Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-17 / 38. szám
l/BSárnap 1995. szeptember 17. TÜKÖR íz lés és tapintat (ADALÉK A HITELESSÉG TERMÉSZETRAJZÁHOZ) Hitelről (Széchenyi óta különösen) sokat beszélünk, ma már számos formáját ismerjük. Az adósság, a kölcsön és visszafizetés fogalmak gyakran felmerülnek, és a tartozás követelménye szinte naponta szóba kerülhet. A hitelességet azonban annál ritkábban emlegetjük! Talán nincs rá szükségünk? Akárha nélkülözhetnénk? Semmiképpen! Bizonytalan időkben és átmeneti korokban azonban a hitelesség ténye elé ravasz látszatok és álszent formák tolakszanak. Különösen a féltehetség és a túlzott önbizalom nem tudja, hogy az érvényes igazság elengedhetetlen feltétele és a minőség fontos követelménye továbbra is a hitelesség. Ami nem hiteles, nem lehet sem szép, sem jó, sem igaz! Hogy is van ez? A jelenségre először az irodalomban figyeltem fel, a széppróza területén. Még gondoltam is magamban akkor s szinte viszolyogva, ejnye, te már csak az irodalomban tájékozódói, akkor látsz tisztán és mérlegelsz igazán, ha a jelenségek írott szövegként állnak előtted?! Mintha az élet minden örömének és poklának és az emberi sors változatos bugyrainak és csapásainak akkor lenne értelme, ha már megírták? Bájos elfogultság, nem gondolod? Majd úgy gondoltam, hogy ez a sajátosság bizonyára szakmai ártalom és foglalkozásbeli kényszer lesz, a rutin gúzsa, mely megköti az embert. A hivatásszerűen művelt írás kényszere erős szemüveget varázsol a szemre, sajátos formaalkotó okulárét teremt, amely a maga módján láttatja a világ ábrázatát. S arra késztet, hogy írott szövegek anyagában fedezzük fel az élet lényegét. Mert nézzük csak! Némely prózaírók, az ifjabbak különösen, módfelett hajlamosak, hogy a szabados szerelmi viszonyok és erotikus praktikák mélységeinek az érzékeltetésére sommás kifejezéseket és erős szavakat használjanak. (Lásd: obszcenitások és vulgarizmusok!) S teszik ezt, szerintük, a leghívebb fogalom és legkifejezőbb nyelvezet meg- lelésének igézetében és az igazságkeresés lázában. Sajátos testhelyzeteket ecsetelnek nyers naturalizmussal. A párok gyakran gyúródeszkán vagy fásládában szeretkeznek. Néha meglepetten vesszük tudomásul, hogy a sze- retkezők egyneműek. Az írásokban szereplő skinheadek és punkok nyelvezete tömör és mos- datlan. Pedig nehéz ám olyan szövegkörnyezetet alkotni, melyben a nemi élet népi és szakkifejezései otthonosak lehetnek! A titok az írott szó, a szöveg-esztétikum természetében rejtőzik. A szavak szövetségesek, kapcsolatuk nem csak értelmi, hanem érzelmi és hangulati is. A fogalmi kapcsolatok csak bizonyos színvonalon belül igazán kifejezőek. Az esztétikumnak roppant bonyolult, ám nem elhanyagolható összetevője az ízlésesség. Bár az esztétikai szép a rút vonásait is tartalmazza, ám a kettőnek egyensúlyban kell lenni, a hiteles stílus nem búja el az oktalan túlzásokat. A szó elveszítheti kifejezőkészségét, erőtlenné válik, sőt tehetetlenné és tartalma kiürül! Ennek oka a következő! Az író szövege nem csak érzéseit és gondolatait, hanem mintegy a bensőjét, a lelkét is tartalmazza. Ezért stílusa nem nélkülözheti a kulturált ízlés formáit. S ez közelről sem jelent álszemérmet, nem a vak moralizálásnak vagy bigottságnak ad helyet, ilyen stílus a természetes emberi érzékelés, szépérzék és igazságszeretet kívánalmainak engedelmeskedik. Ellenkező esetben megszólal az olvasó türelme és önérzete lázadni kezd. Jóízlése tiltakozik. Ahogy az író hatni akar rá, az elDUBA GYULA len! Vagy olvasója alantas ösztöneivel számol, vagy pedig tehetségtelen ahhoz, hogy a művészi ízlés kívánalmainak megfeleljen. A politika annyiban lehet rokonságban az irodalommal, hogy mindkét folyamatban a szó egyben tettet jelent! A szavak hitelességét és meggyőző erejüket a politikus sem nélkülözheti. Mielőtt áttérnénk a „szavak művészetének” ezen területére, említsünk meg egy másik fogalmat, az ízlés édestestvérét, nevezetesen a tapintatot! Hah!, hallom az általános és meglepett felkiáltást, politika és tapintat?! Hogy kerül a csizma az asztalra? Mindennapi tapasztalataink alapján úgy látjuk, hogy a politika ódzkodik, szinte retteg a tapintattól, mint ördög a tömjén- füsttől! Legalábbis úgy viselkedik! S ez a felismerésünk annyira igaz, hogy szinte kimeríti a mai politikai gyakorlatról vallott felfogásunkat. Politikusaink bizony nem az ízlés és tapintat bajnokai. S nem is a szellemességé, az emelkedett lelki fölényé és átélt igazságérzeté! Mintha felednék, hogy nem csak vulgáris szavak vannak, hanem gondolatok és érzések is lehetnek vulgárisak. Egymásról való véleményük, közéleti megnyilvánulásaik és parlamenti vitáik jelentős része nem az ábrándos jóhiszeműség, az avatott gondolkodás és emelkedett stílus esztétikai finomságait tükrözi. Ideje, hogy vizsgálódásainkba a politikai mozgalmak szócsövét és az irodalom - nem is távoli! - rokonát, a sajtót is bevonjuk. Hiszen a közéleti küzdőtér élharcosai! Szövegei esztétikai igénnyel is szemügyre vehetők. S bár a szexuális vulgarizmusokat lehetőleg elkerüli, az alantas gondolkodásnak és rámenős intoleranciának annál számosabb példájával szolgál. Ami az irodalomban tehetséghiány vagy naiv tapasztalatlanság jele lehet, a politikai újságírásban brutális céltudatosságot vagy kizárólagosságot és elfogultságot, sőt gyűlöletet testesít meg. Finomérzékű, fennkölt szellemiségre vagy álmodozó széplelkekre nem utal! Ellenben nagyon is gyakorlatias rámenősségre inkább. Vagy töretlen párthűségre, érdekszövetségre vagy vasfegyelemre! Ilyen demokrácia nem felszabadítja, hanem csu- pán táborokba tömöríti az egyéniségeket! Üj típusú fegyelemnek ved alá, s így elsorvasztja. Ez alkalommal mégsem a parlamenti jelenetek és politikai szócsaták esztétikumáról akarok szólni, sem az újságokban felhozott vádak és jellemzések stíluskülönlegességeiről. Hanem inkább olyan tévedésekről és vétkekről, amelyeket politikusaink igazuk védelmében és céljaik érdekében az ízlés és tapintat szabályai eüen elkövetnek. Közben bonyolult helyzetekbe botlunk, lélegzetelállító ellentmondásokkal találkozunk. A nagy nyilvánosság előtt bő teret kapott a kérdés, hogy érdemes-e külföldön folytatott magánbeszélgetések tartalmát hivatalosan nagydobra verni, és lehet-e baráti ebédmeghívások tényével bizo- nyítóan érvelni? A tapasztalás szerint nem ajánlatos! Ám az ellenkérdés is azonnal felmerül: ha a dolog mégis megtörténik, okos-e válaszként harciasán felhördülni, fenyegetően árulásról kiáltozni és súlyos számonkérésen töprengeni. Ép ésszel szólva, inkább nem, mint igen! De egyik cselekedet sem az ízlés és tapintat jele, tehát nem lehet hiteles. Más! A törvénysértésekként és rágalmazásokként búóságra adott politikai ügyek lassan idegeinkre mennek. Növekvő számuk ízléstelenségre utal, eredménytelenségük fárasztó és kiábrándító, növeli a demokratikus jogrendet érintő csalódottságunkat! S azt is nehéz lenne eldönteni, mi kevésbé esztétikus vagy ízléstelen: egy irodalmi szexjelenet vagy egy tapintatlan és nyilvános politikai becsületsértés?! Nem soroljuk a példákat, elegünk van belőlük. Fontosabb, hogy megvilágítsuk, miért nem hiteles az ízléstelen vagy tapintatlan közéleti tett?! Századunk tragikus és abszurd poklai alaposan átformálták az embert. Kiábrándítottak, önzővé tettek, megkérdőjelezték erkölcsi törvényeit és minden értékrendjét. Azonban nem változtatták meg gyökeresen, nem vetkőztették ki lényéből. Mindennek ellenére emberek maradtunk. Van még igazságérzetünk. A tolerancia sem életidegen képességünk. Persze, az igazságérzetet számos egyéni vagy közösségi szempont befolyásolhatja, árnyalhatja (egyéni tapasztalatok, nemzeti érzés, műveltségi szült), de ezeken belül s még így is marad valami, ami közös bennünk. A többitől mélyebb, mintegy egyetemes érték. S ez a valami az ízléssel és tapintattal rokon: a méltányosság érzete! Mértéktartás és arányérzék, szinte titokzatos benső megérzés, talán édestestvére az intuíciónak, mellyel az ember megérzi a hiteles igazságot, és amely képessége emberi méltóságával rokon. Minden ellenkező véleménnyel (tapasztalattal?) ellentétben az emberek nagy részében van ilyen minőség. Megérzik az elfogultat, a hamisat, az igaztalant. S nemcsak megérzik, hanem cselekszenek is annak jegyében. Mérlegelnek, ítélnek és gondolkodnak, s elutasítják, ami ellentétbe kerül a jó ízléssel. Ezzel minden írónak, újságúónak és politikusnak számolni kell! Aki hiteles akar lenni, vigyázzon a szavakra és tisztelje az embereket, becsülje olvasóit, párthíveit és ellenzékét! Mintegy öncélúan és önmagukért kövesse az ízlés és a tapintat követelményeit. Királyhelmecről gyalog indulok szülőfalum, Lelesz felé. Képzeletben könnyedén átlépek az idő határán. Petőfi lép mellém, vele a XIX. század romantikája. ő is gyalog baktatott hajdan erre... Naplójában az idilli, vadregényes tájat, s a koszo- rúszarvú fehér ökröket, a hízó sertéseket említi... Mégis kor- gó gyomorral ment tovább, a messziről kéklő Vihorlát felé... Most meg, a Fejszés tanyát elhagyva, nehéz páncélba öltözött lovasok ügetnek el mellettem. Erre haladhatott II. Endre, Árpádházi magyar király is a végtelen erdők, nádasok borította bodrogközi pusztákon át a halicsi csata irányába... Szinte hallom a lovak nyerítését, patáik dobogását. Nehéz páncélok zörgése, hangok, arcok kísértenek az idők mélyéből... Ebben a kísértő hangulatban megyek tpvább a régi országúton. Szél támad a Vihorlát felől, meglebbenti a Tice-parti nádast, elűzi a múltba révedő látomást. Szemem elé tűnik a Magtárdomb. Jelentéktelen magaslat a falu peremén. Ezen áll az immár nyolcszáz éves, háromszintes kastély, mely a premontrei rend tulajdona volt. A ___________ ka stéllyal egybeépülő templom égbe TÖRÖK nyúló, karcsú tornyával szinte uralja----------------az egész tájat. A király a kastélyban pihente ki az út fáradalmát. Serege pedig a Tice s az út fölé emelkedő lapos magaslaton táborozott, ahonnan messzúe el lehetett látni... A Ticét átívelő, négylyukú kőhíd felé már Rákóczi kurucaival közeledek. A rekettyés, füzes nádrengeteg Esze Tamás talpasait idézi, az Ilhó erdő és a Pusztarét felől kuruc dalok lopakodnak elém: Te vagy a legény Tyukodi pajtás, Nem olyan, mint más, mint Kuczug Balázs, Teremjen hát országunkban jó bor áldomás... Sem egy fillér, sem két tallér Kell ide pajtás... A Vérdombról és a Fűzerdőről Buga Jakab küldi felém súó-fájó énekét: Jaj, Rákóczi, Bercsényi, Magyarok híres vitézi, Bezerédi! Hová lettek magyar népnek Vitéz vezéri, Nemzetünk hír-szerzői, Fényes csillagi, Ócskái?... Küzdelmekkel, bukásokkal, legendákkal terhes e táj. Aki tudja, hogy mit keressen itt, az rátalál az elzúgott történelemre... Múltba néző tekintetem pillangói szabadon szállnak a végtelen pusztaságon, míg útjukat nem állja a helmeci hegy, mely messziről nézve olyan, mint a kétpúpú teve háta. E történelmi levegőjű táj még ma is idilli. Három folyó, a Tisza, Latorca, Bodrog és a kis Tice öleli körül. Északon a Vihorlát, nyugaton a tokaji és az epeijesi hegylánc koszorúja kéklik. Dél és kelet felé, amerre csak a szem ellát, erdők, buja legelők s az „aranykalászos róna” húzódik. Amikor még folyók nem szorították gátak közé, a tavaszi és az őszi nagy áradások idején szinte tengerré változott az egész vidék. Még én is jól emlékszem az 1940- es utolsó nagy árvízre. Lelesz mélyebben fekvő része, így a Sárvég utca is víz alá került, csónakon jártunk iskolába. Akkor még a szülőházamban laktunk. E hídról, ahol most állok, néztem én is, hogyan hömpölygők át rajta a Ticébe az árvíz. A Tice hajdan megszámlálhatatlan vízi madárnak nyújtott édeni búvóhelyet. A nádas zsombékok közt hattyúk, kócsagok fészkeltek, madarak énekétől zengett itt minden. A fajok sokfélesége nyújtott szép látnivalót az ide ránduló természetkedvelőknek. Mára a Tice teljesen kiszáradt, madárvilága erősen megcsappant. Az ősi földbe belevájó ekék, a mocsarakat, vadvi(Prikler László illusztrációs felvétele) zeket levezető mesterséges csatornák, a buján növő bokrokat, fákat irtó fejszék sok madár- és állattanyát semmisítettek meg. Másfelől viszont sok ezernyi hektár földterület vált termővé, s ez sok mindenért kárpótol. Hiszen száz éve még a Bodrogköznek alig 15 százaléka volt művelhető. De még a két háború közt is csak egyharma- dán folyt kül- teijes gazdálkodás, annak is hetven százaléka volt egyházi, grófi és földesúri tulajdonban. A krónikában olvasom: „A kenyérnek való búzát pedig a Tisza menti bodrogköziek a Tiszántúlra, Szabolcs megyébe jártak learatni... ” Persze, az már más, hogy az utóbbi évtizedekben nem úgy alakultak a dolgok a végeken sem, ahogyan azt egykor remélni mertem. ELEMÉR Mégis úgy érzem, ez az a biztos hely, ahol igazán otthon érzem magamat. Apropó: otthon. Erről jut eszembe Tamási Áron örökszép mondása: Mi végre él az ember a világon? Azért, hogy valahol otthon legyen benne... Éntőlem például, ha valaki ismerős a vonaton hazafelé utazva megkérdezi, hogy hová megyek, gondolkodás nélkül azt felelem: haza. A kérdező a legnagyobb természetességgel hozzáteszi: szóval, Le- leszre. S ha visszafelé utazva ugyanezt megkérdik, mindig azt válaszolom, hogy Pozsonyba. Így vagyok lényegében ismerőseim tudatában is inkább Leleszen otthon, mint a fővárosban, ahol életemnek több mint a felét leéltem. A dűlők, a Műhelytábla, Paptagja, Törés, a gyermekkort idézik fel bennem. A határnak ez a része akkor uradalmi birtok volt. A Műhelytáblában ánizst és köménymagot termesztettek. Mi, gyerekek, a nyári szünidőben ide jártunk napszámba. Rövid nyelű kiskapával, figyelmesen és gondosan kapáltuk az igényes fűszernövényeket. Fárasztó, nehéz munka volt. A mi hajlékony derekunk is megérezte az egésznapos gömyedést, az idősebbek pedig alig tudtak estére kiegyenesedni. A Paptagban és a Törésben termett a legjobb kukorica, azt á falusi nincstelenek kapálták harmadában. Ma is a tegnapi gyermek szemével nézem ezt a tájat. A Tice-parti jegenyék majdnem egyidősek velem. Gyermekkoromban ültették őket. Emlékeim ezüst madarai részben a fák alatt tanyáznak. Sokszor észre sem vettem, s ott kapott az alkony. Hazafelé menet utamat kicsillagozták a pettyes szentjánosbogarak. Költészetemet elképzelni se tudnám a szülőföld élménye nélkül. Az életem, vagy ha úgy tetszik: a sors egyik legszebb ajándéka ez, melyet senki sem orozhat el tőlem. Petőfivel indultam gyalog szülőfalum felé, ahová Vörösmartyval, legnagyobb romantikus költőnkkel érkezem meg: Nincs már csata. Rémítő hűs csendben alusznak A rohanó daliák. Szél nem szaggatja meg őket. És most néma dicsőséggel lépdezve közöttük Összejön a három győző. Bámulva tekintik Egymást, mint kiket a villongás messze szakasztott. így szakasztott negyvenöt éve engem is a sors messze szülőföldemtől. Most újra itt állok, s mint aki valamit keres, kutató tekintetemmel bámulok a sugaras messzeségbe. A nyárfák sárguló levelei megzörrennek az illatlopó nyárvégi széltől. Arcomra régi legendák s emlékek nyugalma száll...