Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-29 / 44. szám
ZS. NAGY LAJOS időszerű sűrítmények elhatározta felgyújtja rámát washingtoni budapestet szarqjevót zsélyt és pozsonyi továbbá az összes gladiátorokat (Clintont mecsiart és a zsolnai kisbírót) az oroszlánok közé dobatja finom olajban sütteti meg a keresztényeket muzulmánokat mormonokat zsidókat és a cserkészeket karóba húzatja keresztre feszítteti felnégyelteti a marxistákat idealistákat materialistákat kutyatenyésztőket költőket filozófusokat levegőbe röpíti a piramisokat a parlamenteket székesegyházakat kutyaólakat a jámbor eszméket ájtatos politikát de sok rohadt politikussal nem tudott mit kezdeni lmúlt vasárnap, megszűnt az ünnepi jövés-menés, elhalt a harangok zúgása is. Úgy tűnik, mozdulatlan csendességbe borult a világ. Hideg, sokszögletű darabba merevedett a széles mezőség. Utak, udvarok szé- le-hossza egybefolyik, mintha tej kavarogna a házak körül némán. Alig két napja vagyok itthon, de úgy érzem, rám öregedett az idő. Berki Sándor teszi ezt. Küzdők magammal. Gondolatban már számtalanszor megtettem az utat magam és Kőműves Kelemen között. Valójában madárlépéssel sem mozdulok feléje. Vannak pillanatok, amikor szinte magamon érzem bőrének színét, rám vésődnek mély homlokráncai, arcomra veszem nehéz, tiszta mosolyát. De itt megtorpanok, gondolatban visszarettenek, és ismét messze vetődöm Berki Sándor haláltusájától. Idézek barátokat, járok a gyermekkor emlékei között, idézek számtalan arcot, emberek közé vegyülök, figyelem sorsuk mozdulásait, és keresem azokat a szavakat, amelyeket Kőműves Kelemen ágyához vihetnék. Olykor az az érzésem, hogy valami ördögi akarat járat velem nehéz emlékű utakat, hogy erőlködésem láttán a képembe vigyorogjon gonoszul. Árnyék vetül az ablakra, eltűnik, majd ismét megjelenik. Berki Sándor unokaöccse jár le s fel a tornácon, és valami érthetetlen szöveget ismételget. Aztán bejön a házba, és velem szemben leül az asztalhoz. Sokáig szótlan fürkészi az arcomat, majd megszólal:- Verset kell gondolni.- Milyet?- Szépet, leánykérőt kell mondanom.- Miért versben?- Úgy szebb.- Vannak régi rigmusok, választhatsz sokfélét.- Az már nem olyan, más kell.- Bátyád halálán van, nem vígságra való idő ez.- Ő ígérte is, még mielőtt rosszul lett, neki ez könnyen ment, hamar össze tud gondolni egy verset.- Gyászban leszünk.- Verset gondolni nem vigasság.- Nem mesterségem a verselés.- De a szép szót csak tudod... Segíts vagy legalább figyelj.- Miről akarsz verset?- A szerelemről meg a madarakról.- A madarakról is? Miért?- A madár lelke szerelemtiszta.- Nem mindegyiké.- A galambé az... hallgasd: „Galamb repül a magasságos égbe” - mondja a prédikátorok hangján.- Ebből zsoltár lesz. Előbb megütközve, majd kérdőn néz rám, aztán az asztal lapjára pislog szégyenkezve.- Ha ezt fogod ismételgetni, szárnyad nő.- Nem tudok zsoltáros szépségű szavakat... És ne gúnyolódj velem, mert a szavaknak én nem a külsejét nézem... Mélység és magasság vagyunk, tudom, ehhez keresek szavakat, megfelelőket, a szerelem öröméhez illőket, mert a szerelem az öröm, emberi magasság...- Mondd tovább!-Eddig jutottam.- Elölről kezdd!- Te is tégy hozzá!- Galambok ülnek a házak tetején... - kezdi.- Szerelmes lettél a galambba.- Jó madár.- Van nála szebb is... Tollára, hangjára is szebb.- Mifélék?- Fülemüle... Sárgarigó, pinty, tengelice...- A galamb mindnél jobb, a lelke más, nincs benne úrhat- námság, cifraság, egyszerű.- Galambok reppennek a szélbe - mondom lassan tagolva a szavakat.- Ez szép - mondja felvidulva.- ...Héja csap le rájuk...- Miért héja?- A leggonoszabb madár.- Galambbal nem bír a héja.- De gonosz, riasztgat, félelmet kelt... Embert ölni félelemkeltéssel is lehet, tudod te azt jól. A madár is fél, menti magát a rossztól.-Folytasd!- Héja csap le rájuk... menekülnek rebbenve, hegyeken-völgyeken szállnak, végtétre is összetalálkoznak...- Klapancia.- Mi az?- Csinálmány.- Nekem tetszik.- Mondanád inkább a magad szavaival, a leánykérő úgy szép, ha őszinte.- Az őszinte szó is lehet szép. Azért is akarom így, mert tudom, a leánykérő virágszedés, a legszebb örömünnep, olyan alkalom, ahol a kérést csak választott szavakkal lehet elmondani. A lakodalom már a ház küszöbe... De a kérő még előtte van mindennek, akkor még csupa tisztaság az ember.- Erőltetett vigasság lesz ez így is, gyászban leszünk... A Berki rokon arcára rákövesednek a vonások. Tekintete fájdalmasan öregemberes. A csend, ami közénk szakad, rosszabb bármilyen szónál.- Ha tehetném, madárrá változnék - mondja lehangoltam- Minek?- Visszatartanám Kőműves Kelement a haláltól.- Emberi erő nem képes rá.- Csodatevő madárrá lennék.- Az is csak mesebeli emberekkel tud nagy dolgot művelni.- Kőműves Kelemen földön és mesében egyaránt királyságot érdemelne.- A mesebeli királyok is elhalnak.- Ha madár lennék, nem érezném a halálok fájdalmát.- Inkább elmenekülsz a világból, csak vigadhass...- Legalább csak úgy, gondolatban, mert a madár szomorúsága kisebb az emberénél.- Ilyenkor még gondolatban sem szabad elmenekülni - mondom ingerülten.- Úgy szólsz, akár a bíró. Vádolsz. Mit akarsz éreztetni? A fölényedet? Nyugalmadat? Rideg szavak jönnek a szádból... Előbb tudakozódj, tégy szert az öregek böcsességére, aztán mutasd a szigorodat meg az értelmedet... Lassan belep bennünket a gyász. Emberi színünket veszítjük, feketében járunk évek hosszán. Valami átok teljesül rajtunk. Már kilencedik esztendeje, hogy minden évben temetünk. Volt úgy, hogy télen is, tavasszal is koporsó mellé kellett állnunk. Te mindezt legfeljebb hallásból meg a levelekből tudod, az öregek haláltusáját te nem látod, nem érzed. Nem tapasztalod az elmenők után maradt ürességet sem. Küldesz egy sajnálkozó levelet vagy táviratot, és ezzel letudtál egy emberi életet... Letudtad... Pedig azok testéből lettünk, te is, én is.- Öregemberek sorsa...- Ne szólj vigasztaló papként sem - folytatja ingerülten. - A szamaritánus beszéd nem segít a bajban levőn, önmagunknak pedig pedig semmit se mond. Ne sajnálkozz. Inkább a természet nyelvén beszélj...- Te leszel a síkság nagy prédikátora - mondom lassan. A Berki rokon kivárja, míg a szavak szerteosz- lanak a csendbe, majd szigorúan azt kérdezi:- Ástál már valaha sírgödröt?-Nem.- Itt azt is mi tesszük. Családon és rokonságon bévül temetkezünk. Olyan érzés, mintha élve darabolnám az embereket, minden ásónyom felér egy esztendő súlyával. Akaratlanul is újragondoljuk az életeket, amit tudunk és ismerünk a sorsokból. Holt öregemberek legénykorát szó- longatjuk a legtöbbet: az erejüket, a karjukat, táncaikat, katonakorukat, háborúikat, füvek kaszálását, templomba járásukat, egész az iskola padjáig kísérjük őket visszafelé... És mindig csak visszafelé, visszafelé gondolkodunk és beszélünk. Azt mondjuk sorra, ami volt, már csak volt... Sokat járunk temetésre és keveset lakodalomba. A fiatalok elmennek, máshol gyökereznek, máshol élik örömeiket. Számomra ez már sok, úgy érzem, lassan valami felborult körülöttem, pedig nagyon nem szeretném, ha egyensúlyomat bontaná. Több a virrasztó, mint a keresztelő... Ezért akarok leánykérőt meg verset, szépet, választott szavút, olyat, ami messzebb hangzik a harangok zúgásánál.- Voltál már Kőműves Kelemennél? - kérdem félbeszakítva a Berki rokont.- Mindennap elmegyek.- Hogy van?- A vére fogy... Sápadt, és mintha mosolyogna folyton... Róza azt mondja, a háború után látta így mosolyogni utoljára, mikor megjött a holtnak mondott katona fia.- Hát Róza?- Ha odahajol a testvéréhez, mosolyog... Különben sír, szünet nélkül sír, éjszaka is. Már olyan, akár egy vakon csapkodó denevér. S folyton azt hajtogatja: „Ez lesz a huszonhatodik, akit eltemetek... A könyörületes Isten igazságtalan...” Róza siránkozása már teher, félni lehet tőle.- Kőműves Kelemen mit beszél?- Azt kívánja, daloljunk neki.- Melyiket?- Amit mindnyájan tudunk... De én képtelen vagyok nótát mondani neki... Ha ránézek, elvész a hangom, látja ezt ő is... Tegnap azt találta ki, menjek a határba, és a régi utak irányába járjam be az alsó és felső mezőt, és számoljam sorra a fákat... Hazudtam neki, mert a dűlőszéli utakat legfeljebb az állatok szimata meg a madarak röpte ismeri a fák során. Én már nem találom, az emlékezet aljára temette őket az idő... Ma meg a templomtoronyba küld, hogy nézzem az időt.- Mit mondasz neki?- Nem tudom, még nem tudom, mert ha ezt a szabad, nagy mezőséget nézem magam körül, a madarakra gondolok, a füvekre meg a föld szagára... Ezért jöttem most hozzád, a vers meg a kérő miatt. „Galambok reppennek a szélbe” - ezt szépen mondtad, így kéne tovább is. A nagy szomorúságok arányában végtelen vígságot... Azért is jöttem, hogy idejében hívjalak, meg hogy mondanád el a legénybúcsúztatót, neked ezt tudnod kell... A kérőt én kitalálom, addig ismételgetem a meglevő sorokat, amíg a többi is eszembe jut.- És az esküvő?- A gyász enyhültével nemsokára. Tavasz végén. Úgy gyalogosan, végig a falun, sok néppel. Ha már meleg lesz, hogy az emberek kijöhessenek a házak elé, álljanak, mint a pogányok, nézzenek, az ablakokból is integessenek, mint nagy ünnepekkor szokták. Visszafelé pedig a nagy rét szélén jönnénk, tavaszi fűben. Ismered azt az utat te is, balra nyárfasor, jobbra kaszálók egészen a folyóig... Valahol majd megállunk, kört fogunk, fordulunk is néhányat, úgy, mint mikor az eszterláncot énekeltük. Aztán nevetünk és nevetünk, egészen hazáig. Nem értem a Berki rokon lakodalmazó kedvét, szavai idegenül messze esnek tőlem. Valami félelmetes merészséget éreztem abban, hogy így, pillanatok alatt egymáshoz rokonit füvet, fákat, földet, hófehérséget, örömet, nagy szomorúságot: halált és életet. Hallgattunk. Pislogtunk zavartan, meg a havas udvart néztük. Kis idő múltán a vendég felállt és búcsúzott. Az ajtóból visszafordulva még annyit mondott:- Mindennap emleget téged a Kőműves Kelemen... Vár, hogy menj el hozzá. Hirtelen kiszáradt a szám. Ismételten rám nehezedtek a kérdések, mit mondjak neki? Mit várhat tőlem Kőműves Kelemen? Tudok-e olyat mondani, ami legalább percekre feledteti a halált? Látom, elmozdul előlem a nagy fehér mezőség. Valami furcsa erő láthatatlan kezével színfalat cserél körülöttem. Másfelé váltanak gondolataim is. S mindez úgy történik, alig észrevehetően, mint a fák, a házak s az ember árnyékának változásai. Azt képzelem, hogy Kőműves Kelemen valami nagy messzeségből mosolyog rám. * *Hatvanötödik születésnapján köszöntjük az írót IRODALOM 1995. október 29. llBSÉmsp
