Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-11-26 / 48. szám
l/BSŰmap 1995. november 26. PUBLICISZTIKA ÜT KERESÖ 1990-BEN összeomlott a kommunizmus. Hazánk élen járt ebben a küzdelemben, s joggal reméltük, hogy végre a fejlett országok sorába lépünk. Nem csodákat, csak igazságtételt vártunk, nem jólétet, csak tisztességes megélhetést. De egyelőre nem ez történik. A lakosság életszínvonala folyamatosan romlik. Az árak állandóan emelkednek, nagyok az adóterhek, és úgyszólván stagnálnak a bérek. S ami talán a legszomorúbb: felborult a társadalmi értékrend. A tudás ma keveset, vagy egyáltalán semmit sem számít. Nem is csoda, hiszen becsületes munkából alig lehet megélni, viszont csalással, szélhámossággal milliókat lehet keresni. Nagyon sok fiatal érzi úgy, hogy ma nem érdemes iskolába járni. Kár az ott eltöltött időért. És a fiatalok egy része, sajnos, nemcsak így érez, hanem így is cselekszik. Egyre kevesebb tanuló jelentkezik a gimnáziumokba és a szakközépiskolákba. A főiskolák és az egyetemek hallgatóinak száma is csökken - kivéve egy-két divatos szakot. A politikai légkör, egyes politikai pártok és képviselők cinizmusa és arroganciája csak fokozza a kiszolgáltatottság érzését. A lakosság szellemi fejlődésével, műveltségi szintjének emelésével úgyszólván senki sem törődik. Az oktatásügyi tárca egyetlen célra összpontosítja figyelmét és minden energiáját: az alternatívnak becézett kétnyelvű oktatás bevezetésére és a magyar iskolahálózat leépítésére. Nagyon szomorú dolog ez, és nemcsak a szlovákiai magyarságot érinti, hanem az egész szlovák társadalom fejlődését megbénítja. A háború utáni „gazdasági csodát” Németországban éppúgy, mint az „ázsiai kistigrisek” esetében, az oktatásügy pozitív diszkriminációja előzte meg. Óriási pénzeket költöttek a lakosság általános műveltségi színvonalának emelésére és szakemberek képzésére. Ez teremtette meg a gazdasági csoda szellemi alapját. Nemhiába állítják a szakemberek, hogy az oktatásügybe való befektetés a legkifizetődőbb. Ezzel a gyakorlattal és tapasztalattal szöges ellentétben a szlovák oktatásügy költségvetése (reális értékben) évről évre csökken, s ez már-már az oktatási intézmények működését veszélyezteti. Mit tehet ilyen helyzetben, ilyen körülmények között egy szlovákiai iskola, főleg ha a tanítási nyelve magyar? A túlélést kell választanunk. Mindenekelőtt ki kell használnunk azokat a lehetőségeket, amelyek még adottak. Meg kell tölteni tartalommal az adott lehetőségeket, és fel kell készülni a jobb időkre. Használjuk fel ezt az időszakot arra, hogy minőségileg megerősödjünk. Hinnünk kell és lelkünk mélyén érezni, hogy a megoldás a mi kezünkben van, hogy biztos talajon állunk. De még ez sem elég. A szülőket és a gyerekeket is meg kell győznünk arról: érdemes ránk támaszkodni. Az oktatás korszerűsítésével, tartalmi megújulásával, új szakok bevezetésével, következetes oktató-nevelő munkával. Állandó megújulási készséggel és jó tanár-diák kapcsolattal kell vonzóvá tenni iskoláinkat. Meg kell győzni a szülőket és a fiatalokat arról, hogy érdemes az oktatásra áldozni, hogy érdemes az iskolapadokba beülni, új ismeretek birtokába jutni, mert ez az egyetlen útja későbbi boldogulásunknak. De anyanyelvűnk megőrzése és magyarságunk megtartása sem lehetséges magyar iskolák nélkül. Mi tehát a teendőnk ebben a kiábrándult világban, amikor az erkölcsi tartópillérek inognak-ropognak? HITET kell adnunk az embereknek, hiszen bizalom és remény nélkül nem létezhet emberi közösség. Albert Sándor N ovember 3-a, ez a százhetven évvel ezelőtti, közhelyesen a magyar kultúra- és művelődéstörténet egyik legnagyobb, hovatovább legendás napja. Emlékét patetikus metszetek, festmények, bronz dombormű őrzi. A „patetikus” jelző ezúttal semmi elmarasztalást nem tartalmaz. Az „Európához való fölzárkózás” érdekében ugyanugyancsak őhozzá; egy eredménytelen rókavadászat („Egy sem esett”); egy homályos szerelmi mellékszál Károlyi gróf menyasszonyával, Melanieval; a császár esetleges halálának pletykaszintű mérlegelése. Ilyen előzmények után, 1825. november 3-áról egyetlen odavetett mondat: „A kerületi ülésen beszéltem; minden honfitársamat ellenségemmé tettem.” Rókavadászat is 1825. november 3-án egy fiatal, nem kifejezetten magyar neveltetésű, addig akár „kozmopolitának” nevezhető magyar arisztokrata többet tett, mint őelőtte melldöngető bőszmagyarok hosszú sora. E napon gróf Széchenyi István Pozsonyban, az alsótáblának a magyar nyelv ügyével foglalkozó vitájában szót kért, és egyévi jövedelmét ajánlotta föl a Magyar Tudós Társaság (a Tudományos Akadémia elődje) felállításának céljára. Széchenyi tizenéves korától a haláláig, még legsúlyosabb depressziós hullámvölgyeiben, öngyilkossági hangulataiban is rögeszmés lelkiismeretességű naplóíró volt. Kólikáitól másnaposságaiig, lovai állapotától alkalmi flörtjeiig mindenről nagy részletességgel számolt be. Sokszor olyan kendőzetlenül, hogy ezzel bőven adott munkát a lakkozatlán önkép halála utáni kozmetikázását nélkülözhetetlennek érző titkárának. Ennek ellenére, alighanem még Naplója többszöri olvasói között is kevesen akadnak, akik emlékezetből föl tudnák idézni, mit jegyzett föl Széchenyi ezen az egész későbbi életére meghatározó jelentőségű napon. Nem csoda. Október 20-tól egymást érik a hosszabb bejegyzések. Témáik jobbára: szerelmi révbe érésének, boldogságlehetőségeinek latolgatása későbbi feleségével, Crescentiával; ömlengő levélfogalmazványok Semmi több. Ha egyéb forrás nem állna rendelkezésre, az sem volna világos, mit tett egyáltalán e napon „Szepi gróf’. A következő bejegyzés, egy héttel későbbről, Károlyival való viszonyának elhide- güléséről, meg (újfent) Mela- nie-ről szól. Említés sem esik viszont arról, voltak-e november 3-án (ahogy a későbbi legendaképző ábrázolások mutatják) éljenzések, vivátok, hurrák. Több, mint kétséges - legalábbis az egymondatos bejegyzés második feléből („minden honfitársamat ellenségemmé tettem”) ítélve. Lehet, hogy ez az epizód, ennek a főszereplő általi megörökítése arról árulkodik, mennyire nem tulajdonított fontosságot a „legnagyobb magyar” saját legendává vált gesztusának. Lehet, hogy de facto (és ezzel Széchenyi pontosan tisztában volt) az áldozat „füstje” sokkal nagyobb volt, mint a „lángja”; a hangsúly a gesztuson és nem a fedezetéül fölajánlott éves jövedelem valódi nagyságán volt. De az is lehet, hogy arról árulkodik: jelenidőben a történelem még a Széchenyi nagyságú lángelméknek sem tárulkozik föl leplezetlenül. V an úgy, hogy nagy távlatú történelmi tettek igazi jelentőségét cselekvő aktoruk szeme elől is elfedi e tettek beszorultsága egy sikertelen rókavadászat és egy balul sikerült szerelmi viszony közé. Könczöl Csaba Töprengések 1. A szenzáció olyan étel, amelyből minél többet fogyasztunk, annál többet kívánunk. 2. A fiatalok a szerelemmel törődnek, az öregek az erkölccsel. 3. A gazdag csak annyiban jótékony, amennyiben érdekei megkívánják. 4. Érthetetlen, hogy a nagy nemzetek gyakran mennyire kicsinyesek. 5. A törvény nyelve sosem lehet a nyelv törvénye. 6. A zavaros fejű ember a világot is zavarosnak hiszi. 7. Sok lelkibeteg igazán jól emészt. 8. Aki nem hazudik önmagának, másnak sem hazudik. 9. Csak a tisztes szegénység elviselhető. 10. Az asszonyi hűséget legtöbbnyire legyőzi a kíváncsiság. 11. A végén minden szép eszme dogmává merevedik. 12. Sok embernek a börtön nyújtja a legbiztosabb menedéket. 13. Az igazságot akkor is keresnünk kell, ha sohasem találjuk meg. 14. Ha hiányzik az olvasók szellemi erőfeszítése, kárba vész az írók igyekezete. 15. Aki nincs mindig szem előtt, elfeledkeznek róla. 16. Az is egyfajta elmebaj, ha téveszmékben hiszel. 17. A háborúk idején a fegyverszállítók hullatják legsűrűbben a hamis könnyeket. 18. Hajói meggondoljuk, a mások ostobaságából többet okulhatunk, mint a mások bölcsességéből. 19. Az ember gyakran gondol a jövőre, de a jövőt nem érdekli az ember. 20. Az Istenből hiányzik a kompromisszumra való hajlam. Vagy áld, vagy ver. 21. Botor ember az, aki a határtalannak határt szeretne szabni. 22. Tisztelem és csodálom az írókat. De csak azokat olvasom, akiket szeretek. Dénes György Vlado Gloss illusztrációs felvétele %gy eoeíáűi víz Jófajta dohánya lehet az öregnek, mert nem köhé- csel, de Horkait sem köhögteti meg a barátságosan az arcába fújt füst, pedig omlik ám kifelé az öregember száján, mintha elirigyelte volna ezt a becsapós őszt. Mint valamely Móricz-regény kifelejtett mellékszereplője, akinek kikapós menyecske már nem ad boldogságot, mert nem néz ki sokat az öregemberből, aki persze magabiztos, öntelt, és pillantásával lefitymálja a fehércselédet. Kapaszkodik hát a tekert cigarettájába, s úgy köpködi a dohánydarabkákat, mintha hideg rántott pontyot enne valamelyik kisváros állomási restijében. (Hol a halhoz is csak kanalat adnak, mondván a villát és a kést ellopják vagy egymásba mártják a hajléktalan törzsvendégek.) Csak maga elé, a gumicsizma orrának hányába. Minden szippantás után keményen kipasszírozva, ajkai közül röpíti a dohánydarabkákat.- Itt kellene hagyni az egészet - jelenti ki váratlanul. Horkai hallgat és töprengést színlelve nézi az öregembert. Megszólalt, és talán nem gondolkodott. Nem értik egymást. Horkai nem is akarja érteni. Idejött hozzá a semmiből. Megzavarta épületes magányát, s most még azt is szeretné, ha meghallgatná. Minek? A látvány melankóliája elmúlt. A novemberi ködöt a cigaretta füstje nyomja ki a tájból, eléggé fantáziátlanul. Egzisztenciális fájdalmai már nem hasogatják lelkét. Röhögni van kedve azon, hogy ezt a bagószagú öregembert valamiféle jelenésnek nézte egészen addig, míg a csigarágta gombákkal a kosarában elé nem állt. Újságíró-betegség, amely időnként minden intézeti közlönyös kollégán elhatalmasodó látászavartól kísérve, tudati kisiklásokkal súlyosbítva jelenik meg: keresik a költészetet a parlagon hagyott szántókon vagy akár a plafonig tehénszaros istállókban is. Aztán a riportjaik olyanok, mint a tévéreklámok kontravilága. Nem ellenvilág, még kevésbé antivüág. Megkontrázott hétköznapok, meg temetői csendélet. És tele vannak ezek a reklámok öregekkel. Na, nem ilyenekkel, mint ez itt. Ezüstre, felhőkékre melirozott hajú aktív öregek. Nők és férfiak. Legtöbbször kávéznak, hazafelé utaznak egy társasutazásról, húslevest főznek és esznek. És a munka- megosztás: nagymama porított levesből főz, nagypapa meg már annyira szenilis, hogy elhiszi, milyen jó újházi tyúklevest főzött neki a nanó. Körülöttük ragyog a konyha, az étkező és a család valamennyi tagjának szeme. Illatfelhők úsznak a plafon alatt, nem szakadnak el a kifehérített blúzok, csodaszerekkel kijönnek a megyfoltok a pólókból, van mit befektetni a nyugdíjas pénztárba, és lassan már lejárnak az unokáknak váltott állampapírok. Horkai meg csak áll, és kényszerűségből szívja a jófajta dohány füstjét. Hallgatja az öregember száraz köpködéseinek puffogó hangjait, ami olyan, mint egy rosszul beállított gyújtás az autón.- Mondom, itt kéne hagyni az egészet... - kezdi újra, de már magabiztosabban az öregember, -...ezt a szar életet. Horkai nagyot nézett: hát mégis kimondta, amit gondolt az öreg. Mindennapi szellemesség.- Mi bántja? - szólal meg Horkai. Az öreg mélyet szippant a lassan körmére ragadó cigarettából. Láthatóan elgondolkodik. Már az erőlködés vöröse is arcára gyűlik, mire kiböki:- Idén szar a gombatermés. - Sikerült neki. Kimondta. Kertelés nélkül a világ szemébe vágta. Földre dobja a csikket, majd felemeli a kosarat. Horkai meg bámulja a még kékes füsttel égő fehér papírdarabkát.- Nem fél, hogy felgyújtja az erdőt?- Nem. Én vagyok az önkéntes tűzoltóegylet parancsnoka. Ha meg netán mégis, majd eloltjuk. Maga is segíthet, ha akar. Horkai egyetlen pillanatig úgy érezte, meghibbant. Ezen az elhagyatott helyen, ahol legszívesebben szokása szerint kiáltozna, hogy levezesse belső feszültségeit, megjelenik maga az ördög, bagószagú öregember képében. Most végre elindul. Jobb kezében a feke- tegyűrűbot, bal kezében a kosár. Tompán gurgulá- zik a lábán a legalább két számmal nagyobb gumicsizma. Meg kell a szívnek hasadni a látványtól... Döbbenetes, mennyire eltérő lehet a puszta látvány tudati kivetülése ugyanannak a földi személy vagy történés látványának a lélek állapotától függően. Kétséges, hogy a személyes emlékeket közeledő alakjával megidéző öregember ugyanaz-e, aki most gurgulázó gumicsizmában elballag. És idén tényleg szar a gombatermés. Ráadásul nem a kormány hibája, nem is Horkai családi és anyagi helyzetének a függvénye. De még csak Erőssy Szilárd élelmiszer-nagykereskedőnek a hegyaljai kisvárosban egyre rosszabbul menő vállalata sem okolható a dolgok üyetén való alakulásáért. Idén egyszerűen és tényleg... Amikor az öregember eltűnt a novemberi semmiben, s Horkai beindította autója motorját, valami váratlan dolog történt. Hangtalanul érkezett, ahogyan csak a szerelem és a halál érkezhet egy a szélvédőre hullott hópehely konkrétságában.
