Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-17 / 38. szám
A pozsonypüspöki kórházban jobbára tüdőbetegeket gyógyítanak. A pavilonokat körülvevő park madárdaltól hangos, ami némileg feledteti az itt kezeltek, sokszor az életükért végsőkig küzdő betegek gondjait; s talán halálfélelmüket is enyhíti. E parkban sétálva, egy kivizsgálás alkalmával, ismerős hangra lettem figyelmes. A hang irányába, a kánikulában kellemes árnyat nyújtó lombok alatti pad felé indultam. Ott fedeztem fel a távoli ágon rokon asszonykát.- Jucika, te itt? Kórházi köpenyem láttán inkább ő lepődik meg.- Látom, te is... Elnézem az egykor fölöttébb csinos teremtést. A teltkarcsú szépségből az idő bizony vajmi keveset őrzött meg. Ha fel nem figyelek még most is kellemesen csengő hangjára, bizony az arcáról, alakjáról aligha ismertem volna fel. A valaha érzékiséget keltő, duzzadó női idomok elhervadtak, arcát, nyakát ráncok barázdálják. A magára mindig sokat adó asszony most gondozatlan, őszülő haja rakoncátlan fürtökben lóg. Jucika, aki után a férfiak bizony meg-megfordultak, már csak árnyéka önmagának.- Megismertél? - kérdi némi keserűséggel. Kitérek a közvetlen válasz elől.- A hangodat száz közül is felismerném. Keserűen elmosolyodik.- Másom se maradt, csak a hangom. Nem is próbálom vigasztalni, mert közhelyeknél többre úgyse telne. De mielőtt megszólalnék, valósággal belém fojtja a szót:- Rákom van. Közömbös tájékoztatás, tőmondatban. Néz rám, kíváncsian, fátyolos tekintettel. Mellette a pádon jobbról is, balról is kórházi páciensek üldögélnek. Ők se reagálnak. Itt nem okoz feltűnést az efféle bejelentés. Igyekszem én is hát visszafojtani pillanatnyi meghökkenésemet. Zavarban vagyok; nem tudom, mi ilyenkor a teendő. Ildomos-e sajnálkozni, avagy vigasztalással próbálkozzam, ami viszont egy halálos beteg esetében könnyen a visszájára fordulhat, ő siet a segítségemre:- Éveken át légcsőbántalmak kínoztak. A végén itt kötöttem ki. Azóta annyi besugárzást kaptam, hogy elég lenne egy kisebb erőmű üzemeltetéséhez. Kopottas kórházi köpenyének zsebéből cigarettát húz elő és rágyújt.- Nem árt?- Tiltják. Bár tudják, hogy felesleges. Amióta ismerem Jucikát, mindig erős dohányos volt. Pedig mennyire óvták ettől. Eleinte nem is annyira a lehetséges kóros következmények miatt, hanem inkább a hangját féltették. Mert Jucika a műkedvelő együttesek sokat szereplő, sokszor megtapsolt primadonnája volt. Ércesen csilingelő hangját de sokan megcsodálták!- Egy éve kezdtek kezelni. Most vagyok itt harmadszor. Amint a láz jelentkezik, azonnal jövök. Kissé rendbe raknak, és én újra elvagyok egy ideig. Vajon mit érezhet az ember a halál tornácán? Mert ki vonná kétségbe, hogy a rák az esetek többségében (bármennyire ijesztő e tudat) fekete keretes beutaló a túlvilágra. De milyen érzés az elkerülhetetlenül közelgő vég tudata, amikor majd itt kell hagyni mindazt, amit az ember egész élete során felhalmozott? Az anyagiakat, az ismereteket, a sikereket... Egyik ismerősöm halálfélelmében mindig azon töprengett: milyen óriási igazságtalanság, hogy az ember meghal, de körülötte minden él tovább, mintha mi sem történt volna. Míg ezek a gondolatok kavarognak bennem, Jucika elszívja élete ki tudja hányadik cigarettáját.- Ha igaz lenne a dohányosok tréfás állítása, hogy a füst tartósítja a tüdőt - mondja keserű humorral -, bizonyára nem lennék itt. Sokszor vannak önmagámmal szemben szemrehányásaim, de ha mindent mérlegre raknánk, amit az életben elhibáztunk, mást se tennénk, csak hamut szórnánk a fejünkre. A szavak mögött valahol mégiscsak a megbánás bujkál. Most már úgyis mindegy, mondja, de ha a mai tapasztalataival újra kezdhetné, bizonyára másképp csinálná. Persze, ha lenne ereje ellenállni a kísértésnek. Mert utólag könnyű fogadkozni.- Ha valamit sajnálok, hidd el, az nem a dohányzás. Ezerszer figyelmeztettek a szüleim, a féljem, a gyerekek. A családomban senki sem dohányzott. Lehet, hogy épp az én káros szenvedélyem riasztotta el őket a nikotintól. Legalább ezért lehetnek hálásak! S ez most a bűnhődés. Megérdemlőn!- Azt mondod, nem a dohányzás a legnagyobb megbánni valód...- Úgy érzem, életem folyamán nem adtam eleget másoknak. S talán sok mindentől magamat is megfosztottam. Nem, nem anya- -------------gi akra gondolok! Ha- ZSILKA nem például az anyámra, aki utolsó éveit aggházban töltötte. Nem vettem őt magamhoz, amit ezerféleképpen próbáltam indokolni neki is, magamnak is. Pedig sokszor hiányzott a közelsége! Nemigen jöttek ki a férjemmel, a családi béke kedvéért inkább anyámat taszítottam el magamtól. Ez a tudat most is fáj. Száműztem őt, sok-sok keserűséget okozva neki. Vagy hát a gyerekek... Ha újra élhetném az életemet, sokkal többet lennék velük. Inkább szűkösebb anyagi körülmények között élnék, de nem tenném őket bölcsődébe, óvodába. Lényegében „albérletbe” adtam őket, így magamat fosztottam meg sok-sok anyai örömtől. És hát sorolhatnám tovább is.- Utólag vesztesnek érzed magad? Többet is elragadhattál volna az életből? Hosszan elgondolkodik. Valahol mélyen, a múlt emlékeiben vájkál.- Ki ne vágyna az életben többre, mint amennyit elért? Én a sors kegyeltje voltam. Egy elkényeztetett, csinos leány. És hát a hangom, a színpad! Művészetpártoló hódolóim és az udvarlóim szinte a tenyerükön hordtak. Fiatalon valahogy minden sikerült. Igaz, a kis színpadok után néha elképzeltem magam a „nagyok” között, még élesebb reflektorfényben is, de nem nagyon törekedtem magasabbra. A családi életem rendezett volt, ha nem is jobb, de semmivel sem rosszabb, mint megannyiunké. A gyerekek, az unokák pedig azt az érzelmi űrt töltötték ki, ami bizonyos idő után minden ember életében jelentkezik. Mindent összevetve nincs különösebb okom a panaszra.- Még korai a zárszámadás! A te betegségeddel is éveket, sokszor évtizedeket élnek...- Nagyon kérlek, ne vigasztalj! - vág a szavamba.- Nem, csupán megtörtént esetekre akarlak emlékeztetni. Amikor az élni akarás kerekedett felül. Jucika újabb cigarettára gyújt.- Nem is tudom, egyáltalán ragaszkodom-e még az ilyen élethez. Mert milyen élet az, amikor a kór percről percre pusztítja a szervezetet; és nem--------------- tudni, mikor lobban utolLÁ SZLÓ sót a gyertyaláng? Nem is az élet hossza, hanem annak minősége a döntő. Kínos minden ébredés, ha arra gondolok, talán ez már az utolsó nap az életben.- Mondd, megbékélhet az ember azzal a tudattal, hogy íme, itt a vég?- Nehéz ezt megmagyarázni. Én egész más világban élek, mint a környezetem, bár ugyanazt a levegőt szívom, mint ők. De én már nem tervezgethetek hetekre, hónapokra előre. Céltalanul viszont az élet is elveszti értelmét. De végül is örülök minden napnak, amit még a féljem, a gyerekek, az unokák körében tölthetek. Élvezhetem a napfényt, a virágillatot. Minden óra valóságos nyeremény. A világ gondjai már távolinak tűnnek! Nem bőszít fel semmi, amin valaha rettenetesen felháborodtam. Soha sehová nem sietek. Mindenre jut időm. Nem háborgók, ha valahol várakozni kell. Mosolygok, ha észreveszem, hogy az elárusító néhány koronával többet számolt. Sajnálatra méltó féreg ugyanis, akit embertársai becsapása boldogít. Hát nem sajnálatra méltó emberke az ilyen? Látod, már sok minden túltettem magam. Mi szükséges ahhoz, hogy az ember eljusson idáig? Talán az erős hit?- Úgy emlékszem, vallásos lány voltál. Hiszel még a túlvilági életben? - szalad ki a számon akaratlanul. Nyomban megbánom elhamarkodott tapintatlanságomat, hiszen úgy veheti, mintha már az elkerülhetetlen végre utalnék...- Bonyolult kérdés, de ne hidd, hogy nem tettem fel magamnak én is számtalanszor. Főképp az utóbbi hónapokban, amikor, miért tagadnám, mégiscsak összeállítgatom életem mérlegét. A vallásomat akkor sem tagadtam meg, amikor az a megbízhatatlanság jele volt. Egyetemista koromban akadtak is ebből nehézségeim. Ám minden egyházi fellángolással ellentétben, a vallási meggyőződésemet soha nem tartottam fontosnak külső megnyilvánulásokkal is okvetlenül környezetem tudtára adni. Az én belső világom ettől jóval mélyebb. Most is órákon át elnézem a csillagos égboltot. A több millió fényév távolságából pislákoló, aprónak és mozdulatlannak látszó égitesteket. De azok nem mozdulatlanok! Megszabott pályájukon, ki tudja hány millió vagy milliárd év óta, pontos törvény- szerűségek szerint mozognak. Ki, mikor szabta meg ezeket a törvényeket? És egyáltalán honnan származik az anyag? A vallások megteremtették a maguk Istenét, aki ezt az óriási gépezetet irányítja. De maga az Isten mióta létezik? Honnan, kitől származik? A vallás megelégszik azzal, hogy hinnünk kell. Ezzel szemben a materializmus e törvényszerűségek eredetét, azok összefüggéseit keresi. Ám egyik se ad elfogadható választ a kételyeimre...- Nem feleltél a kérdésemre...- Nem térek ki előle. Jó lenne tudni, hogy van túlvilág! Irigylem mindazokat, akik ebben őszintén hisznek! Nekem ez a tudat nem adatott meg. Pedig milyen egyszerű lenne a halál- várás abban a hiszemben, hogy valahol a túlvilágon újra biztosan találkozunk. Ezt a hitet nem venném el senkitől, sőt, megerősíteném benne. Az igaz hívő nem fél a haláltól, inkább megnyugvással váija ezt. Kár, hogy én nem tartozom közéjük.- Akkor te nem is vagy hívő?- Felfogás kérdése. Hiszem azt, hogy a természet, az élet törvény- szerűségei nem önmaguktól, valamiféle őskáoszból alakultak ki. Viszont e titok megértéséhez a hit nem mindenkit elégít ki, ha azt nem tudja elfogadható érvekkel is alátámasztani. Valaha azt is illett elhinni, hogy a Nap forog a Föld körül, és hogy boszorkányok is léteznek! Ha valaki ezt nem hitte, akár máglyára vetették.- Kissé messzire elkalandoztunk...- E kételyek sokakat foglalkoztatnak, csak nem mondják ki hangosan. Én már kimondtam. Fiatal koromban sok szerepet eljátszottam színpadon. Vígjátékot, drámát egyaránt. Most már a saját szerepem van soron. Ez az utolsó fellépés; a drámai kicsúcsoso- dás következik. A kibontakozás, ami a maga nemében nagyon egyszerű. Mély átéléssel és közönség nélkül. Nem a színpadon, hanem a saját világomban, a saját énemben, egyedül, magamra hagyatva. Ebben a szerep- osztásban már nem kell figyelemmel lennem a többi szereplőre. Ez már kizárólag magánszám... Közben szinte észrevétlenül feltűnik Róbert, Jucika félje. E drámának ő is szereplője, de felesége „szólójának” már csupán szemlélője lehet.- A gyerekek ma nem érnek rá, valami dolguk akadt - mondja. - Holnap eljönnek.- Holnap?! Jucika arcán árnyék suhan át. Értem a jelzést. Rég örök álmát alvó nagymamám jut eszembe, aki a másnapi teendők hallatán mindig megjegyezte;- Öcskös, a holnapot még meg kell érnünk... Kriszta esetéhez Kriszta ügyét lapunkban már lezártuk. Ennek ellenére is érkeznek a további levelek és vélemények. Bennük inkább csak ismétlődnek a már nyomdafestéket látott érvek. Egyetlen szempont mégis arra késztet, hogy röviden visszatérjünk a témához. Nevezetesen az, hogy talán a címadással követtünk el egy kisebb hibát, amikor a két ember kapcsolatát csupán a leány problémájaként tüntettük fel. Ebből következett, hogy mind a szánalom, mind a megvetés kizárólag Krisztára zúdult - talán igazságtalanul. Bizonyságként idézzünk M. Erzsébet pozsonyi olvasónk leveléből: „Kriszta nagy szégyent hozott a kolostorra. Neki nem kellett volna apácának menni... Méghozzá elcsábított egy papnak készülő fiatalt, akivel azután is folytatja kapcsolatát, hogy pappá avatták... ” Nehéz egyetérteni azzal, hogy Kriszta szégyent hozott a kolostorra. Ha szégyen, akkor kizárólag az övé. Olvasónk logikája alapján ugyanis a tolvaj, a sikkasztó is a meglopottra, a károsultra hozna szégyent? A vétek mindig csakis a vétkes szégyene! Fölöttébb érdekes, hogy a levelek szinte egyöntetűen Krisztát vonták felelősségre, | csak őt tartják csábítónak. Hát szerelme: a kispap? Ó csupán szenvedő alany? Annyira biztosak lehetünk abban, hogy csak Kriszta volt a csábító? A férfi nem csábíthatott? Ne legyünk hát igazságtalanok! Ha vétkeztek, akkor mind a ketten. Nehéz lenne eldönteni a vétkesség arányát és mértékét. Mindezt csupán azért tartottuk szüksé- : gesnek elmondani, hogy az elfogultság ne | torzítsa a valós képet. (zs) FÉLTÉKENYSÉG Ne vegye komolyan Szalay Kornélia férje féltékenységéről közölt sorai (Vasárnap, 30. szám) késztettek írásra. A levél szerzőjének mosolyra derítő tanácsot adhatok. Ha jól ismeri féltékeny férjének alaptermészetét, mondjon le csipkelődő megjegyzéseiről. Kérdi, hogyan? Humorral! Egyáltalán ne vegye komolyan az italozás hatása alatt vádaskodó férj rágalmait. Ön van előnyben. Nem kizárt, hogy a ,jó rokonok” heccelték fel a sógorát. Talán irigységből vagy vagyoni indítékoktól vezérelve. Lehet, szándékosan akarják önöket szétugrasztani. Legyen hát körültekintő, és ha szeretik egymást, a féltékenység nem szakíthatja szét a szeretetet, a házasság kötelékét. Jelige: Humor (Név és cím a szerkesztőségben) Csábítsa el a férjét! A fantáziám azt sugallja, hogy szemrevaló asszonyka lehet. Bár való igaz, hogy a szerelem vak és nem nézi sem az egyik, sem a másik partner szépségét, alakját, korát. Csak később ébrednek rá a különbségekre. A levélből az tűnik ki, hogy a gyermek- áldás elmaradt, mert írója nem tesz róla említést. Talán ez a kapocs hiányzik az életükből. A sógorát nehéz megértenem, mert az ilyen kapcsolatokkal (ha egyáltalán lettek volna) nem szokás eldicsekedni. De hát a sógor meghalt. Most talán már nyugodtabban megbeszélhetnék férjével a problémákat. Ám higgadtan, nehogy elmérgesítsék kapcsolatukat! A férje is magába szállhatna, mert hiába menekül a pincébe, így semmit nem old meg. Kornélia, próbáljon tiszta szívvel közeledni a férjéhez. A féltékenység állítólag betegség, de bizonyára gyógyítható. A kapcsolatuk a nagy korkülönbség ellenére is rendeződhet. Használja ki női bájait, csábítsa el a férjét! Élhetnek még önök szép házaséletet. A külvilággal meg ne törődjenek. A férjének is be kell látnia, hogy rossz úton haladt. Vajda András, Szete EMBERI SORSOK 1995. szeptember 17. ilBSŰrnsp
