Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-16 / 29. szám
V égre visszakaptuk a földünket. Azt, amit apám és nagyapám után örököltünk. Nézegetem esténként a tulajdonjogot igazoló papírt, eszembe jutnak gyerekkori emlékeim, s tulajdonképpen most döbbenek rá igazán, véglegesen el kell döntenem, ragaszkodom-e hozzá, vagy sem. A föld ugyanis eddig nem jelentett számomra sokat, a paraszti munkától elszoktam, s noha génjeimben minden bizonnyal ott lappang az ősök hagyatéka, elbizonytalanodom, amint arra gondolok, ha gazdálkodnom kellene, vajon honnan is kezdeném? Akkor mégis miért ragaszkodom hozzá? Ebből akarok megélni? Aligha. A föld visszavétele, a kárpótlás ma már inkább csak igazságtételt jelent számomra. Valaha nagyapám gürcölte össze annak a pár holdnak az értékét, amit aztán az ötvenes évek elején egyszerűen elnyelt a közös. Amit faluhelyen csak túrós hátú lónak emlegettek. Volt föld, nincs föld, illetve úgy volt, hogy nem volt. Még papíron se, mert amikor elvették, még örülhetett is neki, hogy nem sorolták be a kulákok közé. Lovat, tehenet, mindent bevittek, nem maradt más, csak a szekér. Amelyet még hosszú évekig őrizgetett féltve a fészerben, s mi, az unokák is csak engedéllyel játszhattunk rajta. De az én életemben már nem fogott elé lovat. Sem ő, sem az apám. Viszont rendben tartotta élete végéig, hátha szükség lesz rá. Nem lett. A régi parasztszekér tönkrement. A vendégoldal szétszedett részei ott korhadnak valahol az udvar gyomokkal benőtt zugában. Az ősök után nem maradt más, csak ez a darabka föld. Ami most újra a miénk. Enyém, tied, övé. S bár nem ott kapjuk vissza, ahol eredetileg volt, titkon abban bízunk, hogy az értéke majd csak növekedni fog. De mikor? Az ország gazdasági helyzetét ismerve a közeljövőben aligha. FÖLDSIRATO Miközben szinte naponta szembesülünk vele, hogy minden eladó. Eladó a föld, a jószág, még a becsület is. A kérdés csak az, ki veszi meg? Marad-e a miénk, lesz-e annyi erőnk, hogy megtartsuk magunknak, vagy Mercedeseken furikázó ficsúrok mellényzsebből fizetik ki az ősök verejtékéből összekuporgatott parcellákat. Mert ha jól belegondolunk, nagy árat a földért mindig csak a művelőjének kellett fizetnie: verejtékkel, vérrel, dobpergetős árverésekkel, koplalós esztendőkkel. Nem csoda, hogy a hite is megcsappant. Mert újra úgy érzi, hogy becsapták. Mint mindig, évszázadok óta. Bár az elején, most is megadták a módját: igaz ugyan, már nem szép muzsikaszóval, lágy kenyér és szőlő ígéretével, hanem modem paraszti gazdaságok ábrándképével, amit a röpke pár esztendő alatt a földbe döngölt a transzformáció eredményeinek^) valósága. A vigasság nem tartott soká: kiderült, a kiszámított vagyonrészek annyit érnek, amennyit sikerül belőle a szó szoros értelmében kicsalni, kikényszeríteni az ugyancsak válság szorításában vergődő többnyire formálisan átalakított nagyüzemektől. S hogy a verseny nem egyenrangú felek küzdelme lesz, megtapasztalhatta, akinek járdát, silógödröt, netán betonutat kínáltak fel vagyonrésze gyanánt. Nem csoda tehát, ha lanyhul az érdeklődés a föld, a gazdálkodás iránt, mintha az emberek megunták volna a szélmalom-harcot. Itt-ott még erőszakosan beleszabadulnak egyesek, türelmetlenségükben nem győzik kivárni a sort, ha már egyszer azt ígérték nekik, a népnek meg kell adni, ami jár neki. Ha legalább tisztességesen megélhetne belőle, ha nem kellene újra éjt nappallá téve a földet túrni lerobbant, kegyként kapott régi masinákkal, ha a kárpótlás során nem kínáltak volna zsákbamacskát neki. Ha a nagy csinnadrattával meghirdetett célokat, a paraszti gazdálkodás támogatását nemcsak szóban deklarálnák... Nekem most már újra van földem. Kezemben a papír róla. Ám hogy végül is mit kezdek vele, még magam sem tudom. Talán a jó Isten se tudja, s lehet, hogy ha tudná, akkor sem adna rá egyértelmű választ. (t.szilvássy) Kihasználás - osztrák: módra Schwarzban Hétfő reggelente benépesül a pozsonyi autóbuszpályaudvar Becs felé induló járatainak peronja, amelyhez kisvártatva 3-4 busz érkezik. A sorban állók szinte egytől egyig ismerik egymást, hiszen már ki tudja, hányadszor utaznak együtt. Üti- céljuk nem a bécsi vár, a Burg vagy a Szent István dóm, az ok ennél sokkal prózaibb: munkába indulnak. Sokan rögtön a '89-es változások után kaptak az alkalmon, mások éppen az előzőek példáján felbuzdulva próbálkoznak mostanában Ausztriában. Hétközben, hétvégén, hetente egyszer, kéthetente. Busszal, vonattal, kocsival. Engedéllyel vagy feketén. Szinte lehetetlen felbecsülni, hányán dolgoznak odakünn. egyvalami azonban biztos, Szlovákia exportjának jelentős hányadát a munkaerőkivitel teszi ki. A határon nincs nagy ellenőrzés, legfeljebb itt-ott kiszúrnak egy-egy utast, de ha nem találnak nála munkaruhát, ellenben lapul pár száz schilling a tárcájában, akkor szabad a pálya. Az ingázók közt rengeteg a magyar. Én azokat kerestem meg, akik hosszabb-rövidebb ideig dolgoztak már Ausztriában, de különböző okoknál fogva felhagytak a pénzkeresésnek ezzel a formájával. Éva (25) HHH „Közvetítőiroda segítségével kerültem egy Bécstől alig félórányira fekvő kis faluba gyermekgondozónak. A közvetítési díj 1500 korona volt, a család 2500 schillinget fizetett „értem”. Eredetileg egy évig szerettem volna kint maradni, de fél év után azt mondtam, nem bírom tovább. Egy nyolc- hónapos kisfiúval törődtem, de emellett az égvilágon mindent én csináltam, ami a házimunkákkal kapcsolatos. Napi másfél óra szabadom volt, ebéd után. Ezt többnyire végigaludtam, mert a kölyök ritkán hagyott pihenni éjszaka. De nem is ez volt a baj. A család cselédként kezelt, alig vettek emberszámba. Ez egyébként is jellemző, de ők még nemesi származással is dicsekedhettek, éppen ezért még inkább megalázóan viselkedtek velem szemben. A zsugoriságuk zavart legjobban. Rögtön a legelején történt. Reggelit készítettem magamnak a konyhában. A hűtőjük dugig volt élelmiszerrel, mintha egy szupermarketben válogattam volna. Amikor meglátták, hogy szalámit eszem, mintha megfagyott volna a levegő a konyhában. A családfő végül kijelentette: jól van, most már egyem meg azt a szalámit, de jegyezzem meg, „grosse Früstück”, nagy reggeli csak hétvégén van! Később a sajtot is letiltották, holott eredetileg teljes ellátásról volt szó. Maradt a vajaskenyér. Fél év alatt öt kilót fogytam. Tudom, sok nő örülne ennek, de nekem nemigen volt miből. A két kezemen meg tudom számolni, hányszor kínáltak meg gyümölccsel... Három autójuk volt. Egyébként minden átlagos, középréteghez tartozó családnak van két autója, két kutyája és van egy magyar vagy szlovák gyerekgondozója, vagyis inkább szolgálólánya. Most ez a sikk. Akiknél nincs külföldi pesztra, azt szinte lenézik az ismerősei. Még gimnazista koromban olvastam Kosztolányitól az Édes Annát, valahogy olyan valószínűtlennek, érthetetlennek tűnt az egész. „Hiszen senki se bántotta” - csodálkoztam én is a többi szereplővel. Most értettem meg, micsoda fantasztikus regény, de amíg Ausztriában dolgoztam, nem akartam újra elolvasni. Persze, nem azt akarom mondani, hogy le tudtam volna mészárolni a családot, de sokszor kerültem annyira megalázó helyzetbe, hogy dühömben talán bele tudtam volna vágni valamelyikükbe a kést. Mindent egybevetve: a havi 4000-4500 schilling nagyon jól jött, de sokkal többet ér, hogy megtanultam németül.” ESZTER (40) „Akkor kezdtem Ausztriába járni, amikor elvesztettem itthoni munkahelyemet. Heti egy alkalommal - reggel mentem, este jöttem - takarítást vállaltam. Először egy, majd több családnál is. Alapiskolás korú gyerekeim miatt több napra nem hagyhattam itt a családom. A havi négy munkanap körülbelül 8000 ezer koronát hozott a konyhára. Amikor kint voltam, az utazást is beleszámítva, reggel hattól este tizenegyig meg sem álltam, épp csak délben bekapni pár falatot. Mindenhol azt várták tőlem, egy nap alatt takarítsam ki a 4-5 szobás, hatalmas lakásokat. Ez rendjén is volt, hiszen ezért mentem. De egész álló nap a hátamon éreztem a háziasszony figyelő tekintetét, szinte kézzelfogható volt a bizalmatlanság. Már-már nevetséges volt a rettegésük, hogy esetleg ellopom egy könyvüket, vagy mit tudom én, akármit, a fogpisz- kálót a konyhából. Egy helyen próbára is tettek: úgymond véletlenül kint felejtettek 500 schillinget a zongorán. Akaratlanul is több család életébe nyerhettem betekintést, szerintem az osztrákok nagy része sznob és zsugori. Nem tudom, mit képzeltek, honnan jöttem. Olyanokat kérdeztek, van-e otthon fürdőszoba, nálunk is van-e karácsony, és hasonlókat. Nagyon rossz néven vették, hogy nálunk nagyjából ugyanúgy telnek a karácsonyi ünnepek, kezdve a fenyőfadíszítéstől a töltött pulykáig. Mintha elloptam volna valamit az életükből... Fél évig csináltam mindezt, azután sikerült itthon is munkát kapnom.” PÉTER (23) „Pár hónapja voltam munkanélküli, amikor a véletlen folytán, ismerősöm révén Ausztriában nyílt lehetőségem dolgozni egy jó ötvenes, hihetetlenül gazdag hölgynél, aki éppen ráunt a kétemeletes villájára. Előbb azt hoztuk rendbe, majd jött a költözködés és az új, szerényebb palota rendbehozása. Csak a költözködés tartott két hónapig, mivel havonta 2-3 alkalommal jártunk ki három napra, hétvégén. Hol ketten, hol hárman dolgoztunk, előbb 20, majd 40 schillinges órabérért, napi 14-16 órát. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy ottani kollégám a Szlovák Tudományos Akadémia professzora volt, aki fizetéskiegészítésként fogta fel a dolgot, az akadémiai alacsony bére mellé, bár kint is csak a minimumot kaptuk, amiért egy osztrák a kisujját sem mozdítaná. A hölgy nem engedett minket benn aludni a házában, szerencsére a villa mellett volt egy cselédház. Az új házban viszont még télen is a garázsban kellett aludnunk. Volt egy dögnagy kutyája, neki külön főzött, de nekünk a sarki kocsmából hozatta a lehető legolcsóbb kaját. Egy este a dög éppen vacsorázás közben csörtetett be a cselédházba és elkezdte szagolgatni a tányért. Felkészültem, hogy „akár az életem árán is” megvédem a löttyöt, de Cézár, szerencsére fintorogva eloldalgott. Általában kegyetlenül megdolgoztatott bennünket. Ha véletlenül éppen nem akadt tennivaló, értelmetlen munkákat agyait ki. Például a költözködésnél. A fuvarra várva már csak ücsörögtünk az utcára kirakott bútorok közt, legalább egy óra szabadunk volt. Kitalálta, amíg megérkezik a teherautó, cipeljük az összes bútort húsz méterrel odébb, mert ott majd jobban fel lehet rakni. Kitűnően kiszámította a távolságot, mert mire végeztünk, éppen megjött a teherautó, és kezdhettük a rakodást. A hölgynek Bécsben volt egy ékszerüzlete, természetesen ott is dolgoztak szlovákiaiak. A karácsonyi bevásárlások idején az egyik ismerősömet, egy kétgyermekes családanyát, szárnyas angyalkának öltöztette be, akinek a járdán röpködve kellett beterelnie a vásárlókat az üzletbe. Fél év után itthon is kaptam munkát. Persze hétvégenként még járhattam volna, a hölgy hívott is, de a telefonba megmondtam neki, fütyülök rá.” TAMÁS (20) „Egy évig dolgoztam egy Linz melletti kis faluban. Érettségi után nem vettek fel főiskolára, itthon nem volt kilátás munkahelyet szerezni. Valóban jó helyet fogtam ki egy kis gazdaságban. Nem volt meghatározott munkaidőm, hanem azt mondták: ezt meg ezt csináld meg, aztán békén hagytak. Persze, előfordult, hogy reggeltől estig dolgoztam. Havi 6000 schillinget kerestem, nagy részét sikerült megspórolni, havonta egyszer jártam haza. Emellett megtanultam németül is. Új hellyel nem szívesen kísérleteznék, de oda alkalomadtán visszamennék. Most éppen egy barátom dolgozik a helyemen, természetesen én ajánlottam be.” Péntek délután a bécsi autóbuszpályaudvar, a Wien-Mitte telik meg ismerősökkel. Megbeszélik, mi történt a héten, már megint mit találtak ki a háziak, aztán másfél óra buszozás és jöhet a hétvégi pihenés. Hogy hétfőn minden kezdődjék elölről... Schwarzban. Holop Zsolt VALÓSÁG 1995. július 16.
