Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-08 / 41. szám
Tőzsér Árpád? Költő. Pár excellence? (Valószínűleg tiltakozna.) ősei gömöri pásztornépek, talán tőlük az örökölt önszigor. Hetykeség? Fenegyerekség? Hatvanévesen? Budme- ricén gombázgató „Köztes-úr”, Tanár úr. Esztéta. (Talán nem tiltakozna.) Örök nyugtalanság, kísérletezőkedv, meg-megújulás. - Verskötetek, melyek mindig valami újat hoztak-hoznak lagymatag, ki-kifulladó irodalmunkba. Hatvanévesen is ifjabb sok fiatal pályatársnál. Igaz, ez nem minősít, de jellemzésnek ez sem kevés. Ha „anyánk képén a világ a ráma”, a szlovákiai magyar költészet gettójának kerítéseit talán senki nem rugdosta szét ilyen vehemenciával. Hol kezdjük tehát?-Kezdjük talán a kalandozást a jelennel. Néhány éve az Irodalmi Szemle főszerkesztője vagy, mellette egyetemi adjunktus, tehát tanárember. Nem sok ez egy kissé együtt? Vagy szükséged van a sok munkára?- Igen, azt hiszem, szükségem van rá. A huszadik század számos katasztrófája között biztosan nem a legkisebb, hogy az Arbeit macht frei-t két diktatúra, a fasizmus és a bolsevizmus is a Beszélgetés a 60 éves költővel dem irodalomközelítésnek nevezik, de mi 1958- ban természetesen nem voltunk posztmodemek. Mi a politika irodalmi diverziójával szembehelyezkedve akartunk visszatérni az irodalomhoz és folytatni az irodalmat.- Némileg politika-ellenes vagy, derül ki ebből is. Pedig Mészöly Miklós szlovák nyelvű esszékötetének a közelmúltban tartott bemutatóján éppen te beszéltél a közép-európai „meszticről”, s a latinul író Janus Pannonius és Johannes Sambucus mellett korunkból azt a Danilo Kist hoztad fel a „mesztic” példájaként, akinek a kultúrája - lévén ő maga szerb-magyar-zsidó keverék - tipikus közép-európai polikultúra volt, s tudvalevő, hogy Nagy László felvétele amely természetesen nem makaróni-szövegeket, hanem a többnyelvűség zenei-képi kihasználását, s különböző nyelvű szövegtömbök rímszerű megfeleltetését, s a nyelvközi allúziók legváltozatosabb formáit jelenti. S akkor még nem is beszéltünk az egyéb jelrendszerekről, a vizuális és fonikus költészetről, a performance nyelvéről, a gesztusról mint nyelvről stb. Summa sumárum: a nyelveknek és jelrendszereknek ebben a kavargásában el kell gondolkodnunk rajta, hogy annak idején, a „népi” hőskorunkban nem becsültük-e egy kicsit túl az egyetlen és hagyományos (verbális) anyanyelv szerepét is az irodalomban.- El tudod-e fogadni, hogy szlovákiai magyar költő vagy? Vagy inkább magyar, vagy európai? Egyáltalán, mit jelentenek számodra ezek az evidenciák és sokszor vitatott kategóriák?- Szeretném magamat európai „mesztic” költőnek tudni, de azt hiszem, csak egynyelvű „szlovákiai magyar költő” vagyok. Felnőtt fejjel kerültem idegen nyelvű közegbe-kömyezetbe, s már nem tudtam „érzelmileg” is megtanulni az idegen nyelveket. Egyébként pedig a „sokszor vitatott kategóriákról” az a véleményem, hogy Mittel úr mittel-európai gondjai, avagy: AZ IRODALOM IS ANYAGCSERE lágerei kapujára írta, s ezzel a munkát az irodalomban talán örökre a paródiák tárgyává süllyesztette. Szerintem a munka éppen olyan szerves része az anyagcserének, mint az evés, ivás, ürítkezés. S próbálj valakit az evés vagy az ürítkezés lehetőségétől megfosztani! - Ezek persze közhelyek, de az talán kevésbé közhely, hogy én a két munkahelyemet egynek érzem, hogy a szerkesztői és tanári professziót annyira rokon, szinte azonos szakmának tudom, hogy a legszívesebben azt mondanám róluk, amit Derrida mondott az íróról és filozófusról: az irodalmat filozófiaként, a filozófiát irodalomként kell művelni. Azaz: szerkeszteni tanárként, s tanítani szerkesztőként kell. Ez nekem eddig annyiban sikerült, hogy számos diákom egy időben szerkesztőtársam is, a tanár-irodalomtörténész mivoltomból pedig úgy akarok szerkesztőként is profitálni, hogy szeretném a Szemlét irodalomtörténeti folyóirattá is tenni. Be kell ismernem, hogy ez az utóbbi kevésbé akar sikerülni, az előbbi inkább. Az Irodalmi Szemle ebben a pillanatban szinte már teljes egészében a fiatalok fóruma.- Közismert, hogy az Irodalmi Szemle „aranykorában" is a te szárnyaid alatt indult az az új nemzedék, amely gyorsabb vérkeringést hozott a szlovákiai magyar költészetbe, irodalomba...- Az előbb akkor valószínűleg rosszul fogalmaztam. Nem akartam ugyanis fiatalokról és öregekről, azaz nemzedékekről beszélni. Az irodalomban mindenki fiatal, aki még - hadd térjek vissza a kicsit talán profán indító képhez - anyagcserére, azaz megújulásra képes. S jaj azoknak, akik úgy érzik, hogy ők már megtalálták a hangjukat, akik már nem akarnak sem enni, sem Urítkezni, csak valami időtlen fényben ragyogni, sütkérezni. S valószínűleg ezért jaj a szlovákiai magyar irodalomnak, ezért nem jelent hetvenéves léte után sem sajátos iskolát - a vajdaságitól és az erdélyitől eltérően - a magyar irodalom egyetemében.- A fiatalság helyett beszéljünk akkor a kezdésekről, az indulásokról. A ti egykori indulásotok és a mai pályakezdők indulása között a különbség nyilván óriási. Nektek az ötvenes-hatvanas évek fordulóján sokkal keservesebb élményt jelenthetett megélni a kezdést, mert az egyben alapozás is volt...- Nem emlékszem rá, hogy mi az indulásunk idején a kezdés, az alapozás lázában vagy kínjában égtünk volna. A mi akkori ellenzékiségünket az adta, hogy mi vissza akartunk térni az irodalomhoz, hogy folytatni akartuk az irodalmat. A „kezdés” rögeszméjét csak később, az avantgárd felfedezése után és hatása alatt tettük magunkévá. S ez akkoriban egybeesett a szlovákiai magyar irodalom permanens újrakezdési, semmiből-indu- lási mániájával és nyomorúságával. - Apropó, újrakezdés! Annak idején még az Iródia is avantgárd alapokról, önmaga őseként indult. Pedig az igazi irodalom mindig folytatás, sohasem kezdés. S persze megújulásnak is csak annyiban megújulás, hogy a folytonosságnak mindig más-más szálát ragadja meg és alakítja a mindenkori korhoz és egzisztenciához. Újrakezdeni nem teljesítmény, minden csecsemő újrakezd. A világirodalom és kultúra ötezer évét begyre szedni és újra megemészteni, az a valami. - Ezt ma posztmoKis, annak dacára, hogy óvta az írókat a politizálástól, azért sokat politizált...- No és Goethe, Heine, Petőfi, Balzac nem politizált? Nem az író politizálásával van bajom (s ezzel természetesen távolról sem azt akarom mondani, hogy számomra a politika bármely formája is vonzó!), hanem azzal, hogy a mi író-politikusainkban vagy politikus-íróinkban külön él az író és külön a politikus. Nem tudják a politikát a mítosz és egzisztencia szintjén megélni és megírni. Mint ahogy azt egy Malraux, egy Semprun, egy Romain Gary megélte és megírta. Vagy ahogy Danilo KiS Közép-Európa politikumát megélte és megírta.- Ha már Közép-Európát említettük, óhatatlanul eszembe jut Mittel úr, akit Tőzsér Árpád talált ki, s aki egy alkotói pálya összegzésének tűnik...- Összegzésének?! Remélem, még nem az. Hisz „csak” hatvanéves vagyok. S az anyagcserém fungál. Még szeretnék néhányszor megújulni, új Mittel urakat nemzeni. Az orosz-len- gyel-francia-angol Romain Gary majdnem minden regényét más név alatt írta. S volt néki egy- pár. Regénye is, neve is. Legújabb verskötetem címe még Mittelszolipszizmus (a napokban jelent meg Budapesten), de már kezdem kicsit unni Mittel urat. Rám öregszik. Ö öregszik, én fiatal maradok. Ez a sorsa minden fiktív figurának. Unalmas lenne például már Homálynoki Szanisz- ló is, ha még élne a szerzője, s kényszerítené a hősét tovább élni. A szerepek, az álarcok váltogatása viszont megújítja, fiatalon tartja a szerzőt. Hatvanadik születésnapomon (amely azért persze, ha leveszem az álorcáimat, elrémít: Uramisten, valóban hatvan?!; költőink közül hányán nem érték meg ezt a kort!; akik pedig megérték, azoknak akkorra elment a kedvük a születésnapi köszöntők és ön-köszöntők „csecse/becséitől”; Arany János hatvanéves korában már aggastyánként rebegi, hogy „Köszönöm, oh Isten, köszönöm azt neked, / Hogy hatvan évemig láthatám remeked”), szóval hatvanadik születésnapomra kívánok magamnak még sok Mittel urat, sok szerepet, sok álorcát. - Meg kell azért hagynom, az elhagyott Mittel urat majd erősen sajnálni fogom, mert nagyon hálás és kifejező társam volt az utóbbi két évtized kizökkent idejében, sok mindent elmondott helyettem, elképesztő képlékeny- séget és bátorságot tanúsítva közben. S akkor abszurdumáról fecsegve, a sorok között remélem sikerült elmondania azt a lényeges mondandóját is, hogy a „Mittel” név első fokon nem „Mitteleuro- pa” politikumára és geográfiájára utal, hanem az ember eredendően „köztes” („mittel”) állapotára, az egzisztenciának arra a mozzanatára, hogy a természet dolgainak bizonyosságaival csak az ember tud szembefordulni, ezektől a bizonyosságoktól elkülönülni, s épp a viszonylagosságánál, köztes léténél fogva képes erre. S hogy az emberi társadalomban minden bizonyosság, minden „nagy eszme”, minden ateizmus-liberalizmus hazugság, hogy az ember a természeténél fogva „köztes lény”, pontosabban a kozmikus „köztes- ségnek” a szívóhatása, a dolgok közötti rejtélyes vákuum volt az az erő, amely az elemek bizonyosságából, a koacervátumcseppekből vagy mi az ördögből az életet előhívta. Másodfokon persze Mittel úr Közép-Európát is jelenti, de még akkor is inkább úgy fogalmaznék, hogy Közép- Európa jelenti Mittel urat, Mittel úr Közép-Európa metaforájában nagyítódik ki és válik minden részletében, rebbenésében láthatóvá.- Szintén a „mittel"-probléma s némileg az alkotás és politikum viszonyával függ össze, amit Danilo Kis írt a magyar költészetről az egyik tanulmányában: szerinte az egész huszadik századi magyar költészet a társadalmi problémákkal szembeni elkötelezettség, a közéleti etika és a nagy dolgok iránti fogékonyság, a globális művészeti értékek-kísérletezések között vergődött. Ez a szembenállás gyakran a legalpáribb, művileg terjesztett urbánus-népi vitában „testesült meg”, s amely napjainkban sem akar véget érni. Mi erről a megosztottságról a véleményed? Nem egy párját ritkító képtelenség ez?- Egyetértek: képtelenség. Sőt még annál is rosszabb: ostobaság. Éppen ezért nem is igen szeretnék ennél a problémánál időzni. S hogy mégse maradjon megválaszolatlan a kérdés: az ötvenes években Nemes Nagy Agnesékat, az „urbánusokat” szinte kitiltották az irodalomból, ma viszont ha valaki a budapesti „irodalmi gettóban” (Koestler nevezte így a pesti kávéházakat, én itt persze nemcsak a kávéházakra gondolok) elénekel egy népdalt, az már eretnekségnek számít; az a valaki már csak „népi” lehet, azaz bugris, „paraszt”. S közben ahogyan az a korábbi osztraciz- mus is mérhetetlen ostobaság volt, a „népinek” ez a száműzése is az. Témasovinizmus. Mert míg meg nem ideologizáljuk, minden téma azonos nyelven beszél. Eszmélkedésünk idején a közvetlen környezetünk figuráit, tárgyait és a hozzájuk tapadó nyelvet éljük meg (szülőföldként), aztán később a fizikai valóságunkat, aztán jönnek a külsőbb körök, s a tudat, a szellemi horizont világgá tágulásával jövünk rá az egyetemes emberi értékek mibenlétére. S az egyes körök között nincs esztétikai értékhierarchia.- Azaz, a Tamási Áron-i „valahol otthon lenni a világban" inkább úgy érvényes, hogy a világ bennünk van, legyen a kiindulókör akár Gö- mör, akár más táj, s ezt a világot kell az általunk megtanult, felépített egyetemesbe beépíteni. Hogyan jellemeznéd az anyanyelv fontosságát az egyetemesben? .- Az anyanyelv eszmélkedésünk idejének és környezetének az a tárgya, amelyhez még érzelmileg közelítünk. Ha tíz-tizenöt éves korunk után tanulunk meg egy nyelvet, azon már csak az ismeret szintjén tudunk bármit is közölni-továbbí- tani. De éppen a többnyelvű Romain Garyk, Bec- kettek, Nabokovok bizonyítják, hogy bírhat egy író anyanyelvi-érzelmi szinten egyszerre több nyelvet is. Mészöly szlovák nyelvű esszékötetének a kapcsán azon a bizonyos bemutatón én tulajdonképpen a közép-európai „meszticnek” a politikai együtthatóiról beszéltem, arról az ellentmondásról, amely korunkban a nemzeti államok és az emberjogi normák között van, s amelyet Mészöly szerint, és szerintem is csak a „mesztic”, a valóságos „vér és lélek szerinti” (Mészöly szavai) kevert ember tud meghaladni, de meggyőződésem, hogy az irodalomban is a mesz- ticek kora közeleg, hogy az ún. intertextuális szöveg az interlingvinális irodalom előszobája, nem az a fontos, hogy én minek tartom magamat, hanem az, hogy engem minek tartanak, hogy milyen olvasóközönség, társadalom, valóság ismer magára a verseim „valóságában”.- Születésnapod alkalmából a Kalligram Kiadó monográfiát jelentet meg rólad, amely a Kortárs Magyar írók sorozatban jelenik meg. A sorozat, a kiadó értékrendje szerint, a kortárs magyar irodalom élvonalát alkotó írókról igyekszik tablót nyújtani. Hogyan viszonyulsz ehhez? Szerinted megkapja-e ma a szellem embere, a művész az őt megillető elismerést a társadalomtól?- A mi helyzetünk itt, ebben az egyre inkább elvaduló nemzetállamban kiábrándítóan speciális. Itt mi, magyarul író „meszticek” a hivataltól elismerést természetesen hiába várunk, a legjobb esetben is csak kolduskrajcárt kaphatunk. De az író társadalmi elismertsége általában is problematikus. Amennyiben az írás is munka, annyiban az irodalom is anyagcsere. S mint ilyenre, nem közvetlen a társadalomnak van szüksége, hanem annak, aki az anyagcserét végzi, azaz az írónak. A társadalom csak felhasználja - vélt vagy valós érdekei szerint - az irodalmat. Pontosan úgy, mint a természeti és kozmikus környezet egyéb tárgyait. S pontosan olyan mértékben is illeti „elismeréssel”, mint emezeket. S azt kívánni, hogy rájöjjön: ha életben akar maradni, akkor természeti környezetével törődnie kell, meglehetősen illuzórikus valami lenne. Keresni kell tehát azokat az embereket (kiadókat, szponzorokat, tehetős olvasókat), akik számára az olvasás olyan értelemben szellemi metabolizmus, mint amilyen értelemben az író számára az írás anyagcsere. Csakhogy az író - a szerencsétlen - azonkívül, hogy igyekszik - botorul - abból megélni, amit ír, ráadásul még hiú is, s az erkölcsi elismerés is jólesik neki. S még akkor is, ha tudja, hogy valahol ellentmondás van a dologban, mert a legújabb irodalom törvényei a reneszánsz és klasszicizmus irodalomeszménye jegyében alakulnak, azaz az átírás és utánzás mozzanata erősödik föl benne, s az eredetiség, a személyesség követelménye átértékelődik, kicsit háttérbe tolódik. A reneszánsz költő még szerényen - verse személytelenségével összhangban - nemegyszer csak a versfőkbe rejtve közölte még a nevét is, a mai költő viszont úgy akar „személytelen” lenni, hogy még amiatt is halálosan megsértődik, ha a kollégája monográfiája három sorral terjedelmesebb, mint az övé. Az Irodalmi Szemlében egyébként - néhány japán lap mintájára - tervezünk olyan számokat is, amelyekben nem közöljük majd a szerzők nevét. (Honoráriumot mindenesetre adunk!) Kíváncsi vagyok, hányán vállalják az esztétikai javak szétosztásának eme önzetlen formáját, s a megméretésnek ezt az anonim módját. Itt kényszerűen megszakad a beszélgetés, amely folytatódhatna órákon, oldalakon keresztül. Zárva marad sok titkos szoba. Ez csak egy a véletlenül, alkalomszerűen kinyitott ajtók közül. A képzelet kalandja végtelen, a tőzséri világkép mindvégig nyitott. Példaadóan. Kövesdi Károly INTERJÚ____________________________________________________________________________________________________________________ 1995. október 8. l/BSárnap
