Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-12-10 / 50. szám
Felséges leszámolás vált a királyi ház számára: nem tudtak vele mit kezdeni, hová rakni, sorolni, állítani, küldeni. Lemondták külföldi útjait, megvontak tőle olyan dolgokat, amelyek korábban természetesek voltak, leveleit is elkobozták... Valamiféle „pókert játszottak” vele, hogy az esetleges hivatalos válás után a trónörökös kezében legyenek a jobb kártyák. Diana vallomása szerint elsősorban Károly „blokkolta” és keserített életét, tettekkel és szavakkal. Férje az ellenségévé vált. Ám ellenséggé váltak barátnak hitt emberek is, mint James Hewitt, az egykori lovaglótanár, aki könyvben összegezte valós és vélt kalandjait a hercegnővel. Diana nem tagadta, hogy megcsalta férjét, szerette Jamest, akire „egy nagyon nehéz időszakban mindig számíthatott". Támasza volt az a James Hewitt, aki a későbbiekben pénzszerzésre használta fel őt. Diana szerint ellenséggé vált a JMMM J| Emberek millióit vonzotta a tévé képernyői elé, briteket és nem briteket egyaránt. Sokkolta a királyi házat, lázba hozta Londont, izgalomba az újságírókat, munkát adott a statisztikai hivataloknak... Hogy kiről van szó? Hát persze hogy Dianáról. Már megint Dianáról. Az említett hivatal adatai szerint a walesi hercegnő ezúttal egy egész nemzetet osztott meg egyetlen inteijúval, amelyet a sajtó nyomban a brit királyi családnak intézett hadüzenetként könyvelt el. Károly, a trónörökös Németországban élte át az intetjú előtti izgalmakat. Visszatérve Lón donba, sietett a Kensington- palotába, hogy felkeresse „elhagyott” feleségét Ezúttal sokáig, úgymond, az utolsó percekig időzött nála... Hogy mi mindenről esett szó, nem tudni, hiszen nem kötötték a nyilvánosság orrára. A sajtó csak találgatni tudott: Károly nyilván jobb belátásra akarta bírni Dianát, le akarta beszélni a veszélyes, a számára szinte megengedhetetlen interjúról. Kár lenne - itt, nekünk - vitázni arról, mit engedhet meg magának s mit nem a walesi hercegnő. A tény: Diana valahonnan óriási bátorságot merített, amikor eldöntötte, hogy a majd’ három évvel ezelőtti szakítás után a kamerák előtt fog beszélni családról, válásról, szerétéiről, szerelemről. Károly- és Diana-pártinak pedig egyaránt el kell ismernie: fellépése tanulton felséges volt, távol állt a:, olcsó, közönséges fecsegéstől. Még a bosszútól is, noha éppenséggel lett volna oka rá, hogy 18 hónap múltán „parádés válaszinterjút’’ adjon Károly tévévallomására a házasságtörésről. Diana kiadta azt, ami a lelkét nyomta. Egy felséges leszámolást végzett. Részletek az interjúból A BBC riportere olykor annyira kényelmetlen, kellemetlen kérdéseket adott fel, hogy az ember már-már azt hihette: Diana talán most fog felsülni, pirulni a szégyentől, vagy mérgében, felindulásában netán még az anyós királynőre is ráhúzza a vizes lepedőt. Semmi ilyesmi nem fordult elő, senkit sem pocskondiázott, és semmi sem hozta zavarba. Sem a hálószobatitkokat feszegető kérdések, sem az utalások visszatérő bulimia- rohamaira, depresszióira, öngyilkossági kísérleteire, az önsanyargatásra, amellyel magára akarta terelni a figyelmet, de senkit sem érdekelt. Nem tűnt kellemetlennek számára a Camilla Parker- Bowles-téma sem. Csak megerősíthette: „férjé megváltozott viselkedéséből érezte, tudta", hogy Camilla létezik. Nehezen viselte ezt a terhet önmagában és baráti körben is. „Férjem barátai azt mondták, én vagyok labilis, beteg, valami klinikára kellene beszállítani engem. ” „Camilla válásunk okának egyik tényezője volt”,... „egy házasságban hárman voltunk - eggyel többen". „Mélységes szomorúságot éreztem”... „harcoltunk, hogy mindent fenntartsunk, de nem volt több fölösleges energiánk Egyikünknek sem. ” „Férjem akarta a válást, és én támogattam őt ebben az elhatározásában. ” Minden megváltozott. Hirtelen, egy éjszaka alatt. A nyilvános szakítás után Diana „komoly problémává" végül is ők adtak erőt neki a visszatéréshez, az ellenálláshoz, a harchoz, amelyet a királyi családdal kell vívnia, mert talpon akar maradni, és teljesíteni akatja küldetését. Miattuk nem szeretné a hivatalos válást - bár erről természetesen nem ő, hanem Károly fog dönteni. Nincsenek politikai ambíciói, illúziói sem. „Nem hiszem, hogy királynő leszek"..., „mert ezt már eldöntötték" ......,mert nem tartom magam bizonyos szabály okhoz, egyes dolgokat másképp csinálok’’..., „s nincs annyi támogatóm sem”. „A britek szívében akarok királynő lenni. ” Számára az érzelmek a fontosak, melyeket mindig elfojtottak a Buckingham-palotában. Fontos számára, hogy gyerekei is „megértőek legyenek tudják milyen érzéseik vannak az embereknek, milyen a bizonytalanság, a kétségbeesés, a remény, az álom...” „Fontos az is, hogy férjem megtalálja belső nyugalmát". Van aki, úgy véli, Diana „nagyszerű show-t" produkált, s „látványos műsorát" majd tovább viszi külföldre. Mások - s ők vannak ezúttal többségben - határozottan pozitív képet alakí- tottak ki a walesi hercegnőről, az egykori félénk diáklányról, aki 15 év negatív tapasztalatain érett felnőtté, nővé, valódi személyiséggé. Vrbán Gabriella sajtó is, ' ’■i amely lépten-nyomon követi, zaklatja, regéket ír róla. „Olyan ez, mint a szappanoperában, amelyet a végletekig nyújtanak, és semmi sem változik. ” Belátja, mint hercegnő a figyelem központjában áll, mint a trónörökös különélő felesége „egy termék amelyet jól el lehet adni”, mégis azt szeretné, ha az újságírók, fotósok csak a Kensington-palota ajtajáig jutnának, tovább nem. Szeremé, ha munkájára összpontosítanának, küldetésére, feladatára, amelyet maga választott. Diana - mondotta - „országának nagykövete" kíván lenni, ezt a szerepet megtanulta, vállalni tudja, mert úgy érzi, az ambiciózus politikusokkal ellentétben meg tudja adni azt, amire a briteknek is szükségük van a szürke monarchiában: a szeretetet. Nem a monarchia rombolása a célja - amivel sokan vádolják -, de véleménye szerint bizonyos változások elkerülheteüenek. „Olyan monarchiát szeretnék amely szorosabb kapcsolatot tart fenn a lakossággal." „Ez nem a jelenlegi monarchia bírálatát jelenti. Csak azt mondtam el, amit naponta hallok látok és érzek.. ” Diana állandóan visszatérő témaként gyermekeit emlegette. Elmondta, élete válságos pillanataiban - nem titkolt betegsége, depressziói idején, a válás, a róla szóló könyvek megjelenése után - elsősorban rájuk gondolt, megpróbálta elmagyarázni nekik az adott helyzetet, megpróbálta védeni őket a támadásoktól. Kiderült, mit mindeddig erről a Földközi-tengerben fekvő szigetről tudtam, mindössze annyi volt, hogy a Baleári szigetcsoporthoz tartozik, s Mallorca után annak második legnagyobb tagja. Arról is előre hallottam, hogy a nemzetközi turizmus előtt csak az utóbbi időben kezd megnyílni. Menorcát ugyanis sziklás partjai miatt nehezen lehet megközelíteni. Mindössze két kikötője van. Az egyik a sziget fővárosában, Mahonban, a másik pedig a régebbi századokban épült Ciudadeldban. Hajónk ide futott be, ahol a kikötőben, a ránk váró idegenvezetőtől megtudtam: az idei szezonban én voltam az első középeurópai, aki Menorcára látogatott! Szikrázó napsütésben, városnézés közben úgy éreztem, mintha a múlt században sétálgatnék, amire csak a hajóval érkezett turisták vagy a helybéliek öltözéke cáfolt rá. A város főterét régi századokban épült, neves spanyol főnemesi családok palotái szegélyezik. A térről számos sikátor nyílik, s az egyik utcácska végén hatalmas katedrálishoz értünk. Csak az áhítat percei után folytattuk a városnézést. A házak bejárata fölötti évszámok az ezerötszázas, ezerhatszázas évekre utaltak. Menorcát az előző századokban váltakozva uralták a franciák és az angolok. Ciudadela hajdan a sziget fővárosa volt, s nyilván ezért épültek ide a paloták. Később, a szigetet járva, számos jellegzetesen menorcai stílusban épült - emeletes és oszlopokkal díszített - udvarházat is láttam. Ezek többségét mező vagy legelő övezte, s távol álltak az egyébként is ritka településektől. A falvak többnyire a tenger közelében vannak, és kiváló legelők övezik őket. Ennek köszönhetően messzi földön híres a menorcai tej és az eredeti sajt. Cala Galdanában pedig életem legfinomabb tejeskávéját ittam. Erre a specialitásukra joggal lehetnek büszkék a menorcaiak. A hajdani fővárost a maival összekötő autóút nyugat-kelet irányban szeli át a szigetet. Itt figyeltem fel azokra a jellegzetesen terméskőből készített kerítésekre, amelyek kötőanyag nélkül készülnek. Szilárdságukat mégsem gyengítik a szigeten - különösen a téli hónapokban - gyakran napokig tomboló szélviharok. A kerítéskészítés itt több évszázados múltra visszatekintő foglalkozási ág, amelyet serdülő kortól tanulnak a fiatalok. Menorcán az állattenyésztésen, a sarugyártáson kívül még a halászat a kereseti lehetőség. Különösen a déli partok közelében sok a homár. Egy halászfaluban épp a hajósok napját ünnepelték. Tarka selyemszalagokkal díszítették a kis kikötőben horgonyzó halászbárkákat, és a fehér házakat is színes füzérek ékesítették. A falu jellegzetessége egy vendéglő, ahol az ideutazó ínyenceknek jó drágán homárlevest szolgálnak fel. Állítólag, ha a király Menorcán jár, mindig felkeresi ezt a kisvendéglőt. A sziget délkeleti csücskében álló valamennyi falu neve Binirt kezdődött. Itt hajdan mórok laktak. Leszármazottaik, meg a később idetelepültek, mindmáig tiszteletben tartják ezt a hagyományt, és az újabb települések nevéhez is odaillesztik a binit - ami a hajdani mórok nyelvén fiút jelent. Például Binivellt bátran nevezhetnénk a csend szigetének, mert lépten-nyomon Silencio feliratú táblákkal találkozni. Itt az egyes lakrészek szoba nagyságú balkonjai valósággal egymásba nyúlnak, így tehát érthető a felszólítás. Meglepetésemre a forró vérű spanyolok be is tartják a csendrendeletet, csupán a csónakázók kacaja csattan fel időnként. A jelenlegi főváros: Mahon 1713 és 1782 között angol tengeri támaszpont volt, ami rányomta bélyegét a város képére. Sok itt az angolszász építészeti emlék, így a város nem kifejezetten mediterrán jellegű. Jelenleg itt van Menorca egyetlen repülőtere és szinte minden fontos hivatala is. A sziget legmagasabb pontja a mindössze 400 méter magas „csúcs”, azon pedig egy templom és a hatalmas Krisztus-szobor; no meg az idelátogató és a hőségtől elpilledt turisták szom- jának oltására - egy tágas büfé. Ennyi tehát ez a csodaszép sziget, nem több. De nem is kevesebb! Lőrincz Kató KITEKINTŐ 1995. december 10.
