Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-11-05 / 45. szám
lsz a diófa alatti pádon és érzékeled, ahogy egyre teljesebb lesz körülötted a reggel, Szent István ünnepének reggele. A falu búcsúra készül, az államalapító szent király ünnepének megtartására. Visszafogottan, nagyon visszafogottan. Volt, amikor ilyenkor már a hangoshíradó szólt, zenét, zenés üzeneteket közvetített, vidám hangulatot próbált teremteni. Gyerekkorodban, emlékszel, korán reggel cigányok jártak házról házra; az asszonyok élelmet gyűjtöttek, a férfiak többnyire zenéltek. Egy kis aprópénzért, egy-egy pohár borért eljátszották a háziak nótáját. Színfolt volt ez is, amely a felszabadultabb hangulat megteremtését célozta. A legtöbbször sikerrel: tizenegy órára, az ünnepi mise kezdetére általában magasra hágott a hangulat. A falusiak közül az is, aki templomot csak kétszer látott évente, ilyenkor megmutatta magát. A távolmaradás szégyen volt, a közéletben való súlytalansághoz vezetett volna. A cigányok viszont általában elhe- zültek ekkorra, eltűntek az utcákról, hogy késő délután újra előjöjjenek, s befejezzék ünnepi portyájukat. Most csönd van. Tavaly bál is volt, az idén nem szerveztek. Nincs körhinta sem, állítólag a közeli nagyobb községbe mentek. Két árus kínálgatja csupán a portékáját a falu közepén, az egyedüli attrakciónak a délutáni futballmérkőzés ígérkezik. S a legújabb információ: többen Magyarországra mentek ünnepelni. A fogyóban levő, elbizonytalanodott faluból a fogyóban levő, elbizonytalanadott Magyarországra. Ez a hír nem tölt el örömmel. Nem a szlovákiai magyaroknak kellene Szent István ünnepén Magyarországra menniük, hanem sokkal inkább a Szent István kultuszt visszahozni ide, ahol annak szerves gyökerei vannak. A millecentenáriumi évforduló kiváló alkalmat szolgáltathat arra, hogy jövőre a Szent István ünnepségek a szlovákiai magyarság félhivatalos ünnepségeivé váljanak. * Ülsz a pádon, és el kell ismerned: élvezed a csendet. Élvezed az ébredező falu ide szűrődő neszeit. Élvezed a távoli állathangokat, a tücskök, madarak zenéjét, amelyet alig-alig tör meg a gyér forgalmú országúton tovazúgó járművek zaja. Élvezed a diófa leveleinek suttogását is, és nem tudsz nem gondolni a szüléidre. Apád szavainak megtestesült igaza ez a fa. - Ezt már nem magamnak, nektek ültetem - mondta, jó húsz évvel ezelőtt, s te újból megfogadod, ebbéli példáját követni fogod. Ez a diófa, ez a pad azonban más emlékeket is ébreszt benned. Nemcsak üldögélni lehetett jókat alatta, de jókat lehetett olvasni is. Máig emlékszel arra az izgalomra, amellyel a frissen felfedezett Zsidó történelmet, Josephus Flavius könyvét olvastad, ugyanitt. Suetonius könyvét, a kissé pletykaízű Cézárok életét is itt vallattad először, s Howart Fást Spartacusa olyan hatást tett rád, hogy egyenesen érettségi dolgozatod témájává választottad. Kis híján baj lett belőle; hol is figyeltél volna oda akkor olyan összefüggésekre, hogy szerzőjét az 1968-as intervenció kapcsán elmondott kritikájáért kizárták az Egyesült Államok Kommunista Pártjából, s mint ilyennek, a könyvét zárolták minden volt szocialista országban. János bácsinak, a derék kőművesnek, aki társadalmi munkában a község könyvtárosa volt, nemcsak a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ilyen butaságokra odafigyeljen és kialakítsa a kis falusi könyvtárban a zárolt könyvek részlegét, de egyszerűen fel sem fogta volna ennek értelmét. Ő a legjobb szándékkal őrizte és gyarapította a rábízott könyvnyájat, és nagy lendülettel igyekezett rábeszélni a könyvtárba akkortájt viszonylag szép számmal járó falusiakat a könyvek minél intenzívebb kikölcsönzésére. Azt azonban már ő sem tudta, hogyan kerültek a kis falusi könyvtárba valóban komoly történelmi és irodalmi alkotások. Valószínűleg egyszerűen kiosztották őket, vélte, s bizonyára nem is járt messze az igazságtól. Kiosztották, mint Sztálin vagy Lenin műveit, amelyekből szintén szép számú példány sorakozott a polcokon; egynéme- lyikük eredetiben, azbukával írva, amelyet bizton soha senki nem olvasott a falusiak közül - csakúgy, mint a fentebb említett komolyabb köteteket sem. Máig emlékszel a Flavius-kö- tet felvágatlan oldalaira, de találtál felvágatlan Dosztojevszkijt is. S mielőtt bárki nagyképűséggel vádolna és azt állítaná, valamiféle sznobizmusból beszélsz ezekről a dolgokról, el kell, hogy mondd, véletlenül találtál rájuk, miután az ismertebb könyveket már kiolvastad. A kíváncsiság olvastatta őket veled végig, mint ahogy a kíváncsiság vettette le veled a külön polcon őrzött, becsben tartott családi könyveket is a sorból. Az új világokat felfedezni vágyók kíváncsisága űzött, hogy magadévá tedd tartalmukat. Azóta hiszel az írott szó hatalmában, az emberi szellem erejében. Azóta vallód, hogy az emberekkel meg kell vetetni a könyvet, újságot. Ha netán ők maguk nem is, gyerekük, unokájuk csak leveszi egyszer a polcról. Száz esetből ha kettőnek a lelkét rabul ejti a betű, már érdemes volt könyvet írni, újságot kiadni. * Ezek után nem meglepő, ha elárulod, most is könyv van a kezedben. Nem véletlenül Márai Sándor Ihlet és nemzedék című kötete, s nem véletlenül olvasod annak Marcus Aurelius- ról, a filozófus római császárról szóló írását. Marcus Aureliusról, aki alatt a Birodalom még kifelé a megdönthetetlen hatalmi rendszer képét nyújtotta. Bévül azonban, a felszín alatt már megjelentek a bomlás jelei. Nomád támadások zúdultak a Birodalomra, a germán népvándorlás első hulláma döngette az északi határok bástyáit. A császár tudta, meg kell védenie a rábízott országot, ugyanakkor azt is tudta, se serege, se pénze ehhez. A felvilágosult császár számára azonban világos volt, hogy a civilizációt kell védenie a barbársággal szemben. Nem habozott tehát, hatvannapos árverésen eladta a császári paloták kincseit. Hatalmas sereg élén vonulhatott azután észak felé, tájainkra is. Nyolc évig harcolt Fotó: Méry Gábor CSÁKY PÁL a Duna, a Tisza, a Garam mentén, Galícia határszélein és a mai morva és cseh földön. Róma fokozatosan elzüllött, ám a császár mindent megtett azért, hogy megvédje határait. Sikerült neki - ettől azonban még Marcus Aurelius nem vált időfölöttien naggyá. A Birodalomnak sok sikeres császára és még több győztes hadvezére volt. Marcus Aurelius, a roppant hatalmú császár nem a hatalom gyakorlásában, nem ellenfelei öncélú legyőzésében élte ki magát. A lét értelmét kereste, s a mi vidékeinken is könyvet írt, Gondolatait. A lelke magányos volt és bizonyosságra vágyott: az isteni Cézár esténként hadisátrában az Istent kereste. Akkor, amikor maga is, birodalma is pogány volt. Amikor keze egyetlen intésére országok hullottak porba, a császár maga volt a megtestesült alázat. „... Van-e nevelési módszer, társadalmi rendszer, melynek segítségével tartósan és eredményesen lehet közömbösíteni az emberi fajta lelkében a legalantasabb ösztönök pusztító indulatait? Fájdalmas kérdés. Marcus Aurelius, a császár és író, megkísérelte a lehetetlent: egy világ- birodalmat kormányzott akták nélkül, filozófusok és bölcseleti elvek segítségével, a legnehezebb társadalmi feltételek mellett, egy korfordító korszakban... Ezen az úton az egyes ember nem tehet többet, mint segíti a közösséget e legfelsőbb szándékának és akaratának kifejezésében. Ezt cselekedte Marcus Aurelius, aki a hatalmat nem önmagáért akarta és birtokolta, de még csak nem is valamilyen hideg eszmény, társadalmi vagy termelési rendszer érdekében gyakorolta, hanem a nevelés szándékával; mint aki segíteni akar az embereknek, hogy a közösségi együttélés magasabb formáit megvalósíthassák, s a szellemi és anyagi értékek cseréje és az emberi teremtő erők szabad összjátéka egy napon az emberi világban valóság lehessen.” Ezt írta a nagy császárról Márai 1944 januárjában, szintén nem könnyű történelmi időszakban. Nem véletlen sem az írás, sem a szerző. * Mert panaszkodnak ám a falusiak vastagon. A tegnap délután baráti összejövetelen mintha tucatnyi Tiborcot hallgattál volna. Elégedett ember alig van a községben. Mindjárt az elején tisztáztátok, panaszaikkal nagyrészt egyetértesz. Az ország nem jó irányban halad, s a helyzet nem olyan, hogy a gondok megoldására könnyelmű ígéreteket tehetnél. A harminc százalék fölötti munkanélküliség valóban nagy probléma. A falu létszámának csökkenése, a magas elhalálozás, az elvándorlás - mind lehúzó teher. A vállalkozók panasza a hivatalnokok arroganciáját illetően szégyenteljes valóság. A romló szociális helyzet, a falu gyér anyagi bevételei, az állami gazdaság eladósodottsága, a mezőgazdasági termékek alacsony felvásárlási ára, mind olyan valós probléma, amely valahol a csapongó kormánypolitikában gyökerezik. Azok a sokat csépelt politikai viták parlamentben és azon kívül, jórészt ezeknek a kérdéseknek a felvetéséből is fakadnak. S a cipő ugyanaz: a kormánykoalíció parlamenti arroganciája minta a járási hivatalnokok számára is. A magyar koalíció képviselői elleni támadás impulzus a járásban eluralkodó nacionalizmus terjedésére is. Egy-egy miniszter kultúrálatlansá- ga húzóerő az eluralkodó társadalmi bugrisság terén is. Tény azonban, hogy ennek a közösségnek a lakói a kelleténél jobban elhagyják magukat. Már-már egészségtelen csodavárással szinte csak kívülről váiják a megoldásokat. Az egészségesnél nagyobb a bizonytalanság bennük. Sokukban megcsappant a hit, megroggyant a belső tartás. Kevésbé alkotnak közösséget, mint akár egy évtizeddel ezelőtt. Fokozatosan húzták ki a talajt az ő lábuk alól is. A községek hetvenes években megvalósult központosítása felért egy kisebbfajta falurombolási akcióval. Elkerült innen az akkor helyi nemzeti bizottságnak nevezett faluvezetés, megszűnt az iskola, a gyerekeket egyre nagyobb számban szlovák iskolába íratták. Egyre több ház áll üresen a falu telkein. És bizony a szellemi szintje sem a régi már. A harmincas években még gazdakör működött itt, a gazdák tanulmányt írtak a korszerű mezőgazdasági termelésről. Az ötvenes években gyenge időszaknak számított, ha telente csupán két színdarabot mutattak be. Persze, azóta nagyot változott a világ. Vannak települések nem kis számban, amelyek nagyobb sikerrel képesek alkalmazkodni, reagálni a változó kor által diktált kihívásokra. A lecsúszás veszélye és a szellemi igénytelenség azonban valahol összefügg. A belső akarás, az összetartozás semmivel sem helyettesíthető érték. A kulturáltságnak egyszerűen nincs alternatívája. A kulturális értékekhez való ragaszkodás egyet jelent a lelki frissességgel, a kreativitási igény megtartásával. Ha egy községben csupán a kocsma jelentené a kultúrát, az hosszú távon egyenlő lenne az öngyilkossággal. Nem csupán a szellemi, de a fizikai öngyilkossággal is. Mert ott a gondokat fokozóként a nyomasztó, egészségtelen életmód, ott a megdöbbentő tény, hogy a középgeneráció tagjai közül is mennyien betegek. S bármilyen fájdalmas, rá kell mutatni arra is, hogy többnyire az alkohol és a gyógyszerek kombinálásának hatására nyomasztóan magas a pszichiátriai kezelésre szorulók száma is. Nehéz helyzetekben sem az elernyedés, az önfeladás filozófiája jelenti az utat. Egyáltalán nem frázis az, hogy ilyen helyzetekben is megtartó erőként szolgálhat a kultúra és az erkölcs, ezt történelmi példák sora igazolja. S ezek hiánya a legtöbbször nem azt jelenti, hogy helyükön a semmi, a nihil marad. Beszűkülés következik, visszafejlődés, összeomlás - az értelmes emberi létből való kicsúszás veszélye. * Ülsz a diófa alatt, megpróbálod elhessegetni magadtól az ijesztő gondolatokat - és Marcus Aureliushoz menekülsz. A filozófus császárhoz, aki tudta, hogy nehéz helyzetekben éppen csakis az értékek lehetnek a megtartó pillérek. S aki azt is tudta, hogy bizonyos esetekben, ha mást nem lehet, legalább a gondolatait le kell írnia. Nem, nem volt naiv: valószínűleg sejtette, hogy az építmény, amelyet tevékenységével, szellemével létrehozott, a halála után semmissé válik. Mégis tette, amit fennie kellett. Oscar Wilde-ról közismert, hogy alig létezett valaki, akit maró gúnnyal teletűzdelt humorával darabokra ne szedett volna. A filozófus császárról ezt írta: „Az utolsó politikus, akit tisztelni tudtam, Marcus Aurelius császár volt.” S nem hiszem, hogy a miértet jobban össze lehet foglalni, mint azt Márai tette: „Mikor Herder, kinek számára a történelmi fejlődés egyértelmű volt a humanitás fejlődésével, példát keres az emberi világban a népek és a nagy nevelőik viszonyának jellemzésére, Marcus Aureliushoz fordul segítségért. Ezt mondja: »Nem kérünk, mint egy szentet, hogy imádkozz érettünk. Ezt mondjuk: emberi császár, legyél példa számunkra.« B zért hajolunk a nehéz órákban és az elkövetkezendő, gondterhes időben újra és újra a császár könyve fölé, s ajándéknak érezzük ezt a múltból sugárzó vigaszt, mely az emberi reménytelenség időtlen sötétjében egy magányos mécses fényerejével üzeni, hogy a jellem, mely megismeri az emberben az istenit, erősebb, mint a sors.” VALÓSÁG 1995. november 5.
