Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-17 / 38. szám
A kicsempézett falakból, de még a padlóból is, a kinti rek- kenő hőség tudatában, mondhatni, kellemes hűvösség árad. Mégsem érzem magam jól, borzongok, hiszen a hely, ahol járok, nem nyújt lélekemelő élményt. Patológia - olvasom a kisbetűs feliratot a bejárati ajtón.- Csak nem fél? - kérdezi a kórboncnok, s elismétli az újságíróknak „készített” kedvenc mondatát: „Az élőktől kell félni, nem a holtaktól.” BONC TANI HELYZETKÉP Mielőtt porrá leszünk VISSZATEKINTÉS A régi római jog leszögezi: a holtakat boncolni kell. Az Osztrák-Magyar Monarchia jogrendjében viszont az áll, hogy csak azokat kötelező boncolni, akik kórházban fejezik be életüket, illetve azokat, akik nem természetes halállal haltak meg. Ezt a gyakorlatot vette át az első csehszlovák állam, a szocializmusban viszont már az orvosokon, kórházigazgatókon múlott: kit boncolnak, kit nem. Igaz, némi anyagi áldozat árán el lehetett elintézni, hogy az elhunytat békén hagyják. A laikusok szemében a boncolás kész borzalomnak tűnhet. Talán azért, mert titokzatosság és különféle mendemonda lengi körül. Tény, hogy a boncolóorvosok nem szívesen beszélnek a munkájukról. Szerintük nem a halott „szétdarabolása”a lényeg, hanem az, ami azután történik, hogy a szervek külön-külön tálakba kerülnek. Akkor derül ki, az orvos jól kezelte-e betegét, vagy netán... Hogy vétett-e az orvos, azt a hozzátartozó általában nem tudja meg, noha igaz, az orvosi műhiba eleve nehezen bizonyítható (és perelhető). És, kár tagadni, ismert az orvosok összetartása is. EZERKÉTSZÁZ GRAMM INTELLIGENCIA A boncasztalon hatvan esztendős férfi fekszik. A gyászjelentésén az áll majd: hosszú, súlyos betegség következtében hunyt el. Az emberek azonnal sejteni fogják, hogy a szerencsétlen férfit a rák vitte el. Most ezt a diagnózist kell igazolnia a kórboncnoknak. Mielőtt kézbe venné a bonckést, megnézi, hogy a tetemen nincsenek-e külsérelmi nyomok, s csak azután vág. Először a nyak mélyedésétől az ágyékig, majd a mellkas kinyitása következik. Kiveszi a tüdőt és a szívet, a hasüregből a belső szerveket és külön edényekbe helyezi őket. Azután a fej következik. A kés az egyik fültőtől a tarkón keresztül a másik fülig siklik, de amikor a boncolóorvos asszisztense előveszi a fűrészt, én gyorsan elfordulok, és a boncterem plafonját bámulom.- Az agy súlya 1200 gramm - mondja az egyik férfihang a mikrofonba, s a szomszéd irodában ülő nővér azt is bejegyzi a boncolási jegyzőkönyvbe.- Átlagsúly - dünnyögi az asszisztens magának. Vagy nekem? Mire ismét a boncasztalra nézek, az orvos már az edények tartalmát vizsgálja. Megnevezi az egyes szerveket, miközben sorolja: éppen mit vizsgál és mit talál ott. Rákos áttételek után kutat.- A tüdőben van a daganat - közli szárazon, s levág belőle egy darabkát, amit aztán még kisebb tálba helyez.- Szövettani vizsgálatra kerül - jegyzi meg felém fordulva. A tüdőt egy darabka szív követi, mert az orvosnak feltűnik, hogy a kórlapban nincs utalás arról, vajon a beteg valaha átesett-e infarktuson? Az agy boncolásakor furcsa érzés kerít hatalmába, hiszen látom, ahogy az orvos a szürkeállománytól elválasztja a fehér masszát. Kiderül, hogy a betegnek súlyos agyérelmeszedése is volt, és egyértelművé válik: az orvosok nem tévedtek, amikor a halál fő okaként egy nagy kiteijedésű agyvérzést állapítottak meg. Bár a beteg tüdőrákos is volt, nem ez a kór vitte el. Másfél óra telt el az első vágás megtétele óta, amikor az orvos leveszi a fehér vízhatlan kötényt. A tálakba helyezett szervek visszakerülnek a hasüregbe, az agy a koponyába, némi papírvattával kiegészítve.- A testnedvek felszívása miatt - magyarázza az orvos, miközben asszisztense fekete cérnával összevar- ja a tetemet. Ügy, hogy a hozzátartozók se vegyenek észre semmit. Isa, pur és homu vogymuk - jut hirtelen az eszembe, majd arra kell gondolnom, vajon kívánnám-e, hogy halálom után a kórbonctani intézet fémasztalára fektessenek?! Az első reakcióm természetesen az, hogy nem; ám kissé lehiggadva módosítom a véleményemet. Hátha éppen az én testem boncolásakor fedeznek fel olyasvalamit, ami segít az orvostudománynak, az emberiségnek? A boncolóorvos nem tagadja: az élők hiába nyilvánítják ki, hogy nem egyeznek bele a boncolásba, ha az orvos megindokolja, a szegény halott bizony a fémasztalra kerül. A boncolás elrendelése a rendszerváltás után életbe lépett új törvény értelmében is az orvos döntésén múlik. Halálunk után tehát nemcsak a szóéiban voltunk az állam tulajdona, hanem ma is azok vagyunk. Szlovákiában általában az elhunytak 25 százalékát boncolják, Németországban viszont 40, az USA-ban pedig csak 15 százalékukat. íme az agy - ami emberré tette az embert... Mindennek vége szakad egyszer, a boncolásnak is (Fotó: PWS 7 O:\l-Alán Hyza) Boncolni muszáj - jegyzi meg beszélgetőtársam, hiszen minek alapján készülnének az egészségügyi statisztikák, hogyan derülne ki, hogy a halálozási statisztikát a szív- és érrendszeri, az onkológiai, illetve a légzőúti megbetegedések vezetik? Persze, nem elég konstatálni a halálozási okokat, az egészségügyi tárcának és a kormányzatnak betegségmegelőző intézkedéseket is kell(ene) hoznia. Noha hazánkban mindig is akadtak hangzatos egészségügyi programok, nem sokra mentünk vele. Ma sincs ez másképp. Az ún. egészségtámogató nemzeti program biztosan segítené az egészségmegőrzést, csak éppenséggel nincs pénz a benne foglaltak megvalósítására. IGEN VAGY NEM? Boncolni? Nem boncolni? - súlyos dilemma ez orvosnak, hozzátartozónak egyaránt. A józan ész azt diktálja, hogy meg kell(ene) bizonyosodni a halál okáról. A másik oldalon viszont felmerül(het) a kérdés: nem elég szomorú, hogy meghalt az illető, még darabolják is szét? Szlovákiában, öt járás kivételével, a nagy kórházak mellett rendre kórbonctani osztályok létesültek, és a boncolóorvosok közül sokan törvényszéki szakértőkként is közreműködnek. A patológia fenntartása, üzemeltetése nem olcsó mulatság. A kórházigazgatók panaszkodnak, hogy a boncolások csak növelik az egészségügyi intézetek adósságát, hiszen az 1300 koronás költségből a biztosító - a fura pontozásának köszönhetően - csak 900 koronát térít meg.- Előfordulhat, hogy pénzhiány miatt felszámolják a patológiai intézeteket? - kérdezem az orvostól, aki válasz helyett csak megvonja a vállát. Az orvosok jól tudják, hogy kevés a boncolóorvos. A megkérdezett fiatal medikusok között viszont nem akad egy sem, aki azt mondta volna, hogy ő csakis patoló- gus szeretne lenni. Nemcsak azért, mert alacsony a boncolóorvosok társadalmi tekintélye, hanem azért is, mert a fizetésük is kevés. Még szerencse, szerencsénk, hogy a régiek között akadnak megszállottak, akik a hideg bonctermekben mindezek ellenére hajlandók kutatni a halál titkát. A holtak segítségével, az élők nevében. Péterfi Szonya TÜSKE Felejts, ne'p! Mindent ígértek a jó embernek, ami ma ebben a kiváló gazdasági eredményeket felmutató országban elképzelhető: kormány- és parlamenti elnöktől kezdve a nagy énekeseken és komikusokon át egészen a Skoda Felíciáig, csak jöjjenek ünnepelni az alkotmányt. S hogy ennek híre mindenkihez eljusson, csaptak is nagy hadjáratot az ügy érdekében Gömör-szerte. Mert bizony nem mindennapi dolog, hogy a Murány- völgyének bányásza inál, az itteni tönkretett természeti környezetben akkora parádéra kerüljön sor, ami sokat ígér olcsó pénzért. Mint a régi szép időkben, mikor csak néhány koronát kértek a kenyérért, s mi jól is lakhattunk. Az elmúlt hétvégétől nem tudok szabadulni attól a gondolattól, milyen kevés is kell a népnek ahhoz, hogy felejtsen. Milyen látványosan lehet becsapni, elbolondí- tani megannyi jóleiket. Csak azt a kis cirkuszt kapják meg és szívük, lelkűk repes az örömtől. Jolsván tartották szeptember második napján a legfelsőbb állami törvény ünnepét. Borongás, esős időben. De jött a nép. És vásárolta a tízkoronás belépőket s örült, hogy ebben a mai rossz világban, amelyben minden oldalról csak nyúzzák őt, most milyen kevéssel is beérik azok, akik beengedik az arénába. Ahol már forog is a Felícia - lehet, szabad reménykedni. És a jó gömörit kortyolgatni, mert a jegy árában benne van az üdítőre szóló utalvány is. Hát nem csodálatos dolog itt élni? A móka és nóta után már futnak is ki a hazai öregfiúk és az egész országból jött politikusok, vállalkozók. Persze nincs közöttük kormányfő, parlamenti elnök - csalinak voltak jók de kinek jut ez már eszébe, amikor ritkán látott produkciót lehet élvezni? Hogy nagyon egyszínű, csak uralkodópárti szimbólumokkal büszkélkedő az egyik csapat? Évtizedekig látott a szegény bányász ilyen világot, egészen megszokta már, miért kellene ebbe belekötni? Súgja a végén egy jól értesült ismerős, hogy csak a príma hakni program benne volt vagy félmillióba, nem beszélve a belépőjegy sorsolása után a szép új kocsi mellett még nyerhető szebbnél szebb díjakról. Sokszor eszembe jutott Jolsván a mi Gombaszögünk, meg a többi kisebb-nagyobb kulturális rendezvényünk, amelyekre e prosperáló államtól egy évben alig kapunk annyi pénzt, mint amit ott egy délután alatt szétszórtak a kissé kiöregedett, de e tájon még mindig menő sztárok között. Mert ők nem úgy csinálják, mint mi, amikor egy-két vonzó embert, csoportot ha el tudunk csábítani, s gázsijukat remegő térdekkel összekuporgatni. Az állam bácsi pártja ezt másképpen rendezi. S időnként leszállva a nép közé, ünnepeltetve magát, bemutatja azt is, hogyan: jól felerősítve, hangosan, színesen, nehogy halljuk, lássuk, mi van a színfalak mögött. Megdöbbentő látvány, hogyan lesz a talmi értékeknek tapsoló, saját hóhérait ünneplő kisemberből látványos bábfigura. Ambrus Ferenc EXTRA 1995. szeptember 17.
