Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-22 / 43. szám
ilBSŰmap 1995. október 22. * PUBLICISZTIKA El kerülhető volt-e a forradalom 1956-ban? Meghökkentő, első pillantásra történelmietlen a kérdés. Nem úgy van-e, hogy ami volt, az volt? S hogy ha azzal szemben, attól elrugaszkodva elmélkedünk, olyan feltevésekre jutunk, amelyeket még a legjobb helyismerettel sem lehet a történések teljes láncolatában elhelyezni. Az olyan forgatagszerű események kapcsán, mint 1956, aztán végképp terméketlennek tűnik a „hátha mégis úgy lehetett volna” szempontú újrapergetés. Hiszen a forradalmak hosszan érlelődnek, sohasem egy vagy két döntésen fbrdul- nak meg, s többnyire olyan végkifejletet képeznek, amely eltér a résztvevők eredeti szándékaitól és várakozásaitól. Nem igaz, hogy a közeledő kataklizmára senki sem számít (’56-ban sem így volt). De mire felfigyelnek rá, az már éppoly feltartóztathatatlanul közeledik, mint a lejtőn guruló, elszabadult szerelvény... ...Az „elkerülhetőség” kérdése nem általánosságban merül fel, hanem a forradalomban szembekerülő két fél valamelyike szempontjából. Annak a kérdésnek, hogy a magyar nép elkerülhette volna-e a forradalmat, szigorú elemzésben nincsen értelme: egy „népnek” (hogy ennél az egyszerűsítő kifejezésnél maradjunk) nincsen összehangolt akarata; egy nép soha nem „csinál” magának forradalmat, hanem abba - így vagy úgy - belesodródik. Ennélfogva „elkerülni” sem tudja, hiszen e fogalom előzetes és tudatos szándékot föltételez. Ezzel szemben a hatalomban levők negatíve (azzal a gyúanyaggal, amit felhalmoztak; majd később a mulasztásaikkal) vagy pozitíve (ilyen volna például egy alkalmatlan pillanatban elkövetett provokáció) igenis csinálói a forradalmaknak; az „elkerülés” kérdésének tehát az ő esetükben határozott tartalma van: azokra a lépésekre vonatkozik, amelyekkel előmozdították a forradalmi helyzet kialakulását; vagy azokra, amelyeknek elmulasztása, késleltetése e helyzetet tovább mérgesítette, s a megtörtént végkifejlődés felé sodorta. Ebben a pontosított és alannyal ellátott értelemben kérdezzük tehát: elkerülhette volna-e a magyar kommunista pártvezetés az 1956-os őszi robbanást?... ...Mint tudjuk, a magyar kommunista pártvezetés nagyobb része ellenérzéssel fogadta az 1953 júniusi változásokat, s mihelyt - moszkvai szélváltozások hatása alatt - egy kissé felbátorodott, megkezdődött az új program lefaragása, illetve az alkudozás Nagy Imrével, hogy a beígért intézkedések keresztülvitelére mégse kerüljön sor. Az új vonal elgáncsolása csak részben sikerült, uc 1954 végére olyan helyzet alakult ki Moszkvában, hogy Rákosi zöld fényt kapott Nagy Imre eltávolítására. 1955 elején megkezdődött az 1953 előtti kemény vonal rehabilitációja, csak részlegesen ugyan, s nem is egészen nyíltan, de annál természetesebben: a pártapparátus, amely ehhez a vonalhoz volt szoktatva, s amelynek ’53 júniusa fejbekó- lintás volt, alig várta ezt a fordulatot. Nagy Imrét nem csak eltávolítják, de meg is bélyegzik. Hic incipit tragoedia. Miért éppen ide datálom a magyar párthatalom bukásának kezdetét? Azért, mert Nagy Imre kiebrudalásával, belső diszkreditálásával (veszélye elhajló, „már-már ellenség”) szinte helyrehozhatatlan félrelépés történt. Nem azt akarom mondani, hogy a pártvezetés „szembekerült a néppel”: az már régen megtörtént. Hanem hogy az addigi fejlemények dinamikáját félreértve olyan felemás helyzetet teremtett, amelyből talán már nem lehetett robbanásveszély felidézése nélkül kikecmeregni. ...Az 1955 elejei mini-restauráció (Nagy Imre menesztése, a jobboldali „elhajlók” elleni kampány) Rákosiék szándékai szerint KENDE PÉTER nyilván a rendszer tekintélyének megerősítését szolgálta. Amit Rákosiék kihagytak a számításból, az az 1953 júniusa után megindult lelki folyamatok maradandó hatása. Egyértelmű reformpolitikával e folyamatok egy része talán a rendszer javára fordulhatott volna (ez volt Nagy Imre elképzelése és politikai vonala). Az 1955. évi restaurációval azonban az ’53-ban keletkezett szakadék tovább szélesedett. A helyzet ideiglenes urai - Rákosi, Gerő és a körülöttük állók - mindent elkövettek, hogy a reformkoncepciót véglegesen diszkreditálják. Ezzel - akarva-akaratlanul - annak lehetőségét iktatták ki, hogy adott pillanatban a politikai vonalvezetés békésen forduljon vissza ahhoz. A reform kilátása elhomályosult, illetve óhatatlanul rokonult a forradaloméval... ...1956 októberére a feszültségek úgy felhalmozódtak, hogy változás már csak drámai erővel törhetett be... ...Amikor a „drámai” szót használom, nem feltétlenül gondolok a fegyveres felkelésre. Forradalmi változás, sőt „forradalom” is (a szó szokványos, drámaian válságos, látványosan fordulatos értelmében) elképzelhető fegyveres harcok nélkül. Elég hozzá az, hogy a tömeges elégedetlenség hatása alatt, s az erőszak-apparátus egyre hatástalanabb működését észlelve - esetleg annak teljes megbénulásától tartva - a kormányzat lemond, vagy elmenekül, vagy átadja a helyét egy olyan politikai csoportnak, amely személyi összetételével és programjával többé-kevésbé elébe megy a közhangulatnak. Ez fegyveres felkelés nélkül is bekövetkezhetik, mint ahogyan Magyarország újabbkori történelmében háromszor is, három - máskülönben nagyon eltérő - forradalmi helyzetben megtörtént: 1848 márciusában, 1918 októberében és 1919 márciusában. 1956 októberében, pusztán elméletileg,’ez a lehetőség fennállt... ...Elmarad-e a robbanás, ha október elején vagy közepén újra hatalomba ültetik Nagy Imrét? Véleményem szerint a válasz erre is nemleges. A késés ekkor már behozhatatlan volt, s áthidalhatatlan a fáziseltolódás hatalom és közhangulat között. Mint az október 23-i események bebizonyították, magának Nagynak se volt tiszta képe arról, mekkorát ugrott előre a közakarat a nyári-őszi hónapokban. Egy pillanatra vonatkoztassunk el ettől is, s képzeljünk a lassú, némileg eltájolt Nagy Imre helyébe egy tökéletes taktikai érzékkel és rugalmassággal megáldott politikust. (Tragikus módon Nagy Imrét a forradalom ajándékozta meg ezzel a rugalmassággal s a gyors döntés képességével!) Hipotézisünk tehát: egy nagyon határozottan reformista Nagy Im- re-kormány 1956 október közepén s ezzel egy időben egy nagyon mély pártvezetési válság, ahol Gerővel együtt az ’55-ös restauráció minden fontosabb támogatója süllyesztőbe kerül. Lényegében tehát valami olyasmi, mint amire a magyar kommunista párt vezető csoportja két héttel később, a forradalmi események nyomása alatt határozta el magát. Megelőzte volna-e egy ilyen merész fordulat a robbanást? Valószínűbb az, hogy más úton, más kísérőjelenségek mellett ez a túl későre időzített vonalváltás ugyancsak behozta volna a forradalmat. Mármint azt a népmozgást, amely ilyen esetekben önmagát gerjeszti tovább, s többnyire túlhaladja a kormányzati szinten bekövetkezett változásokat. Képzeljük csak el, milyen hatása lett volna a magyar közvéleményre egy ilyen újabb kormányzati válságnak, amely ezúttal végleg elsöpri a legutáltabb vezetőket. A hatást a lengyel események is növelték volna, különösen ha eleinte még szovjet vétóval sem kell farkasszemet nézni. (Ezt a kiegészítő feltevést azért vezetem be, hogy a képzelt helyzetet még sarkosabban állítsam szembe az október végén ténylegesen előállt helyzetiéi.) A panaszok, vádak és követelések, valamint a gyökeres változtatásra irányuló javaslatok nyilván zuhatagban törtek volna elő, még sokkal erősebben, mint a Petőfi köri hónapokban. Valami olyan helyzet állt volna elő, mint Prágában 1968 nyarán, s egyáltalában nem biztos, hogy a reformista kormányzat sokáig bírta volna tartani a lépést a félelmei alól felszabadított, s persze teljesen ki nem elégíthető népakaratnak ezzel az áljával... (Magyar Füzetek 17. Párizs, 1986) Kossuth-címeres magyar tank az Astoriánál •Egy tohíáüiví z Elégedettnek érezte magát, mert megúszták az ezeregyedik éjszakát is, s holnaptól talán már nem sürgetik mesékkel az idő múlását a Tátra alatt. Erőssy Szilárd nyomban régi vonatokra gondolt, amelyeken utazva az ablakokon át sokszor megbámulták az ormokat. Akkor még hivatalos útnak számított minden, amit a kulturális szervezet az ország bármely pontján szervezett. Dúlt az állami pénzen való utaztatás, kezdetben csak a gyorsvonatok másodosztályára váltott jegyek árát térítették meg, aztán már az autó- buszjegyekét is, s pontosan nem tudja, mikor, de az első osztályra szóló vonatjegyet is különösebb megjegyzések nélkül elfogadta a szervezet könyvelésének a pénztárosa. Tudták, mindenki tudta. Azok is, akik utaztattak, meg azok is, akik utaztak. Nem nagylelkűségből teszik velük, amit tesznek. Minden összejövetel, szeminárium, szervezeti tanácskozás mögött az ideológiai befolyásolás jól szervezett gépezete működött. Ők meg - nem is tudja, hányszor - nézték a Tátra csúcsait és a Vág hullámait. Történtek esetek, hogy négyen-öten is részesei voltak ugyanannak az élménynek, jónak vagy rossznak, amiből egyetlenegy megmaradt emlékezetében. A többi elveszett az idő feneketlenségében. Néhány évvel később G. L. prózaírónak megjelent egy novelláskötete. Abban olvasott egy novellát, amelynek hősei ugyanúgy, talán ugyanazon a gyorsvonaton is utaztak, mint ők a hegyaljai kisvárosból. Igaz, a novella hősei szerkesztők, újságírók, tanárok voltak, s országos nyelvművelő napokra utaztak, de ugyanúgy a főváros felől, mint ők, a kisváros színjátszócsoportjának a rendezője, a tánc- együttes vezetője, a helyi szervezet elnöke meg a titkára. Tisztes hitükből vallották magukat a szlovákiai magyar értelmiség egy darabjának. Tévhitekből nemcsak akkor volt bővében felvértezve a szlovákiai magyarság, illetve akkor még keményen csehszlovákiai. Keményebben talán, mint volt maga a kommunista diktatúra téveszmerendszere... Erőssy Szilárd megállt a könyvespolc előtt. Barátja már elcsendesedett a vendégszobának is használatos dolgozószoba tágas bőrheverőjén. Percekig nem reagált kérdéseire, és a Horkai által meg is dezőelv, egy teremtő erő, egy mindent meghatározó fluidum. És akkor a novella hőseinek vonata is úgy vesztegelt a semmiben, mint az övék valahol Vágbeszter- ce és Puhó között, a nyolcvanas évek elején, amikor még a vonatokon és az autóbuszokon is olvastak az emberek. Mostanság a szolgálati és magánautókban legfeljebb beszélgetni lehet, különösen, hogy kevés Remény nélkül adott válaszokra. Mondják: a sör és a csend a legjobb altatódajka, ha egyikből sincs túl sok. Az olvasólámpa fényénél próbálta megkeresni G.L. novelláskötetét, amelynek olvasmányélménye a Tátra és az utazásaik kapcsán merült fel benne. Címére nem tudott visszaemlékezni, csak valami sárga címkére, meg bálaszerűen bespárgázott szürke papírra révedt minduntalan vissza. „Bála-..bála?...a fenét! Hát, pakk... Nyilas Misi csomagja... Bőröndök tartalma... Már kezében is volt a vékony kötet, s benne ,A szabadság szomorúsága” volt a novella címe: A történet a Tátrán expresszen játszódik, no nem térben, hanem időben Ugyanakkor. G.L. hosszan idézi Mednyánszky Alajos Festői utazás a Vág folyón, Magyarországon című könyvének 1981-ben a budapesti Európa és a pozsonyi Tátrán kiadóknál egyszerre magyarul illetve szlovákul megjelent szövegét. Amikor először olvasta a novellát, a lelkesedését döbbenet váltotta fel, majd öröm és kétségbeesés. Mert ebben a világban működik egy renvállalatnak és vállalkozónak futja magánsofőrre. Az meg mégiscsak félelmetes lenne, ha valahol Zsolna és Lietava között a ködben könyvvel a kezében venné a kanyarokat az országúton. A vonat állt, Erőssy Szilárd meg olvasta Med- nyányszky Alajos vadonatúj kötetét, ami régi idők embereiről szólt a Vágvölgyén át utazva. Kicsit akkor is furcsának érezte a dolgot, mert lentről utazott, s igazából csak Nagyszombatnál tért rá erre a fura utazásra, s haladt a szövegben visszafelé, mint az expresszvonat. A katartikus élmény azonban nem ez volt, hanem a városok, falvak, várak, kastélyok magyar neveinek az ízlelgetése. Igaz, talált hibát is, hiszen Lubochna régi fürdőhelyként emlegetve Fenyőháza volt hajdanán. Még emlékezett arra a reményféle érzésre, aminek tudatosításával képes volt itt maradni, és amiként G.L. novellájában leírta, „zsákvarró tű hegyén egyensúlyozni malomkövet”. Erőssy ki tudott lépni a novella és az idézett útleírás irodalmilag zárt közegéből, mert neki a műalkotás sohasem részekre szedhető konstrukció volt, hanem egész. Mint a világmindenséget, úgy tudta látni az irodalmi műveket is. Nem a szerzők titkát, hanem az alkotásokét kereste. Közvetlenül és minden esztétikai áttételezés nélkül. Igaz ugyan, hogy Mednyánszky Alajos útirajza messze áll ezektől a mikrokozmoszoktól, de az emlékek, az olvasmányélmény és a G.L. novella ilyetén való egymásra vetü- lése, az időt is megkérdőjelezi. Múlik-e egyáltalán? Tutajokkal ereszkednek le a Vág folyón némely parlamenti képviselők és nemzeti eltökéltségű urak. Útjukat bértollnokok kísérik, bizonyítandó: ők birtokon belül vannak. Liptótól egészen Komáromig, ahogyan Mednyánszky is utazott. Azzal a különbséggel, hogy akkor még nem voltak vízlépcsők a Vágón, ha csak a kezdetleges zsilipeket nem tekintjük azok elődjének. Jöttek a tutajosok. Erőssy Szilárd szinte nem is vette észre, amikor G.L. novelláskötetéről a Vágmentéről írt útirajzra váltott. Kicsi volt a távolság, hiszen az író szervesen belekomponálta a duplafenekű novellájába, adva így az értelmiségi történetnek egy időtlen horizontot. Tehette, mert már akkor is jöttek. Tüzeket raktak a partokon, őslakó idegeneket nem engedtek a tűzhöz közel sem. Ez már nem az a festői utazás volt, amiről Mednyánszky Alajos írt, hanem G.L. novellahősének szabadsága, ami „remény nélkül nemcsak erkölcstelen, hanem elviselhetetlen is”. Erőssy letette a könyvet az asztalra, s távozva onnan, a dolgozószobából vendégszoba lett, ahol barátja álmodik némi reményt az erkölcstelen szabadságba.