Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-01 / 40. szám
asztal végén négy gömbölyű fejű gyermek szür- csölte a levest. Kopaszra voltak nyírva valamennyien, és a legfi- atalabbat, a kislányt, csak nyakfodra és pici fülbevalója különböztette meg a három idősebb fiútól. A fiúk lehajtott fejjel, de azért fürkésző tekintettel, szertenézve kanalaztak, a parányi kislány pedig a felnőtteket figyelte a tányérja fölött. És mikor látta, hogy az asztalfő felől senki se néz erre, mert a nagyok valami beszédbe melegedtek, halkan odaszólt az egyik bátyjához:- Adjátok nekem a kis piros labdát. A legidősebb fiú, aki most taposta kilencedik esztendejének utolsó napjait, lenyelt egy kanál levest, és zordonan megrázta a fejét. A nyírott fejű kislány világoskék szeme megrebbent, apró vörös keze elejtette a kanalat. De azért nem nyugodott bele sorsába: a kis piros labdát szíve egész forróságával óhajtotta. Odafordult hát középső bátyjához, akinek dióbama szeme és morcos ci- gánypofácskája volt.- Mondja neki, hogy adja ide a kis piros labdát - suttogta feléje esengve. A válasz újabb kegyetlen fejrázás volt. A kis kék szemű próbát tett még egypárszor, aztán keserű szívvel, keblében a kielégítetlen vágyakozás szomjúságával, elborulva hajtotta le a fejét. Néhány pillanatig egy kis csillagot nézegetett az abroszon, majd élesen, fájdalmasan és vádlóan fölhangzott vékonyka sírása. Az egész asztal meglepődve tekintett feléje. A szigorú képű édesapa, aki még maga előtt is titkolta, mennyire remeg a szíve azért a furcsa kis szőke lányért, fólvillanó tekintettel kérdezte:- Mi bajod, kislányom, miért sírsz? A gyermek szívén átcikázott ez a hang, mint valami meleg biztatás, és mikor másodszor is megismétlődött a kérdés, teljes biztonsággal, de azért panaszosan sírta:- A fiúk mindig rugdosnak! A három fiú riadtan nézett össze. Védtelenül, megdöbbenve néztek az asszonyi ravaszság e túl korai, zsenge hajtására: ma még kisujjal sem értek a húgukhoz. És hogy keserűségük még teljesebb legyen, az ítélet elhangzott felettük, mielőtt fölemelhették volna szavukat:- Haszontalan fickók - korholta őket az apjuk -, hát már sohasem nyughattok attól a kislánytól? Nem kaptok tésztát, és ebéd után bezárlak mind a hármatokat... A fiúk nem feleltek, összeszorított fogakkal, lehajtott fejjel, konokul meredtek az asztal alá. És a kislány még fájdalmasabban sírt: hiábavaló volt a bosszúállás, a kis piros labdát nem szoríthatta a szívére. Hogy mit beszéltek a fiúk a délutáni áristomban, senki sem tudhatta, mert elvonulva, a hűvös iroda sötét zugába húzódva, halkan suttogtak. Édesanyjuk, aki becsempészte hozzájuk a déli tésztamaradékot, megkérdezte, hogy min tanakodnak. De nem feleltek neki sem, csak összenéztek és nevettek. Másnapra elcsöndesült minden, és a fiúk, mintha örökre feledték volna a múlt napi igaztalan szenvedéseket, vidáman, könnyű szívvel ficánkoltak az udvaron. Vesszőparipára ültek, vékony su- hogóval csapkodták a lábuk szárát, nyerítést utánozva indultak meg valamerre. A kis kopasz fejű leány ott őgyelgett körülöttük: eleinte gyanakodva kémlelte, hogy nem haragszanak-e rája. De mikor feléje sem néztek, mikor látta, milyen vidáman ugrándoznak, útra készülnek, elfogta a vágy, hogy velük mehessen. ' - Hová mennek? - kérdezte a legkisebbik, piros szájú, máléképű fiútól, mert érezte, hogy ez áll hozzá a legközelebb. A kis máléképű, aki télen át néha babázni is szokott testvérével, félvállról felelte:- Az alsó kertbe! És még néhányat suhintva a vékony pálcákkal, a fiúk kényesen ficánkolva ellovagoltak. A parányi leány nem tudott ellenállni a vágyainak.- Én is megyek! Én is megyek! - kiáltotta esdve, és már meg is indult utánuk. A vágtatok kényesen rántották meg a nadrágkantárt, összenéztek ravaszul, és meglassították könnyű repülésüket. A kis kopasz bizalmatlanul forgatta szemeit, furcsán hegyezte szétálló fülecs- kéit erre a nagy engedékenységre, de azért nem tudott visszafordulni. Ott po- roszkált a fiúk nyomában, el-elmara- dozva, ismét utolérve őket, lihegve és kedvesen, mint egy kis fehér kutyus. Már elhagyták az ápolt, hűvös kerti utakat, elmaradoztak mellettük a gyümölcsfák, és az alsó kert mezsgyéin haladtak szép sorban. Hátul a parányi kislány lába bukdácsolt. Lassanként beértek a kukoricásba, a kardlevelek suhogva csapódtak össze mögöttük, aztán egyszerre csak ott állott előttük a külső sövény, amelyen át a szabad mezőre látni. A kislány lihegve hajolt le a játékos kedvtől elragadtatva.- Fiúk, fiúk - kiáltotta -, ni, milyen nagy csiga! M ikor megfordult, és fölmutatta a csigát, egy pillanat alatt rémületté dermedt a jókedve. Világoskék szemén lila árnyék sötétlett át, kajla fülecskéi még inkább szétáliottak. A fiúk, akik az imént még ügyet se vetettek rá, és oly vidámak voltak, zordonan, szigorúan meredtek reája, mint valamely rögtönítélő bíróság tagjai. A rettenet és a kiszolgáltatottság vigasztalansága egészen hatalmába ejtette, de azért nem sírt, mert tudta, hogy messze-messze vannak védőitől, és hangja százszor elveszne a nagy távolságban. Odatámaszkodott hát a sövénynek, és várta sorsa beteljesülését. Percekig nértek farkasszemet, aztán megszólalt a legidősebb fiú:- Hát tegnap miért árulkodott - kérdezte ünnepélyes hangon -, mikor mi nem is bántottuk?... A kislány összeszorította a fogait, konokul szembenézett a hatalmasokkal. A legidősebb folytatta:- A kis piros labdáért volt az egész, ugye? Hanem most már azért se kapja meg! Azzal odalépett a húgához, és meghúzta a fülecskéjét. Nem erősen, csak hogy még inkább éreztesse vele a hatalmát. A kicsi nem jajdult fel, még jobban összeszorította a fogait. Most a cigányképű fiú közeledett hozzája.- Sohase lesz a magáé a labda - mondta, és kemény barackot nyomott a kis szöszke koponyájára. - Szégyellje magát. A szöszke koponya úgy érezte, hogy körömmel kellene nekiugrani az öccsé- nek; ezzel a kis maflával elbírna, biztosan elbírna. De aztán mégiscsak mozdulatlan maradt. Tejfogait megcsikorgatta, némán, szárazon izzó szemmel nézte, mint fordulnak meg kínzói, mint viharzanak el nevetve a kert felé. Szeretett volna megint sírni, de nem tudott. Megindult hát a keskeny mezsgyén po- roszkálva, sokszor elbámészkodva, és nemsokára beért a gyümölcsösbe. A fiúk lesték, a bokrok mögé húzódva figyelték, mit csinál, sírni fog-e, nem rohan-e az udvar felé beárulni őket. De most az egyszer csalódtak. A gyermek csöndesen lépegetett a ribizlibokrok között, néha a vállait vonogatta, ahogy a cselédlányok szokták, ha szidják őket. Aztán érett szőlőszemeket csipegetett, és végül éretlen, vékony kis fejhangján énekelni kezdett... Késő este szorongó szívvel ült a három fiú a vacsorához. Mindenre el voltak készülve, biztosra vették, hogy most mindent elmond a kicsi. Hanem a kicsi hallgatott, szelíd arccal, csöndesen evett. És ez annyira megdöbbentette, furcsa idegenséggel érintette a három bosszúállót, hogy az éles kis fehér fogak kedvetlenül ropogtatták a csirkecsontokat, vacsora után pedig szótlanul, fáradtan dűltek le kis szobájukban a legénykék. A nyomasztó hallgatást alig bírták elviselni, most már jobban szerették volna, ha kitör a vihar, vagy valami veszedelem zuhan a nyakukba. Éjszaka mégis történt valami. A kis szöszke koponya végigálmodta még egyszer mindazt, ami délután történt vele, és álmában felzokogott fájdalmasan, hosszasan. Az édesanyja riadtan hajolt feléje, remegve ölelte a szívére.- Mi az, édes kislányom? Mi fáj? A gyermek alig ébredezett álmából, a fejét rázta, és összeszorított egérfogain át suttogta:- Nem bántottak... A ború, amely a bosszúállás utáni este feküdt a fiúk szívére, másnap is ott terjengett észrevétlenül. Nem ízlett nekik a játék, és idegenkedve, hűvös érzéssel igyekeztek magukat távol tartani a kislánytól. A szöszke koponyában is furcsa gondolatok bizsereghettek, mert a gyermek sem kereste a fiúk társaságát. Így tartott ez vagy három napig. Akkor délután végleg elvonult a parányi leány. Előbb a babáival, a rongyaival játszadozott, gyöngéden szólongatta a csutkából készült parasztbabát, aztán ezt is abbahagyta, és behúzódott a dívány sarkába. Ott találták meg a homályban sápadtan, amint dideregve kucorgott, mint egy kis fészekből lebukott madárfióka. A fiúk mit sem tudtak erről. Negyednap és ötödnap már elpárolgott felőlük a különös, nyomasztó érzelem. És egy hét múlva, mikor hirtelen zápor szakadt a kertre, tombolva, kitörő ordítozással folytatták a szobában a tolvaj-zsandár című játékot. Nem is jutott eszükbe, hogy a kislányt nem látták már tegnap óta. Amint éppen a nagy díványt ostromolták, kinyílt mögöttük az ajtó, megcsendült az édesapjuk kemény hangja:- Gyerekek, csend legyen! Marika beteg... És két perc múlva megint nyílt az ajtó. Édesanyjuk állott előttük kisírt szemmel. Megsimogatta lágy kezével a nyírt koponyákat, halkan mondta:- Viselkedjetek szépen, fiacskáim, legyetek jók, mert Marika nagyon... nagyon beteg. A legények megdöbbenve, riadtan nézegettek egymásra. És ettől a naptól kezdve különös élet folyt az egész házban, még a fiúk szobájában is. Felnőttek lábujjhegyen jártak, suttogva beszélgettek, orvosok jöttek- mentek. Az ebédek és vacsorák nyomasztó csöndben múltak el, a fiúkkal úgyszólván senki se törődött. A nyírott koponyá- jú legények hálószobájában pedig éjfélig is eltartott sokszor a tanácskozás. Ott ültek mind a hárman a sötétben vagy a holdfényben, és tökéletes egyetértésben tanakodtak. A legidősebb tervekkel állott elő, a középső kibővítette a terveket, a kis máléképű pedig mindent helyeselt H ogy mit határoztak ilyenkor, azt senki sem tudhatta meg soha. De a kis beteg ágya körül a legrejtelmesebb dolgok történtek naponkint: a paplan és a párna alatt csodálatos holmikat találtak az orvosok és a szülők. Legelőször is egy piros pici labdát, amelyet eddig senki látott a felnőttek közül. Aztán egy gumipuskát, amilyent csak a fiúk szoktak használni. Majd két marék cifra gombot, virágot és színes kavicsokat. Egy ízben két sárga szájú, pucér verebet szorított keblére odaadó szeretettel a lázas beteg. Máskor meg egy skatulyát tartott a füléhez a kislány, és lázán át is feszülten figyelte, mint küzd a papírbörtönében egy óriási szarvasbogár... Az öreg doktor mosolyogva nézegette mindezen csodálatos dolgokat.- Ejnye - mondta -, hogy kerülnek ezek ide?- Biztosan ezek a fickók csempészik be - felelte az apa -, majd szólok nekik.- Eh - intett a kezével az orvos -, hagyni kell. És az édesanya könnyezve látta ezt a mozdulatot.- Hagyjuk őket - könyörgött -, hiszen olyan boldog a szentem, olyan boldogan aludt a múltkor is a verebekkel. Egy fekete éjszaka a paplan alatt szundítottak már a fiúk. És ekkor egyszerre furcsa zaj hallatszott a nagyszoba felől. A máléképű kisfiú, aki éppen rosszat álmodott és fölébredt, kidugta nyírott koponyáját a paplan alól. Fölfigyelt, dobbanó szívvel hallgatózott, aztán, mert nagyon félt, halkan költögetni kezdte a másik kettőt:- Pszt! Pszt! - mondta. - Fiúk! Fiúk!... nem hallják... Az idősebbek is fölneszeitek, szorongó szívvel hallgatóztak, de nem szóltak egy szót se. A kicsi egyre jobban félt, hát ismét megszólalt:- Hallják?... Olyan, mintha ugatnának... A kilencéves megvetéssel, komoran mondta:- Valaki sír... A középső megtoldotta:- A nagyszobában... Percekig hallgatták a szívbe markoló hangot. Aztán a legnagyobb fölkelt, az ajtó felé indult. A középső is kiugrott az ágyból, és a kicsi is követte őket. Lassan, lábujjhegyen áthaladtak az ebédlőn, az előszobán, és megállották a nagyszoba előtt. Fülüket odaszorították az ajtóhoz, úgy hallgatóztak. A fölcsukló zokogás még egyre hallatszott. A legidősebb sírásra készen suttogta:- Anyuka sír... A másik kettő dideregve bólogatott, a középső éppen mondani akart valamit. De ugyanekkor kipattant az ajtó, és a félhomályos szoba küszöbén megjelent a gyermekek apja. A fiúk mezítláb, hosszú hálóingben, riadtan álltak, és a magas férfi is megdöbbenve nézett végig rajtuk. Aztán kézen fogta őket, és odavezette a kis ágyhoz, amelyen fehér tüllel volt letakarva egy kis alak, és amely előtt térdre boraivá zokogott az édesanya. A magas férfi megérintette a fájdalmában elmerült asszony vállát. A fiúk égő szemmel, kétségbeesve tekintettek a tülltakaróra, és azt hitték, hogy most mindennek vége lesz. Kábultan adták át magukat édesanyjuknak, aki felzokogott, mikor megpillantotta őket, és könnyeivel öntözte arcukat. Szédülve nézték a sok orvosságosüveget, a földre hullott kis piros labdát, szinte álomban érezték magukat, nem akartak hinni a szemüknek: szigorú apjuk is sírt. Csak odabent, kis szobájukban tértek magukhoz. A zokogás elnémult, a csend halálos lett, és hűvösebb is volt. Felülve hallgatták mind a hárman. Fejük még zúgott egy kicsit, szívük nyugtalanul dobogott, és érezték az ingükön édesanyjuk kihűlt könnyeit. De azért tisztán és egyszerre, mintha összebeszéltek volna, mind a hárman egy jelenetet láttak maguk előtt. Látták, amint ott áll a kis kopasz a kerítésnek dűlve, amint megrebben a szeme rémülten, és amint fülecskéi még kajlábbak lesznek. A cigányképű, aki konok, kemény legény volt, mély csodálatot érzett iránta.- Nem sírt - mondta csöndesen - emlékszenek, csak a fogát szorította... A legidősebb lehajtotta a fejét, és lelkiismerete titkon ébredő vádaskodásával gondolt az olvasókönyve egy sorára: - Nemes lélek volt - mondta -, bizony... A máléképű kicsi előtt minden összezavarodott. Maga előtt látta a piros labdát, az alsó kert sövényét, a tüllel letakart alakot a kis ágyon, hallotta anyja zokogását... mégse tudott semmiről semmi bizonyosat. Csak azt érezte, hogy a torkát, nyakát, mellét, szívét úgy bicskázza valami, mint a boszorkány cséplőgépje, amelyet csupa nagy késből csináltak. Belefogózott ágya hálójába.- Bizony - mondta ő is, és zokogott. - Bizony isten... 1918 MAGYARI LAJOS* Bartókot hallgatod Hát mit mondhatna még hát mit szólhatna még itt a szív s az ész hol a lét ércharangját véres ököllel kongató és zúgató zenész kimondott mindent mi fájdalom s összhangot varázsolt a dúlt romokon nem nyugtatót nem kábítót de cselekvő jóságra indítót a jóért harcolni biztatót Hát mit mondhatna még hát mit szólhatna még itt a szív s az ész hol minden hang e zene minden hangzata mint a gyógyulni segítő sebész a lét legmélyebb gyökerét bontja napvilágra lüktető fekélyét és minden sebét az érdes fénybe tárja Van s lesz remény a gyógyulásra hát mit mondhatna még hát mit szólhatna még itt a szív s az ész hol mármarosi kürtök alföldi cimbalom csángó panasz-jaj török sípok délszláv dudák arab pengetősök jaj-szavával vall önmagáról egy keserves világ s kiált tiértetek zokog tiértetek emberibb harmóniák Hát mit mondhatna még hát mit szólhatna még itt a szív s az ész Hallgass Bartókot hallgatod csatakos kínját a világ-vajúdás tűik a napfényt hallod miből élet született hegyek moraját óceánok hangját hallgasd a Törvényt kimondó zenészt a Zenét, a Zenét, a Zenét.-síé- Erdélyi magyar költő u IRODALOM - 1995. október 1.
