - jól ismerte az apámat és felajánlotta, hogy hazaszállít...- Majdnem négy hónapig kezeltek Ba- zinban. Még most is szedem a gyógyszereket, és rendszeresen járok ellenőrzésre is. Mivel a nyáron nem tudtam leérettségizni, viszont a negyedikes bizonyítványomat kiadták, így nem kell osztályt ismételnem, és lett tíz szabad hónapom. Az orvos azt tanácsolta, egyelőre olyan munkát végezzek, ahol nem kell erősen koncentrálni. .Nagyon zavar, hogy most a teniszben is ügyetlenebb vagyok, mint azelőtt, és mindent lassabban csinálok. A haverok is észrevették, hogy megváltoztam, és ez is zavar. Sok kérdés is kavarog bennem: miért kellett mindennek éppen velem történnie, és ki, vagy kik tették ezt velem? Apám azt mondja, hogy ne töprengjek ezen, nézzek inkább a jövőbe. De mintha ő sem maradna szívesen velem négyszemközt. Azért a legjobban itt érzem magam, a nagyinál. Ő olyan hozzám, mint régen. A nagyinak szemlátomást jólestek Vlado szavai. Nekem mégis úgy tűnt, mintha ennek ellenére aggasztaná valami. Az utcáig kísért, és éreztem, hogy valami nyomja az asszony lelkét. Végül belevágott:- El kell mondanom valamit, mert rettenetesen nyomaszt, és a fiam rajtam kívül senkinek sem mondta el, hogy mi volt a fiú elrablásának hátterében. Azt sem bánom, ha megírja, hadd tudják meg az emberek, hogy mi minden megtörténhet... Nos, a fiamat már csaknem egy éve arra akarták rávenni, hogy társuljon be egy nagyobb cégbe. Ő viszont nem akarta feladni a függetlenségét, de a legfőbb ok az volt, hogy semmi jót sem hallott annak a vállalatnak tulajdonosairól. Amolyan mindenre elszánt fickók hírében állnak. Egy alkalommal újra felkeresték, és ő újra határozottan megmondta nekik, hogy csak az idejüket fecsérlik, mert az utolsó szava: nem! Elmenőben egyikük azt mondta, hogy ezt bizony még megbánja. A fiam nem tulajdonított jelentőséget a fenyegetőzésnek. Még akkor sem gondolt rá, amikor Vlado eltűnt. Eleinte eszébe sem jutott kapcsolatba hozni az unokám eltűnését azzal a bizonyos céggel. Amikor viszont a rendőrségen bejelentést tett, már eszébe jutott a fenyegetőzés, de még mindig elhessegette magától ezt a gondolatot, és a rendőröknek nem tett említést róla. A következő napon azonban névtelen telefonhívást kapott. Az ismeretlen telefonáló azt mondta, ha élve akarja viszontlátni a fiát, menjen el ama bizonyos cég irodájába, és írja alá a szerződést. Egésznapi vívódás után rászánta magát, és elment oda, hogy tudni szeretné, milyen feltételekkel kötnének vele szerződést? Meglepetésére egy kész szerződést tettek elé, amiről már csak az ő aláírása hiányzott. A benne leszögezett feltételek számára a lehető legelőnytelenebbek voltak. Amikor ezek módosítását említette, lekezelően tárgyaltak vele. „Ha magának nem felel meg a szerződés, akkor nem írja alá. De ezt csak maga fogja megbánni” - mondta egyikük hetykén. Ezek után mit tehetett. A fiára gondolt, és aláírta a szerződést. Amikor viszont célzást tett arra, hogy mikor láthatja a fiát, megvetéssel végigmérték: „Csak nem képzeli, hogy a fia elrablásához folyamodnánk? Vegye tudomásul, hogy a fiáról semmit sem tudunk, így a sorsáért sem vállalhatunk felelősséget. A szerződéskötés teljesen független a maga fia eltűnésétől.” Ezek után a fiam teljesen összeomlott. Napokig senkivel sem beszélt. Ügy érezte, mindenéből kiforgatták, ráadásul a fiát is elvesztette. A rendőrségnek ennek ellenére sem merte elmondani a történteket, pedig biztos volt benne, hogy Vlado elrablása mögött ezek a jól öltözött bitangok, illetve a fullajtárjaik állnak. Négy nappal később a rendőrök azzal keresték fel, hogy megtalálták Vladot a Du- na-parti sétányon. A fiam nem meri elmondani a történteket az unokámnak, mert úgy érzi, hogy Vlado gyávának tartaná őt. Én értem a fiamat, de nem tudom, jó-e, ha Vlado bizonytalanságban marad az elrablásának hátterét tekintve. Azóta is ezen té- pelődünk. Lőrinci Kató TÚSZTÖRTÉNET PRIZMA 1995. december 17. ÜBSÚmBp
