Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-11-05 / 45. szám
H arminc-negyven asszony állt a pesti rakparton, a Shell-pet- róleum raktárépülete előtt. A raktár cementből épült, egyik sarkára apró deszkabódé volt biggyesztve, az őr lakása. A tenyérnyi ablakban, kis fakalitkában egy pinty csipogott a felkelő nap első sugaraiban. Az asszonyok a raktár megnyitására vártak. Volt, aki már reggel négy órakor érkezett az apróhirdetés nyomán, mely zsákvarrónőket toborzott a vállalat rakparti műhelyébe. Kendőjüket összébbhúzva toporogtak a hűvös hajnalidőben, és nézdegélték, hogy mögöttük mint növekedik a sor, amely lassanként már az Országház első kőlépcsőjéig húzódott. Reggel hét felé már vagy kétszázan lehettek, de a munkásfelvétel még nem kezdődött meg. A deszkabódé kis ablakában megjelent az őr borzas feje, meglepett, álmos szemmel tekintett ki a csendesen mormogó, hosszú asszonycsapatra.- Mit keresnek itt? kérdezte az ablak alatt állóktól. - Felvétel? Nekem nem szóltak az irodában.- Miért szóltak volna? - mondta egy asszony. - Majd kijön egy tisztviselő. Az őr lesimította bajszát. - Hát ha kijön, kijön - dörmögte. - Csak várjanak! - Álmos szemmel végignézett a soron, hogy van- e köztük megtekinteni való csinosabb lány is, aztán magára csukta az ablakot. Az asszonyok tovább vártak. Üjabb jelentkező már nemigen jött, sőt akadt a leghátul ácsorgók között, aki néhány percnyi várakozás után feladta a reménytelen játszmát, megfordult és hazament. Azok, akik éjszaka érkeztek, s már négy-öt órája lődörögtek a raktár előtt, a Duna felől felhúzó hideg szélben, amely néha úgy csavarodott a lábuk köré, mint egy vizes kendő, még türelmesebbek is voltak, mint a később jöttek. Lábukon ide-oda váltogatva a testsúlyt, topogtak, kabátzsebükben motozgattak, és kültelki liturgiák panaszos dallamvezetésével csendesen elbeszélgettek egymással. Az első sorban egy hallgatag, hatalmas termetű asszony állt; jó két fejjel magasabb volt a többieknél, mellette egy kis termetű, öregebb nénike, aki szomszédnőjének épp hogy a melléig ért. Mindketten gyalog jöttek be a külső Angyalföldről, oly módon, hogy Rózsánénak ötlépésenként meg kellett állnia, hogy Piroska néni utolérhesse. A fogat, a gond csendes ostorpattogtatása közben így is elsőnek futott be, jóval virradat előtt jövendő munkahelyére.- No, már kivirult a nap - mondta Piroska néni, aki néhány éve költözött fel a révfülöpi szőlőhegyekből Pestre.- Mindjárt melegebb lesz! - tette hozzá biztatóan, s jólelkűen elmosolyodott.- Melegebb lesz? - ismételte Rózsáné, aki már két órája nem szólt egy szót sem. Rövidre nyírt szőke haja volt, hatalmas mellein sötétkék, vastag férfiszvetter feszült. Kiugró pofacsontjai fölött az apró szürke szemek oly lassan forogtak - ha egy elmozduló embert vagy tárgyat követett tekintetével -, mintha nem találná meg, csak bizonyos idő elteltével az irányt, amelyben a pupillákat el kell indítania. Beszéde is lassú volt, különösen az első szavak indultak meg nehezen, melyekkel mintegy a mondat útját s irányát tapogatta ki, s ha lassú tekintetével végül elfogta az embert, és szemügyre vette, és ugyanakkor, mint egy második súlyosabb anyagú pillantást, rávetette beszédének nehézkes sugarát, és rögtön utána nem várt gyorsasággal feléje hajolt hatalmas törzsével - háromszorosan s egyre nyomatékosabb anyaggal, tekintettel, hanggal, majd egész testével valósítva meg a megszólítási szándékot -, akkor nemigen lehetett kitérni előle, és a legtöbb ember hirtelenében megzavarodott, mintha egy bivaly állt volna fel vele szemben - Melegebb lesz? - ismételte. - Bejó kedve van, Piroska néni!- Ez a hideg szél ne fújna - szólt egy asszony. Piroska néni nevetett. - Sokan kérdik, hogy minek a szél - mondta lányosán csengő friss hangján. - Az tisztítja meg a levegőt. Ha nem volna szél, megbüdösödne az ember.- Az amúgy is! - Rózsáné öklével megkocogtatta a deszkafalat, de senki sem felelt, az őr már elment hazulról. Időközben egy rendőr is előkerült, és komor bajusszal hallgatta a panaszkodó nőket, egy-egy nem hivatalos, lágyabb tekintetet vetve a fiatalabbakra. - Türelem, asszonyok - mondta -, majd csak megöregszünk. - A hosszú libasomak már nézői is akadtak, a rakpart fölötti sétány vaskorlátjának támaszkodva, egy-egy lézengő suhanc fütyürészett, fejük fölött egy német nevelőnő a kabátjánál fogva húzta vissza neveltjét, aki felülről célba köpködött a nők fejére, olykor egy sétáló öregúr megállt egy percre, és megkérdezte a rendőrt, mire várnak az asszonyok. A sor oly hosszú volt, hogy a végéről nézve úgy tetszett, mintha a délelőtt párái közt kanyarogva, csendes zümmögéssel beleveszne az égbe, a magasan szálló, rózsaszínű felhők közé. A nap most már erősen sütött, és átmelegítette a rakpartra leballagott angyalok megrekedt rongyos menetét. A raktárőr is visszaérkezett közben.- Menjen már, telefonáljon az irodába! - mondta egy asszony.- Meddig várjunk?- Ki fizeti meg nekem a húsz fillért? - kérdezte az őr mogorván.- Váljanak csak nyugodtan, majd csak ideér valaki. Milyen munkára rendelték be magukat?- Zsákvarrásra.- Zsákvarrásra? - kérdezte az őr csodálkozva. - Nekünk nem kell zsák.- Miért ne kellene?- Dehogynem kell, bácsi - szólalt meg egy mellette álló suhanc.- Nem tudja, rendelet jött, hogy ezentúl zsákban kell árusítani a benzint! Piroska néni nevetett.- Mint a lisztet!- Úgy van - mondta a suhanc. - Zsákban nem olyan tűzveszélyes, mert nem folyik ki olyan könnyen, mint a kannából.- Jaj, az Isten áldja meg az aranyos eszedet - kiáltott Piroska néni, és megdörzsölte gémberedett kezét -, gyere ide, hadd rántsam ki a füledet!- Hozzak egy létrát is, néni? - Az asszonyok nevettek. - Minek?- Hogy a néninek ne kelljen ágaskodni - mondta a gyerek udvariasan. A rendőr is, körútjáról visszajövet, újra megállt a sor előtt.- Ki rendelte ide magukat? - kérdezte a legelöl állóktól.- Hirdettek az újságban.- Micsoda újságban? A rendőr hosszasan tanulmányozta a feléje nyújtott lapot, majd bajuszát mozgatva, visszaadta. Az őr, aki vállán áthajolva szintén elolvasta, hátratolta fején a sipkát.- Menjenek haza, asszonyok - mondta hangosan -, magukat alighanem rászedték. Most látom az újságból, hogy április elseje van. Néhányan nevetni kezdtek. A hosszú sorokon végighullámzott a kacagás, két-három percbe is beletelt, mire a füzér legvégére, az Országház lépcsőjéig ért, s a nehéz angyaltestekből kioldódva, szétfoszlott a napfényben.- Menjen már, maga vén kópé! - mondta egy lány az öregnek. Minthogy érezhetően felmelegedett, az asszonyok már jobb kedvűén panaszkodtak. Piroska néni egy darab száraz kenyeret kaparászott ki zsebéből, és vén ínyével oly jóízűen elcsámcsogott rajta, hogy a levegőben rögtön több koszorú piros kolbász tűnt fel, és mint a dicsfény, ízesen és könnyen keringeni kezdett a nők feje fölött. Rövidesen annyira felmelegedett a levegő, hogy az egyik part menti uszályon három matróz levetette az ingét, és meztelen, tetovált felsőtesttel máriásozni kezdett. A szomszéd uszályon egy öklömnyi fehér kutya vidám csaholásba fogott, mintha ő is megszimatolta volna a Piroska néni feje fölött keringő és egyre jobban megvalósuló kolbászkoszorút.- Az én fiam mészárossegéd - mondta egy asszony -, de már egy éve munka nélkül van. Tegnap elment a Közvágóhíd elé, s negyven fillérért eladta a kötényét. A nézők serege időközben már úgy elszaporodott, hogy a sétány vaskorlátja, mint egy emeleti erkély, teljesen megtelt, és a kíváncsiak, köztük több gyerekkocsit tologató kis cseléd, leszivárogtak a rakpartra, a játékszín közvetlen közelébe.- Menjenek már haza - kiáltotta közülük egy kis parasztlány, akinek megesett a szíve az ácsorgókon -, nem értik, hogy csúffá tették magukat!- Olyan lelketlen ember nincs! - felelt egy asszony a sorból.- Hát persze hogy nincs - szólt egy hang a nézők közül. - Várjanak csak nyugodtan, legalább éjfélig!- Miért csak éjfélig? - mondta egy suhanc. - Nem szabad az ilyen jó munkaalkalmat könnyelműen elszalasztani!- Nem tévesztették el a házszámot? - kockáztatta meg valaki. Nevettek. - Nagysád, hogy egy zsák benzin?- Mennyi a napszám? - érdeklődött valaki. - Olcsón ne vállalják!- Menjenek haza!- Isten őrizz! - tiltakozott a suhanc. - A világért se menjenek haza!- Hogy megverik magát otthon, néni - mondta vigyorogva egy inasformájú gyerek -, ha munka nélkül megy haza! Csudára megverik! Az asszonyok nemigen feleltek, többen hátat fordítottak az ok- vetetlenkedőknek, egymás között sugdolóztak, vagy félszegen mosolyogva maguk elé bámultak, mintha nem is értenék, miről van szó! Akadt itt-ott, aki magából kikelve vérvörös arccal olykor visszafeleselt, de ezek is rövidesen elhallgattak, és a kétszáz asz- szony egyre csendesebb lett. Dél felé járt már az idő, a leghátul állók közül többen éhségtől korgó gyomorral elsomfordáltak, a sor közepéből is hazaszéledtek néhányan, de azon túl mindenki a helyén maradt, ki-ki kétségbeesetten ragaszkodván ahhoz a vékonyka kis reményhez, amit a többiek kitartása keltett benne. Ott maradni nem volt kilátástalanabb, mint hazamenni. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy az ember elmegy, s utóbb mégis kijön a tisztviselő, és elfogadja azokat, akik ottmaradtak. Amikor a vízen áthallatszott a túlsó partról a Batthyány téri templom déli harangütése, mégis számosán felkerekedtek és szitkozódva, sopánkodva és jajgatva, vagy szótlanul, komor dühvei odébbálltak.- Menjen telefonálni! - kiáltották többen az őrnek, aki rosszkedvűen álldogált a bódéja mellett.- A saját zsebemből fizessem?- Majd megfizetik magának az irodában!- Dehogy fizetik! Adják össze maguk!- Még pénzt is adjunk? - kiáltotta egy elkeseredett lány. Rózsáné a kabátzsebébe nyúlt, és odaadta az utolsó húszfilléresét. Az őr észrevette, hogy hatalmas karja reszket, miközben markába nyomja a pénzt. Arcába nézett, de ez mozdulatlan volt, mint a márvány. Amikor egy negyedóra múlva egy rendőr kíséretében visszajött - egyedül nem mert a felizgatott nők színe elé kerülni -, s közölte velük, hogy a Shellnek nincs szüksége zsákvarrónőkre, olyan jajgatás, káromkodás támadt, hogy a rendőr is jobbnak látta, ha segítséget kér a legközelebbi rendőrőrszobából. Attól tartott, hogy egyedül nem bírja féken tartani a nekivaduló asszonyokat. Az ég beborult, hideg szél vágott fel a folyó felől, a matrózok felhúzták ingüket, és harcra készen kiléptek a partra.- Én nem csodálnám - mondta valaki a tömegben -, ha szétszednék a raktárt!- Miért, a vállalat tehet róla? - kérdezte egy hivatalnok.- Nem tehet róla.- Hát akkor?- Hát akkor!! - ismételte a másik elgondolkodva, emberek kissé gyanakodva méregették egymást; feltehető volt, hogy aki az apróhirdetést betette a lapba, szintén a helyszínen tartózkodik, és csendesen figyeli az események fejlődését. Akárki lehetett, elbújva a tömegben, s minthogy nyilvánvalóan őrizkedett attól, hogy elárulja magát, mindenki gyanús volt, mindenki bizalmatlanul nézegette szomszédját, és hogy önmagáról elterelje a gyanút, felháborodottan kiáltozott. A közeledő vihar azonban megkönnyítette a rendőrök dolgát. Rövidesen már csak harminc-negyven nő vesztegelt a raktárak előtt, a szétvert sereg luciferi magja.- Gyerünk haza, Rózsáné - mondta Piroska néni, szeméből tö- rölgetve a könnyeket -, ilyyen jót már régen nem kacagtam. Eszem azt az édes eszét annak, aki kitalálta. Rózsáné nem felelt. Egy közeli téglarakáshoz lépett, jobb kezével felmarkolt két téglát, és oly könnyedén, mintha kavicsok volnának, az őr bódéjához vágta. A deszkafal megreccsent, az ablak betört.- Ez se rossz - kiáltotta Piroska néni, aki az oldalát fogta a nevetéstől -, én is megpróbálom! - Két kezével felemelt egy téglát, és gyenge, öreg karjával a bódé felé hajította, de a lövedék egy lépéssel a cél előtt fáradtan lehullt. - Micsoda egy bornyú vagyok - dörmögte az öregasszony, és duhaj mozdulattal feje búbjára tolta kis svájcisapkáját. Az összetört ablak csörrenésére az asszonyok sikoltozni kezdtek, többen futásnak eredtek. Egy fiatal lány az izgalomtól térdre rogyott.- Ne bántsák azt a szegény őrt! - kiáltotta kétségbeesetten. - Hát tehet róla? Agyonütötték a madarát. DENES GYÖRGY Meguntam rég Szeretnék kilépni téridőnkből valami más közegbe által szállni, mint ahogy szobor kilép a kőből, sír és nevet, lelkemben elkezd járni. Szeretném testem levetkezni, majd más alakban próbára tenni újra, ahogy az elhullajtott mag kihajt s bokorrá szökell, végzetét tanulja. Meguntam rég e korcs dimenziót, ágy szeretnék egy más vonzásban élni, elhagyni már a roskatag hajót, s Kolumbuszként valahol partot érni. Csótó ImszIó: Idomár III. (lino) DÉRY TIBOR Békebeli vidám történet IRODALOM 1995. november 5. IiBSímap
