Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-10-01 / 40. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor rrí jL BH kiz ffiBBfflBQBB Összeállításunk az 5. oldalon Ősidők vallatása írásunk a 8-9. oldalon 1995. október 1. XXVIII. évfolyam Ára 9 korona O KT O E R 1 1 . — AZ 1 DŐSEK VI LÁG ISI A PJA A buszmegállón ácsorogva morcosán nézegetem a szemközti hatalmas óriásplakátot, amelyről két idős ember, egy férfi és egy nő mosolyog felém. Már hetek óta mosolyognak rám városszerte, de valahogy nem tudom viszonozni a mosolyukat. Pedig igazán kedvesek, nincs rajtuk semmi, amit kifogásolhatnék. A hölgy tisztes matróna, jóságos nagymama, tipp-topp, festett haja remek frizurába fésülve, ajkán, arcán enyhe pír, szeme is decensen kifestve, fogsora ragyogó és hibátlan. Ragyogó és hibátlan a bőre is, mint a kisbaba popsija. A zsoviális öregúr is bizalom- keltő, jóságos nagypapa, homlokát nem felhőzi gond, ránc is alig, remek zakóját most hozták a szabótól. Vajon hol készítenek ilyen ragyogó műfogsorokat? - mélázok magamban az öreg hölgy decensen elővillantott fogait nézegetve, miközben Vilma nénire gondolok, aki képtelen használni új, elfuserált fogsorát. „Olyan vagyok, mint a csecsemő, csak pépeset eszem” - panaszkodta, amikor összefutottunk az üzletben, röstellkedve takarva el kezével fogatlan száját. „A fogorvos azt mondta, hogy lecsiszolták, most már biztosan jó lesz, de annyira nyom, hogy nem tudom használni.” Vilma néni aligha kerül plakátra. Margitka néni sem, akit két éve nem láttam, és megdöbbentem, amikor nemrég meglátogattam. Nem ismert meg sem él kis kertes házában a város peremén, férje már rég meghalt, édesanyja még régebben. Gyerekei nincsenek, senki sem gondoskodik róla. Tavalyelőtt még teljesen rendben volt, nem keveredett össze agyában a múlt és a jelen. Vajon mi okozta az elszomorító változást? A szkleróris? Ismerek nála idősebb embereket, akiknek szelleme töretlen maradt. Margitka néni távoli ismerősöm, nemigen ismerem a múltját. De ismertem olyanokat, akiket a múltjuk tett tönkre. Erzsi nénit, aki hiába várta vissza férjét a háborúból, mániában szenvedett, úgy vélte, mindenki bántja. Pedig csak az örökös gondban töltött évek bosszulták meg magukat, az álmatlan éjszakák, amikor kétségbeesetten azon törte a fejét, miből keríti elő a gyerekeknek a kenyérre és ruhára valót. Hiába kutatok emlékezetemben ismerőseim között, melyikük kerülhetne plakátra, ki mosolyogna ilyen rendületlenül, nem találok senkit. Böbe néni ugyan most is szép a hófehér hajával, finom vonásaival, de neki szomorkás a mosolya. „Én csak a gyerekkoromban voltam igazán boldog. Aztán jött a háború, és ami utána következett, arra sem emlékezem szívesen” - mondogatja. Az unokájával kétszobás lakásban lakik, de telente csak egy szobát használnak, hogy megtakarítsák a fűtést. Pali bácsi is szép öregember, rengeteg könyve van, csupa képzőművészeti album. Fejből tudja, Rembrandt, Rubens vagy Tizian egy-egy képe a világ melyik múzeumában található. De eredetiben egyet sem látott. Nehéz gyerekkora volt, a szülei szegények voltak, nem utazhatott, később még úgy se. „Most meg már öregen, betegen ugyan hova mennék?” - kérdi, és lemondóan legyint. Nézem hát a két szép, gondtalanul mosolygó idős embert a hatalmas falragaszon, és azon gondolkodom, kik lehetnek? Hol vannak ilyen boldog öregek? Talán Nyugaton... Vagy földön kívüli lények volnának? Földöntúli mosoly
