Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-07-02 / 27. szám
1995. július 2. PUBLICISZTIKA EL ETKEPEK \ Idegen iskolában Révész Tamást a szülei szlovák iskolába íratták, hadd legyen belőle valaki! Édesanyja arca körül máris az öröm glóriája sugárzott. Látta fiát, amint hermelinprémes vörös palástban vonul az egyetem avató ünnepélyén, vagy fekete bársony talárban ül a bírói székben, és igazságot oszt a rászorulóknak.- Ne kelljen annyit vesződnöd, mint nekem - mondta az apja, és bánatos szemmel nézett ki az ablakon a szürke semmibe.- Ne félj, egy-kettőre megtanulsz szlovákul, hiszen már az oviban is tanultál - biztatta édesanyja, s türelmetlenül rántott egyet a gyerek harisnyanadrágján. Tamás mindéből nem értett semmit. Csupán a félelem nőtt benne nagyra. Még nagyobbra, mint az iskola szürke, riasztó épülete. És most itt ült az iskolapadban. A gyermekekkel már megtanult cseve- részni, de ahogy Slavkovská asszony odaállt a fekete tábla elé, elkezdődött számára a rettegés. Slavkovská asszony krétájával számokat ír: kettő, négy, hét, kilenc és egy keresztet rajzol melléjük, aztán egy másik számsor mellé vízszintes vonalat húz.- Mi a megfejtés? - kérdi, és beszél, beszél. A többiek figyelnek; figyelnek és értik, Stevo ír, Zdena ír, Jankó ír, Miso ír, még a máié Franto is ka- pargálni kezd a füzetébe. De Tamás képtelen írni. Csak számokat lát, s nem tud velük mit kezdeni. Társai szép sorjában beadják a füzeteiket. Ó is viszi a füzetét, de nincs megoldás. A tanítónő visszaküldi, hogy törje a fejét. Csöngetnek. A többiek kimehetnek. Becsapják az ajtót. Slavkovská asszony is távozik. Tamás egyedül marad a feladatával. A tanteremre barátságtalan csend telepszik. Pislog. De mindhiába: a világban rend van, megkülönböztetés és különbözés, melynek küszöbére Tamás éppen most lépett. Nézi a füzetét. A számok most még jelentéktelenebbek. Minden értelmük elpárolgott. Csak az órája ketyeg a karján. Most teljesen hallhatóan. Mint ahogy a szíve is dobog. Kínjában a füle tövét vakarja, ceruzája végét rágja. A szégyent már rég megszokta. Ismét lerajzolja a kettest. Nini, a kettesnek olyan a farka, mint a kígyó. Sziszegve kúszik utána, mint egy beduin után a sivatagban. Ő is ilyen sivatagban él, miközben a többiek kint futkosnak az udvaron. Fára másznak, füvet tépnek, rúgják Janó labdáját, ordítoznak. Ő itt kuporog a sivár teremben. Elkülönítve, kilökve a szebbik világból. Nem tudja, mit akarnak tőle. Behúzott nyakkal, üres szemmel mered a számokra, lapockacsontja összeér a hátán. A számtani jelek és ábrák semmit se jeleznek neki. Esetlenül sorakoznak egymás mellett. Várják, hogy mit kezd velük. De ő nem tudja, mit várnak tőle. Nincs rájuk felelet. Mint ahogy arra sincs felelet, miért ül ő itt, ebben az idegen iskolában. Szőke József M ielőtt a történet kellős közepébe vágnék, el kell mondanom, hogy leendő művészi pályámat a sors szeszélyétől mindenkor nagy világesemények keresztezték. Kezdem hát szépen sorjában... Zsenge gyerekkoromban, amikor oly őszintén és ártatlanul hittem a Jézuska karácsonyi bőkezűségében, az akkori szokás szerint levelet írtam hozzá s esdekelve kértem őt, ha már a szüleimnek nem telik rá, ajándékozzon meg ő egy tangóharmonikával. Miért pont harmonikáról álmodoztam, máig se tudnám megmondani. A levelet több egymást követő karácsonykor is megírtam és az ablakba tettem. Reggelre a Jézuska mindig elvitte, de válasz sohasem érkezett. Harmonika se. Szegény jó apám nagyon sajnálhatott, és a megszállottságomból, jóhiszeműen, a zene iránti hajlamomra következtetett. A Jézuska mulasztását jóvátéve, vett is nekem vigaszdíjként egy olcsó szájharmonikát. Miután a szájharmonika iránt nem mutattam érdeklődést, így az megmaradt apámnak, aki vasárnaponként nyűtte is rendületlenül, amíg csak valami kivehető dallamot nem sikerült kicsikarnia belőle. Múltak az évek, már régen megfeledkeztem a harmonikáról, mert Európában a zeneművészeket közben jócskán háttérbe szorították a generálisok. 1938 őszén apámat is mozgósították, és a csehszlovák hadsereg gépkocsive- zetőjeként - ő, aki csehül, szlovákul mukkanni se tudott! - a bevonuló Horthy-seregek elől a szlovákoknak mentette a menthetőt. Furcsa módon akkor senki nem kérte tőle számon a szlovák nyelvtudást, és hivatalos vagy államnyelvről se esett szó azokban a zűrzavaros napokban... Már néhány hete a király nélküli magyar királyság állampolgárai voltunk, amikor édesapám, a leszerelt csehszlovák katona, valahol a hevenyészve meghúzott országhatárt átlépve egyszeriben magyar állampolgárrá lett. Nyilván felesleges szó- pocsékolás bizonygatnom, hogy később mennyire megörültünk apám hazaérkezésének, akiről hosszabb ideig semmi hírünk nem volt. Velem meg akár verebet lehetett volna fogatni, amikor a csomagjából előhalászott egy vadonatúj hegedűt.- Fiam, ezt a Jézuska küldi a harmonika helyett... Félve vettem kezembe a csodálatos hangszert, amit Móra kedvesen-népiesen szárazfának nevezett. És máris a pódiumra képzeltem magam, amint az ámuló hallgatóság előtt a vonót átszellemülten ráhelyezem a húrokra. Lehet, apám is így ámodozott, bár neki több érzéke volt a valósághoz, mert meghatódottságom láttán csak ennyit mondott:- Egyszer még a palásti Zsiga bandája is büszke lehet majd rád... Igazán csak akkor esett le az állam, amikor édesapám néhány nap múlva közölte, hgy a leendő zenetanárommal már meg is egyezett, és másnap elvisz hozzá az első órára. Hát a hegedülést is tanárok tanítják? Művészi lelkesedésem ettől a pillanattól mintha lelohadt volna. Az első zeneórán, az ipolysági Árpád utcában (azelőtt Kórház utca volt és ma ismét az, ami szintén azt tanúsítja, hogy a változások nagysága mindenekelőtt az utcanevek gyors átkeresztelésében mérhetők le) Nozdroviczki Sándor tanító úr nagy-nagy igyekezete révén ismerkedtem a zeneábécével. Közben, utasítására, a jobb lábammal dob- bantgatva próbáltam ráhibázni az előírt ütemre, ami számomra elég nehéz tudománynak bizonyult. Nozdroviczki tanító úr még a második órát is végigkín- lódta velem, és sehogy se tudta megérteni, hogy soha nem ott helyezem az ujjam a húrra, ahová a kotta szerint kellene; és még véletlenül se úgy dobbantok, ahogy a zene üteme megkívánja. Különben elégedett lehetett a teljesítményemmel, mert a harmadik órára is meginvitált. Szegény tanítóm! Mekkora csalódás (vagy megkönnyebbülés) érhette, amikor sem a harmadik, sem a következő órákon nem mutatkoztam. Miért nem lettem hegedűművész? Hogy is mutatkozhattam volna, hisz az Árpád utca végében, a réten, épp nagy focicsaták zajlottak a város és a Homok válogatottja között, ahonnan én semmiképp sem hiányozhattam. El tudom képzelni jóságos apám leírhatatlan csalódását, amikor egy hónap múlva felkereste a tanító urat, hogy zenetudományi előmenetelem felől érdeklődjön. Nem is tudom, melyikük lepődött meg jobban. A tanító azért, mert egy hónapja nem látott, vagy szülém, hogy a tanító nem egy leendő hegedűművész apját tisztelhette személyében? Így végződött hát a hegedűművészi pályafutásom, amely lényegében el sem kezdődött. Apám nagy-nagy szomorúságára a Csehszlovákia összeomlására emlékeztető hegedűm ott porosodott a szekrény tetején egészen a háború végéig. A front közeledtével azután értékes holmiként magunkkal vittük a szomszédék pincéjébe. A jobb sorsra érdemes zeneszerszám történetében a szovjet csapatok érkezésével kezdődött új fejezet. Egy ferde szemű tatár a pince falán lógó hegedű láttán nagyot rikkantott, és hadizsákmányként nyomban a hóna alá kapta.- Mamasa karasó - veregette meg a háziasszony vállát. A szomszéd néni riadtan pislogott.- Bolond ez az ember? Honnan vennék egy kanna sót... A tatár viszont csak nyugtatta:- Vojna kaput! Vojna kaput! A néni a férjét hívta kétségbeesetten:- Jani, ez az ember a kaput is vinni akarja! E zzel a magyar-orosz konverzáció be is fejeződött, apám szomorú tekintetével még messzire elkísérte a hegedűmmel a hóna alatt távozó felszabadítót. Apámat nagyon sajnáltam. Most már bevallhatom: a hegedűt nem is annyira. Legyen boldog a tatár, ha a boldogságához más nem hiányzott, csak egy „felszabadított”, sikertelen művészjelölt hegedűje. Ki tudja, mi lett a tatár és a hegedű sorsa a világháború utáni nagy zűrzavarban? Vajon a tatár húzta el a másik nótáját, vagy mások húzták el az övét? De hát ez már egy másik történet. _ , , ,, Zsuka László Egy totCájijJí z Balázs saját szellemeskedéseivel egyszer véletlenül ezekkel a torz lelkekkel kerül majd szembe, akiknek fóbikusságát mindenekelőtt a humorérzékük, a szellemesség iránti fogékonyságuk elvesztése jellemzi. Miként vágja majd ki magát a humortalanság dzsungeléból? Horkai nem tudhatja. Mindenesetre jó képességnek tartotta a fiú érzékét a dolgok fonák oldalról való látásához és láttatásához. Nem tekinti tehetségnek, attól még messze van a gyerek, de a képesség tapasztalhatóan megvan Balázsban. Titokban örül az egyre inkább nyilvánvalóvá váló dolognak, hiszen szűkebb és tágabb családjának tagjait sem jellemzi a humorérzék. A benne atavisztiku- san meglévő hajlam felszínre törésekor a szenvedő alany mindig a felesége. Ez annak ellenére így van, hogy Juli az iróniát, a csipkelődést rendszerint gúnyolódásnak tekinti. Horkai igazából a hegyaljai kisvárosban élő barátjában fedezte fel először ezt a számára rendkívüli tulajdonságnak tetsző vonást. Erőssy Szilárd már a gimnáziumban azzal tűnt ki, hogy a banális dolgok mögött is felismerte a különösséget, amit mindig humorként mutatott meg a többieknek. Ahogy most visszagondol, Erőssy Szilárd mindig túltette magát és az osztályt a diákiét mindennapjaiban adódó drámai konfliktusokon. Mert a mindent megszépítő időtávlat és öregedéssel együttjáró szenilitás ellenére is voltak ilyenek... Azon a késő estén, amikor kilencen ballagtak az intemátus felé, s egy kerítésből, amúgy in natura kiszaggatott szöges lecekkel felfegyverkezve útjukat állta egy galeri, igencsak kilátástalannak tűnt minden reálisan megfontolható dolog. Elfutni csak annak kockázatával lehetett, hogy a kilenc fiú valamelyikét - minden bizonnyal a leglassúbb futásút - utolérik. Márpedig senkinek sem volt kedvére az ilyen áldozatvállalás. Még kevésbé az, hogy valamelyiküket a bandának kiszolgáltatva sorsára hagyják. Furcsa, hirtelen egészen tömény romantikája lett annak az éjszakába hajló estének. Szilárd fejével intett, hogy maradjunk hátra, majd elindult a galeri felé. Ösztönösen hátráltunk. Alig észrevehetően, de mégiscsak nőtt a távolság. Erőssy egyre magányosabbnak látszott a közeledőkkel a háttérben. Láttuk, hogy két marokra fogják a leceket, amikor osztálytársunk hangja törte meg a feszültséggel teli utca csendjét: . - Madárkáim, kik vagytok? Egyikőtöket sem láttam még a bokszedzésen, pedig az ilyen nagyfiúkkal már verekedtem a ringben. Megdöbbenve hallgattuk Szilárd szövegelését. Láthatóan meglepődtek a leces vitézek is. A bandavezér át is vette a szót:- Oszt, hol bunyózol, hapsikám?- A gépgyári klubban. Siroky az edzőm.- No, most akkor betojtam - nézett hátra a röhögő galeritagokra. - Mondd csak, taknyos, kiállnái velem?- Ki, de lecek nélkül. A kefehajú bandavezér hátra se nézett, csak karját lendítve jelezte, dobják el a leceket. Kigombolta mindkét ingujját, és módszeresen hajtogatva felfelé, lassan könyök fölé tűrte mindkettőt. Oly hirtelen ugrott ökölvívóterpeszbe, hogy Erőssy ijedtében kissé visszahőkölt, de már a másik pillanatban észrevette, mennyire komikus a bandavezér alapállása. Ráadásul, láthatóan jobbkezes volt, mégis balosként tette előre a lábát. Szilárd odalépett hozzá, s megvizsgálta a kartartását, majd alaposan szemügyre vette a fordított balos beállását. A nyolc fiú akkor már alig tudta magába fojtani a nevetést. Tudták, hogy Erőssy egyetlenegyszer volt az ökölvívó edzésen, s amit most bemutatott, az csupán szájhősködés. Visszagondolva a történtekre, Horkai az idő távlatából is valamifajta bohóctréfának véli az egészet. Erőssy megfogta a bandavezér bal lábát, és jobbos alapállásba nyomta. Ezt a vélt magabiztosságot tapasztalva kezdett a vezér elbizonytalanodni. Szilárd megérzett valamit ellenfele lelkiállapotának változásából. Talán az érintése, a két test feszültségeinek ilyetén való kisülése is okozhatta, hogy elkezdett sziporkázni.- Nincs bokszkesztyűnk, anélkül meg nem szabályos. Hol volt már abban a pillanatban a puszta kézzel, illetve a lecekkel szembekerült két társaság? Észrevétlenül közelítve egymáshoz, szép lassan körbeállták a két fiút.- Nekem otthon sincs - meredt puszta öklére a bandavezér. Erőssy Szilárd egyre biztosabb volt a dolgában. Most már csak azt kellett kitalálnia, miként váljanak el annak a biztos tudatában, hogy a galeri győzött. Másodpercek alatt jutott eszébe a megoldás: Az idő mezsgyéi- Ha akarod, szívesen megtanítlak bokszolni. Olyan alaposak és biztosak az ütéseid, kár lenne ezt az adottságodat nem fejleszteni. Találkozhatnánk az állomás melletti parkban. Nekem van homokzsákom is, s ha kell, kopott bunyóskesztyűt is tudok neked szerezni. A bandavezér elbizonytalanodva nézett hátra. Szinte egyetlen zsinóron rángatott bábu vállrándítását látta:- Nem érek rá. Két nap múlva bevonulok. De tetszik, amit mondtál, mert mindig szerettem volna bunyózni. Több szó nem esett. A galeri elindult visszafelé. Senki sem nézett hátra. Kilenc fiú bámulta őket, ahogyan hátuk mögött a bandavezérrel átlépték az idő mezsgyéit. Soha nem találkoztak velük, vagy ha igen, sem a galeri tagjai, sem a gimnazisták nem ismerték fel egymásban soha többé az éjszakai ellenfeleket. Erőssy Szilárd csak az internátus kapuja előtt állva szólalt meg először:- Mi a szart röhögtetek, amikor nekem zabszem se fért volna a fenekembe?- Annyit hazudoztál, amennyi beiéiért. Amikor meg a fickót rávetted, hogy bokszoljatok, olyan voltál, mint Chaplin - tört ki Horkaiból újra a röhögés.- Az eszetekbe se jutott, hogy mi van, ha a srác tényleg tud bokszolni. Kínos csend ülte meg a kapualjat. Szinte megszabadító jelenésként hatott a kócosán, hálóingben a folyosó sötétjéből zsörtölődve előcsoszogó öregasszony. Aztán már csak a markába hulló aprópénz csörgése hallatszott.
