Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-10-22 / 43. szám

<

*

H

N

</>-I

CQ

3

Q.

c\i

c\j

a3

_Q

'O

o

lo

O)

cd

I

€

MÁTÉ PÉTER hatéves korában kezdett zongorán tanulni Rozsnyón, Rajman Katalin osztályában. Később már „zongoristaként”, kétszer volt első díjas a Szlovákiai Konzervatóriumok Országos Versenyén, s kétszer végzett a második helyen Hradec Královéban, a Smetana Zongoraversenyen. Ilyen eredményekkel jutott el a prágai Zeneművészeti Akadémiára. Főiskolásként zongorázott Belgrádban, Moszkvában, egy olaszországi nemzetközi versenyen pedig az előkelő második díjat szerezte meg. Tulajdonképpen ezzel vett búcsút a főiskolától, ahol egy orgonista lányban az élete párját is kiválasztotta. Volt néhány emlékezetes hangversenye Pozsonyban is, de aztán elcsendesedett körülötte minden. Feleségével visszatért a kassai konzervatóriumba, ahol mindkettőjüket a tanári állás várta. Évek szálltak el úgy, hogy nem lehetett hallani róla. Most viszont már ötödik éve Iz- landon él. Hogyan került oda? Erről kérdezem a pelsőci szülői ház esti csendességében.

zongoraművész s zongoratanár jött hangversenyezni és egy mesterkurzusra Pestről Izlandra. Én, aki korábban is ismertem őt, részt vettem a mesterkurzuson, többen meghallgatták a játékomat, s ennek köszönhetően kaptam lehetőséget közös szereplésre az izlandi szimfonikus zenekarral. Újra eljátszhattam Csajkovszkij D-moll zongoraversenyét! Ezután pedig a vártnál is jobban alakult minden. 1993 őszén a feleségem az egyik legnagyobb reykjavíki templom orgonistája és kórusvezetője lett, én meg hű maradtam a fővárosban is a tanári pályához, bár itt már teljesen vissztértem a zongorához. Huszonnégy órát tanítok hetente, de a hangversenyek miatt elmaradt óráimat be kell hoznom az iskolában, ahol 70-80 kolléga is tanít, ám hangversenyezni csak tízen járunk közülük.

(Öt év nagy idő az h- landdal való is- merkedés- Ez 1990-ben dőlt el, amikor a feleségemmel együtt a kassai konzervatóriumban tanároskodtam. Észre kellett vennem, hogy beszűkültem. Alig voltak hangversenyeim, a Slovkoncert hangversenyiroda nagy gonddal küszködött, külföldre nem jutottam ki. Egyre ború- sabbnak láttam a jövőt, megingott a hitem. Ekkor kapóra jött Utassy Ferenc barátom, most már keresztkomám ajánlata: próbáljunk szerencsét Izlandon! Feri kíváncsiságból költözött oda, jó kapcsolata volt néhány szigetországi fiatallal, akik a budapesti Zeneművészeti Főiskolán tanultak. Ő nyolc évet töltött Izlandon, most költözik Magyarországhoz közelebb, Németországba. Egy Stödvarfjördur nevű piciny faluban kezdte pályafutását, s mikor Reykjavík- ba költözött, amott mi foglaltuk el a helyét. Barátom nemcsak rábeszélt, hogy menjünk Izlandra, hanem az útiköltségemet térítve el is vitt magával, lássam, hová kerülünk.

Nos, a háromszázötven lakosú falucskában vetették hát meg a lábukat. Stöd- varfjördurban a tenger morajlása, a sirályok vijjogása egyfolytában hallható. Ez, meg a szél szakadatlan zúgása volt az állandósult zene a fülükben. Tamás fiuk másfél éves volt, amikor kimentek; Skoda személygépkocsijukat Utassy Ferenc vitte utánuk. Ez a kocsi volt aztán a legerősebb kötődésük az óhazához, de nem felelt meg Izlandon. Túl kellett adni rajta, mert az orrát elfújta az erős, viharos szél. A nyelvet sem tudták, bár Máté Péter már szótározott a nagy út előtt. Rögtön a megérkezésük után tanítaniuk kellett a zeneiskolában, amelynek ő lett az igazgatója, felesége meg a beosztottja. Zenei nevelést, furulyát, gitárt, éneket, szinte mindent tanított. Persze, a gyerekek megmosolyogták a nyelvismeretét, de nem bánta, inkább a segítségüket kérte. Három-négy hónap múlva már nem voltak komolyabb nyelvbotlásai.

{Miközben beszél, rágyújt, fújja a füstöt, én egyre csak arra gondolok: vajon az izlandiak hogyan fogadták őket, volt-e érezhető tartózkodás velük szemben?)- Amikor Utassy Feri elvitt Izlandra háztűznézőbe, hangversenyeztem is. Vagy nyolcvanan meghallgattak, s hírül vitték a környéken, hogy ki áll majd a barátom helyére. Azután három évig tanítottunk és kórust vezettünk Stödvarfjör- durban, azzal számolva, hogy tovább megyünk a fővárosba. A véletlen sietett a segítségünkre. Sebők György, a híres

jobb előbb felhívni az útfelügyelőséget. Ha ott azt mondják, nem ajánlatos elindulni, akkor azt komolyan kell venni. Különben úgy jár valaki, mint én egyszer, hogy autóstul betemetett a hó. Az izlandiak még szép időben sem indulnak el az útfelügyelőség tanácsa nélkül. Fő energiájuk a villanyáram és a hőforrások, az országot negyven százalékban melegvízzel fűtik.

Máté Péter az izlandi emberekről is szól. Szerinte nyíltak és sportszeretők. A kocogás nemzeti sportnak számít. Az erős, viharos szél ellenére is szívesen úsznak vagy kerékpároznak az emberek. Imádják az evést, de nem kövérek, mert zsíros, fűszeres ételeket

t a - pasztalat- szerzésre. Arról is foggatom hát Máté Pétert: milyen a zenei élet, hagyomány Izlandon?)

Meglep a válaszával. Hagyományról alig lehet beszélni, a zenei élet itt csupán e század húszas-harmincas éveiben kezdődött! Ettől függetlenül sok jó zenészük volt, világszínvonalon is elismert művészek. Öt-hat énekesük például Amerika és Európa néhány legjobb operaszínházában énekel. Ez nagy elismerés egy 250 ezres népességű ország számára. Az egyetlen izlandi, a reykjavíki szimfonikus zenekar színvonala is magas; s ennek oka, hogy innen, a zeneiskola elvégzése után, minden tehetséges fiatal állami támogatással mehet külföldre tanulni. Az sem mellékes, hogy nem mondanak nemet az érkező európai és amerikai tanároknak. Máté Péter így lett ismert Izlandon. Már a kicsiny tengerparti faluban megtalálta őt az izlandi rádió, majd a televízió riportere; egyre több hang verseny lehetőséget kapott, a fővárosba költözésük után pedig szinte minden hónapban hangversenyezik. Barátai között sok a külföldi, legutóbb egy francia fuvolással játszott az izlandi Operában.

{Arra kérem: irányítsa még jobban figyelmét az Izlandon szerzett benyomásaira!)- Izlandról a közép-európaiak keveset tudnak. A Grönlandhoz közeli ország Európa legnyugatibb csücske, a sarkkör alatt. Ez nedves, hideg éghajlatot, kevés napsütést feltételez. Hosszú teleket, sötét nappalokat és éjszakákat. Viszont huszonnégy óra világosságot a nyári időszakban, ami számunkra egészen különös volt, és még ma is az! A vulkanikus eredetű szigeten kő és megint kő, csak a keskeny partvidéken van egy kis fű, pár bokor. A gyér tengerparti cserjéket az emberek szívesen nevezik fának. Azért mondja a vicc is, hogy mit csinál az izlandi ember, ha eltéved az erdőben? Feláll, és körülnéz. Vadállományába a róka meg a sarki nyúl tartozik. A madarak és a halak teszik igazán érdekessé az országot. Ásványkincse, bányászata sincs, kőbányászata esetleg, meg egy alumíniumfeldolgozó üzeme. A gépjárműveket és a dohányosokat kivéve nincs, ami szennyezné a levegőt! A hegyek magasak, pedig csak kétezren aluliak, de az izlandiak közvetlenül a tenger partjáról látják a tengerszint fölötti magasságot. Az ország belsejébe földút vezet, amely nyáron is csak néhány hétig járható. Vasútja és autópályája sincs. Aszfaltozott út fut körbe a tengerparton. A turistáknak a hegyi folyók és a gleccserek nyújtanak lenyűgöző látványt. Télidőben azonban

Fotó: Vilberg Gudnason

nem fogyasztanak. Nehezen barátkoznak, szabadelvűén veszik a házasságot vagy az együttélést, mert Izlandon e század elejéig nem nősültek a férfiak. A holtodiglan-holtomiglan fogadalma csak újabban jött divatba. így a válás sem égbekiáltó bűn! Együttéléssel kezdik az életet, s mondjuk, harminc év múlva templomban esküsznek hűséget egymásnak. Amikor már az unokák is mögöttük állnak. Válás után a gyermekek az anyjukkal maradnak, hat-, hét-, nyolcgyermekes családok alakulnak ki, s a rokonok közösen nevelik a gyermekeket. Izlandon elsősorban a férfiak a kenyérkeresők, de a nők foglalkoztatottsága is magas. Halászáson, halfeldolgozáson kívül más munkalehetőség alig akad, kivételt csak a farmerek képeznek. Gyümölcsből, zöldségféléből s kenyérgabonából behozatalra szorulnak az izlandiak, húsféléket és tejtermékeket viszont tilos az országba hozni. Iskola minden településhelyen van; csupán a farmokról kell bejárniuk a gyermekeknek. Lelkipásztor is mindenütt van. A kötelező iskolába járás tíz év, az azon túli két esztendő már középiskolai végzettséget jelent és Izlandnak egyetlen egyeteme van.

(Máté Péter évente egyszer tér haza a családjával. Vannak honvágyas gyötrelmei? - teszem fel az éjszakába nyúló beszélgetés utolsó kérdését.)- Nem könnyű beszélni erről. Nincs nap, hogy ne gondolnék a szüléimre, szűkebb és tágabb otthonomra. Második fiunk, Misi, már Izlandon született. Tamás jól beszél magyarul, remélem, a kisebb is követi bátyja példáját. Izlandi barátaim tudják, hogy magyar vagyok. Akárhol járok, hangversenyezem, ezt sehol nem hallgatom el. Bartók Béla és Liszt Ferenc művei állandóan ott szerepelnek a repertoáromban. Nem tudom, mikor hagyom el véglegesen Izlandot. S hogy akkor hazatérek-e? Még kérdés. Talán egy közelebb fekvő országba me- gyünk majd...

ÉLETKÉPEK

Vége

az ingyenvilágnak

Az én ütött-kopott iskolámban 1936-ban még arra oktattak, hogy a levegő, a víz és a napfény Isten ajándéka. Nem kell érte fizetni. Ha akkoriban ott, a falumban valaki pénzt kért volna a Nyitra partján azért, hogy megfürödhessünk, bizonyára bolondnak néztük volna, akárcsak szegény Harcsa Karcsit, aki ruhástul lubickolt velünk a folyóban.

Azóta persze sokat mocorgott, forgolódott a világ, s ezen a nyáron sem a legkívánatosabb oldalát mutatta felénk. Amikor a tömény esőzések után kisütött végre a nap, elballagtam kedvenc fürdőzőhelyemre, a tavat körülölelő kerítés kapujában belépti díjat kértek tőlem.

Hogy-hogy?... - akartam kérdezni fortyogva, de az idei, forró nyár egyik napján nem volt kedvem vitatkozni, hogy a tó mindenkié, meg miegymás. Fizettem, és azzal nyugtattam magam, hogy a tó partja most már igazi strand vízöblítéses toalettel,, zuhanyozókkal, öltözőkkel, andalító zenével, úszómesterekkel, árusokkal, talpsimogatókkal, heverőágyakkal és mindenféle mennybéli kényelemmel.

De a tó és partja ugyanolyan volt, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Leterítettem a pokrócomat az ismerős galagonyabokor árnyékába, mentem az üdítő vízbe, elvegyültem a sok ficánkoló, lubickoló csupasz népség között, és csakhamar az én lelkivilágom is elmosolyodott.

Nem sokáig! A szomszédságomban leterített szürke pokrócnál egy tagbaszakadt, fehér nad- rágos, fehér trikós nagydarab ember jelent meg, matrózsapkával a fején. Na, ez lehet az úszómester, aki felügyeli a gyerekeket, nehogy vízbe fulladjanak, gondoltam megkönnyebbülve: mégis van itt változás.

Nem tévedtem. Az úszómester komótosan a pokróc közepére dobálta a körülötte heverő szandálokat, zoknikat, nadrágokat, trikókat, törülközőket, aztán az egész batyura való holmit a hátára kapta, hogy magával vigye. Ekkor azonban három, a vízből kifutó srác állott meg mellette. Úgy tíz év körüliek lehettek, halványak és nyeszlettek, mint az árnyékban érlelt paradicsom. Az ő holmijukat akarta az úszómester elvinni.

Csakhamar kiderült, hogy a srácok nem fizették meg a beugrót, átmásztak a kerítésen, ingyen telepedtek a tó partjára.- Nem volt pénzünk - mentegetőztek a gyerekek. - Amikor otthonról elindultunk, azt hittük, úgy van, mint tavaly, nem kell a fürdésért fizetni.- Hol van már a tavalyi hó! - felelte az úszómester cinikusan, s ez felháborította az odagyűlt embereket. Mindenki a gyerekek pártjára állt. Az egyik fagylaltot szopogató asszonyság nyomban ki akarta fizetni a srácok belépti díját, de az úszómester ezt visszautasította.- Belógtak! - rágta a bajuszát dühösen. - Az ilyen vendégek nemkívánatosak a fürdőhelyen.

Az emberek most már nagyon mogorva képet vágtak. Egyre szorítóbb gyűrűként feszültek az úszómesterre. Szavak röpködtek, ingerült hangsúllyal. Végül egy rendőr szabadította ki az úszómestert, és elvezényelte az egész társaságot.

Ennyi a történet, s bevallom, amikor papírra vetettem, sutának tartottam. Befejezetlennek, s ez nem hagyott nyugton. Éjjel aztán különös álmot láttam. Valahová utaznom kellett, s a pozsonyi Főpályaudvaron megszólítottam egy kalauznőt.- Hol áll a vonatom?

Egy szerelvényre mutatott, s én megköszöntem a felvilágosítást. Ám amikor elfordultam, gyengéden meghúzta a kabátujjam, hogy fizessek négy koronát.- Miért? — kérdeztem álmélkodva.- A szolgáltatásért, hogy megmondtam, melyik a vonatja - felelte, és nyújtotta nyitott markát.

A zsebembe nyúltam s rémülten tapasztaltam, hogy nincs egy fillérem se.

Erre aztán felébredtem, és miközben verejtékező homlokomat törölgettem, végleg belenyugodtam, hogy vége a gyermekálmoknak, vége az ingyenvilágnak.

Szőke József