Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-10-22 / 43. szám

l/asárnap 1995. október 22. MŰVÉSZVILÁG Ti zenöt évi kényszerű távoliét után, 1990-ben rendezett újra szlo­vákiai magyar színpadon; a kassai Thália Színházban Az esőcsiná­lót. Utoljára pedig 1994-ben, a komáromi Bástya Színházban A Mária evangéliuméit rendezte. Úgy tudtuk, rendezőként továbbra is jelen lesz... - Az élet másfelé szólított. Igazán nem akarok most ebbe a kérdésbe belemélyedni. A lényeg az, hogy közben eléggé kitelt, hasznosan telt el az időm - mondja ma Beke Sándor. Itt mindig otthon érzem magam Találkozás Beke Sándorral • Hogyan folytatódott időközben rendezői pályája?- Marosvásárhelyen, Bornemissza Péter Magyar Electráját vittem színre. Szá­momra nagyon hasznos volt, hogy kimozdultam, és megismerkedhettem a maros­vásárhelyi társulat művészeinek hallatlan szorgalmával. A munkafegyelem és a művészet iránti elkötelezettség oly mély és odaadó ott, hogy nem tudtam olyan próbatempót diktálni, amit ők túl ne teljesítettek volna. Ha kettőkor befejeztem a próbát és azt mondtam: négy órakor folytatom, akkor a legtekintélyesebb művész is visszajött, és este tizenegyig folytattuk a munkát. Úgymond, a korlátlan próba­idő lehetőségével rendelkeztem. Ezt azért hangsúlyozom külön, mert tájainkon bizonyos fogalmak, sajnos, ismeretlenek. Ott viszont a „mindent a művészetért” állapotában vannak a színházak. Úgy érzem, a színvonal érdekében mindent meg is tesznek, hiszen hármas konkurencia árnyékában élnek. Egyrészt a magyaror­szági szorító konkurencia, tehát a művészi szint ottani összehasonlításában kell megfelelniük; másrészt a rendkívül jó színvonalú román színjátszásnál sem akar­nak rosszabbak lenni; s akkor még ott van az erdélyi magyar színházak összeha­sonlítása. Ez aztán meg is látszott az eredményükön, hiszen a kisvárdai találko­zón szinte az összes jelentős díjat ők kapták. A másik, szinte küldetésszerű meg­hívásom a szabadkai vendégrendezés volt, ahol az történt hat évvel ezelőtt, hogy egy Ljubina Risztics nevű úr egyszerűen tönkretette, megszüntette a magyar szín­házat. Azzal a jelszóval, hogy ő majd egy európai színházat hoz ott létre, és eb­ben a színházban mindenféle nyelven játszottak. A színész köteles volt magyarul, olaszul, szerbül és mindenféle nyelven játszani. A végén a társulatnak egyetlen nézője sem maradt és felbomlott. Arra kértek fel, hogy újraszervezzem ezt a szín­házat. így nem csupán rendezői minőségben voltam jelen. Elmondhatom, hogy beindítottuk az új magyar színházat Szabadkán, Kosztolányi Dezső Színház né­ven. Egyben szabadtéri színházat is létesítettünk a Szabadka melletti Palicsban. Fantasztikus hely, gyönyörű szabadtéri színházzal, és Kasza József, a város pol­gármestere is nagyszerű ember. Szinte újjáépítettek egy ezer embert befogadó nézőteret. A nyitóelőadást rendeztem, Goldom: A tengerparti csetepaté című da­rabját. Szerveztünk egy nyári színházi fesztivált is szombatonkénti vendégelőadá­sokkal. Mondhatom hát, hogy boldog vagyok, nem teltek üresen a napjaim. • Egy ilyen nagyszabású rendezvénysorozathoz honnan, miből lehet anyagi fe­dezetet teremteni? Mert hát a művészi ambíción túl a pénz is elengedhetetlen az ilyen vállalkozáshoz!- Amikor a Kosztolányi Dezső Színház beindult, egy asztallal és egy telefon­nal működött egész nyáron. Újra kellett szervezni szinte mindent. De hozzá kell tennem: részben alapítványi pénzből, részben pedig Szabadka és hét más város polgármesteri hivatala adta össze rá a pénzt. A legfontosabb, hogy össze is adták az összeget, nem csak megígérték. És ebben a szörnyű háborús helyzetben a Magyar Electra - részlet Beke Sándor marosvásárhelyi rendezéséből (Archívumi felvétel) szerb kormánynak volt annyi ereje, hogy azt a bizonyos Ljubisa Risztics urat le­váltotta, és lehetővé tette a színház eredeti állapotba való visszaállítását. Ha ab­ban, hogy ez a színház újra jelt adott magáról, hajszálnyi érdeme a művészetem­nek is van, hogy jelezhette: joga van az élethez, joga van a nyelvhez és a kultúrá­hoz, az már boldoggá tesz. S ha ebben épp a szerb kormány bizonyult fogékony­nak, azt az ő javukra kell írni. • Erdély, Szabadka, Budapest... Idehaza nem vállal rendezést?- A kassai Thália Színháznak eddig is segítettem, ha úgy tetszik, a színházi diplomáciában. Legalábbis az ötleteimmel, a gondolataimmal, hogy egy lendüle­tesebb helyzetbe kerüljön, hiszen a kassai színháznak is volt egy döcögő idősza­ka az elmúlt három évben. Egyébként Mrozeket fogok itt rendezni az elkövetke­zendő évadban. Utána a Nemzetiben rendezem a Szent Péter esernyőjét, majd Szabadkán A tengerparti csetepaté kőszínházi változatát. Utána a marosvásárhe­lyi Nemzeti Színházban dolgozom, itt a színház jubileumi előadását fogom ren­dezni. Ez egy Páskándi-darab lesz, a Vendégség. Mindezen kívül tanítok a mis­kolci bölcsészegyetemen, immár ötödik éve. Az életem tehát munkával telik. • Legutóbbi marosvásárhelyi rendezése, a Magyar Electra nemcsak ott, ha­nem Bécsben és Budapesten is nagy siker volt. Lesz-e folytatás?- Az előadással egy nyugat-európai turnét is tervezünk, de „közelebbre” szin­tén el szeretnénk hozni a produkciót. • Hozzánk is?- Bízom benne, hogy erre is sor kerül. Hiszen én itt nemcsak művészként, em­berként is mindig otthon érzem magam. És ezen nem is szeretnék változtatni... Kiss Péntek József „ot fillért sem érek” SZABÓ G. LÁSZLÓ Pártos Erzsi dobogása Nyomom a kapucsengőt, ahogy meg­egyeztünk, egyszer csak leszól, hogy ki vagy, hozzám jössz, de miért? Várlak? Tényleg várlak. Fél héttől várlak, erre ideállitasz tízre. Hol voltál? Mért nem jöttél hamarabb? Érdekel is, miben maradtunk! Jöt­tél volna és kész. Mondd még egyszer a neved... is­merlek? Na, gyere már. Hányadikra? Mit tudom én! Találj meg. Valahol a lifttel szemben. Huncut, pajkos mosoly az arcon, két lépés a fürdőbe, egy a konyhába, aztán tol maga előtt „a fi­ókba”. Hoztál valamit? Mit hoztál? Édeset? Szere­ti, tudom. Ezt meg honnan szeded? Jézusom, rétes! Milyen? Almás és meg­gyes. Nem kell. Na, add ide! Kibontja, de nem teszi tányérra. Csípi, marja, öt ujjal falja. Pici szoba, túl­zsúfolva. Harminc pár cipő az ágy tövében, dobo­zok, szekrények, réges-régi reprodukciók. Csontváry, Greco, Botticelli. Minek jöttél hozzám, én már hü­lye vagyok, öt fillért sem érek. Sanyo, Sanyo, mi­lyen jó! A szememmel még nincs baj, de süket va­gyok, apám, nyolcvankét éves. Tudod, mennyi az? Rengeteg. Kaka öreg vagyok... most már! Elegem is van az egészből, minek magyaráz­zam. Fiatalon, ha láttál volna, angyal­kám, kedves, jópofa nő voltam. Majd megzabáltak a férfiak. Én is zabáltam őket. Reggelire, ebédre, vacsorára. Néha dupla adagot. Jöhettek. Aztán, ha jól végezték dolgukat, mehettek. Ha nem, nem. A félbehagyott munkát sosem szerettem. A színpadon sem, de az ágyban sem. Engem a pincében vagy a padláson is be kellett fejezni. Ha elkezdett, fejezzen is be. Hallod ezt a zajt? Ugye, szörnyű? Pedig mi­lyen kellemes hely volt ez? Te hol is laksz, mit mondtál? Pozsony? Az ren­desebb hely lehet. Ne mutogass, úgyse mondok bele semmit. Sanyo, Sanyo, jó kis masina. Régebben az voltam én is. Ma már olyan öreg vagyok, hogy rossz rámnézni. Ha az ember túlmegy a koron... tudod, mennyi vagyok? Nyolcvanhárom. Elöl is, hátul is, fent is, lent is. Ó, ha láttál volna még a há­ború előtt. Istenemre mondom, úgy el­kaptalak volna! Szerelmes hajlamú voltam ám nagyon. Sokan megvoltak. Aztán eljön a pillanat, amikor megszó­lal a tested, hogy elég volt és ha tet­szik, ha nem, ezt tudomásul kell ven­ned. Nekem bizony nem tetszett, de már rossz bőrben voltam, úgy meg ki­nek mutogassam magam? El kéne már menni, letelt az idő. Nem kell azt siet­tetni.. .Nem kell, nem kell, kapsz tőlem két egyforma pofont, aztán majd néz­hetsz. Na, gyere ide, hadd öleljelek meg! Mutasd a fogad... szép. De a fü­led... nem nagyobb az egyik? Kérdez­tem már, hány éves vagy? Nem. Ne is mondd! Bekapnálak. Én ám nem a nagymama vagyok, hanem a farkas. Van róla fogalmad, mi mindent éltem én át? Van. Ezt van, ni! Nem csekély­ség az. Nem is lehet elfelejtem. Jött a Dolfi, a Hitler, a háború, a zsidóüldö­zés, ötvenhat, kimentem Amerikába, az ember, ugye, mindig mást akar, nem azt, ami van. Férjem sincs, gyere­kem se, hogy lehet ezt megszokni? Úgy! De most már elég volt. Nem tu­dok mit csinálni ebben az utálatos vi­lágban. Játszani se? Én? Játszani? Ezt! Csak nagyobban. Azt hiszed, hi­ányzik? Frászt. Már nem vagyok tele. Kiürült a szívem is, a lelkem is. Ha az ember nincs egyedül, akkor más az élete. Fiatal koromban anyám is volt, apám is, bátyám is. Aztán elmentek. És nem jöttek vissza. Behúzták őket a csőbe. Nem könnyű embernek lenni, ennyi gazságot elviselni. Mire rá­jössz, hogy hol rontottál, vége, el is múlik minden. Mindig ennyi órával vette magát körbe? Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... ketyeg az egész szoba. Hadd ketyegjen. Én is ketyegek. De már nem olyan nagyon. De azért aranyos vagyok, nem? Ha én is akarom, lehet ám még most is szórakozni velem! Csak hülye vagyok. Elmúltam nyolc­vannégy éves, mit vársz tőlem? Ha el­vinnének és letennének valahol, talán még így is elviselnének. Két tévét néz még mindig? Már egyet sem nézek. Ramaty mind a kettő. Ha krimit ad­nak, ezt is, azt is bekapcsolom. Ha ki­alszik az egyik, a másikban még látha­tom a gyilkost. De már az sem érde­kel. Este is csak a híradót néztem. Fél tízkor már aludtam. Ha jönne valaki... Egy levitézlett lovag? Lovag? Mutas­sam? Lóból van. Ha én mondom, elhi­heted. Most mit nézel? Jöhettél volna korábban is. Akkor szerettél volna. Lehetett ám engem szeretni nagyon. Ma már én sem tudok szeretni. Üres vagyok. Remélem, te még tele vagy. Legyél is. Csak egyedül ne maradj so­ha. Nem szabad egyedül maradni. Hogy utálom magam, ha tudnád! Csak az utcán, ott vagyok jobb formában. Szembe jönnek azok a szép szál fiata­lemberek. Eszesek, feszesek, meg vannak pakolva... útra készen állok már én is. Megyek a sírba! Elég már. Tényleg elég. Hallod a gyomrom? Ebédre vár. Arra. Majd leviszem és adok neki valamit. Főzni nem szokott? Legfeljebb kotyvasztani. Azt igen. Untat az is. Veszek egy zacskó mirelit borsót, az­tán itt romlik meg a nyaka­mon. Vagy odakozmál. Odakozmálok én is. Te is csak hagyod, hogy odaég­jek. Nyolcvanévesen már gyakran odaég az ember. Nem akarsz megkavarni? Mutasd a főzőkanalad! Hülye vagyok, mi? Nem baj. Csak ne lennék egye­dül! Na, várj egy kicsit, ki­megyek, csípek a rétesből. Mire visszajön, ismét „be­borul”. Addig jó, tudod, míg nem kapsz nyugdíjat. Mert megélni csak akkor lehet belőle, ha nem nyúlsz hozzá. Aztán, hogy minek tudok örülni... Semminek. Minek örüljek? A barátaim mind elmentek, vagy meg­haltak. A túlvilágról még csak annyit sem írtak, hogy gyere, várunk, jól fo­god érezni magad. Harag­szom rájuk. Senkim sincs, édesapám, senkim. Itt ma­radtam nyolcvanöt évesen és rotty, összeestem. Reggel se vagyok boldog, ne is kérdezd. A Nap is velem kel, na és akkor mi van? Azt fogom megenni? Lemegyek és falok valamit, aztán ki­állók az erkélyre. Undok nyár volt, ugye? Ilyen sok melegre nem is em­lékszem. Jó ez a tavaszi zöldborsó, amit vettem? Finom nagyon. Főzelék­nek való. Nem akarod elvinni? Neked adom. Úgysem fogom megfőzni. Megvettem, de hogy minek? Mert hü­lye vagyok. Elolvasni sem tudom, mit írtak rá. Ezek mind azt hiszik, hogy olyan az agyam, mint Einsteinnek. Ezt! Most mit bámulsz? Modiglianit az ajtófélfa fölött. Azt nézheted. De jöhettél volna nyolcra is, vagy fél hét­re. Nem találtál ide? Legközelebb majd kimegyek zseblámpával az er­kélyre, hogy lássál. Van ám zseblám­pám is egy tucat! Órát hoztál magad­dal? Dunára vizet? Hozzak egy pohár­ral? Szóval mennyit mutat? Háromne­gyed tizenegy? Akkor beteszem a jég­re a tavaszit. Még hogy extra zsenge. Én is az voltam. Extra finom. Aztán extra fonnyadt és extra totty. Holnap majd megeszem. Megsózom és meg­eszem. Mást úgyse tudok csinálni ve­le. Nem tudok, hidd el nekem. Most hova indulsz? Elmész? Menj a nyava­lyába! Szerettelek, tudd meg, csak magamat utálom. Pedig nem tettem rosszat soha senkinek. Akkor miért? Azért mert megöregedtem, mert ronda vénasszony lettem. Nyolcvanhárom múltam. Borzasztó, nem? De azért énekelni meg táncolni tudok ám még! Hai-da-da, dai-da-da... lekísérlek, jó? Vagy nem is... majd az erkélyről inte­getek. Integet is szaporán. Karját szárnyként rázza, és az ég felé muto­gat. A végén még elhiteti velem: a ma­nók már repülni is tudnak. Zsémbes. Fortyogó. Kiszámíthatatlan. Ha rossz kedve van, egyenesen megközelíthetetlen. Nem ve­szi fel a telefont. Hívhatja bárki, nem érdekli. Pártos Erzsi haragszik a világra. Tenyérnyi belvá­rosi lakásában önmaga foglya. Vendégeket nem fo­gad, látogatóba nem jár. Jó időben órákig az erké­lyen áll; dél felé kiöltözik. Világoskék kardigán, sö­tét szoknya, ridikiil. Néha ki is rúzsozzá magát. Me­leg leveshez, egytálételhez. Aztán lassan, ráérősen, eltévedve egy-két stramm férfi nyomában, fél három felé hazatalál, és vége a napnak. Elszundít a fotel­ban, rádiózik vagy tévét néz, leéget egy fél bögre te­át, beveszi az altatót, és már zuhan is a roló. Aztán ... a házmesterné meséli... hajnalok hajnalán elindul a postára. És dühöng, szitkozódik, hogy már zárva találta. Másvalamit is elkövetett a nyáron. Annyi al­tatót vett be, merő tévedésből, hogy két napig aludt tőle. Szomszédai vették észre, hogy valami baj lehet. Nem látták és nem hallották őt. Még csak neszek sem árulkodtak róla. Már ott álltak a rendőrök a la­kása előtt, fel akarták törni az ajtaját, amikor cso- szogásra és halk dohogásra lettek figyelmesek. Pár­tos Erzsi, a mókusarcú vén komédiás résnyire nyi­totta az ajtaja kisablakát és boszorkányosán vigyo­rogva annyit mondott csupán: „Mennyi sok szép férfi! Maguk mind be akarnak jönni?”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom