Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)

1995-09-03 / 36. szám

llasSrnap 1995. szeptember 3. RIPORT Eb ért András a Selmecbányái Bá­nyászmúzeum munkatársa. E mú­zeum hat épületben, a város hat pontján található; de Ebért úr a városközpontban, a Szenthárom­ság tér egyik hajdani polgárházá­ban dolgozik. Itt található a mú­zeum ásványgyűjteménye, és egy információs iroda. Ez utóbbi Ebért András igazi munkahelye.- Az itteni munkához a nyelvis­meret szükséges, tehát nem jö­vünk zavarba, ha idegen nyelve­ken szólnak hozzánk. De ennek az irodának más feladata is van. Amint látja, itt körülöttünk a pol­cok tele vannak ásványokkal, kö­vekkel. Ásványok vételével és el­adásával is foglalkozunk, ámbár ez bonyolultabb ügy annál, mint hogy ezt a munkát sima üzletnek mondjuk. Az igazi haszon ugyan­is nem az anyagi nyereség. Ide elsősorban volt bányászok vagy olyan gyűjtők jönnek, akik abba­hagyták a gyűjtést, esetleg valami más oknál fogva akarnak túladni a gyűjteményükön. Behozzák az ásványokat, mi megnézzük azo­kat és felbecsüljük az értéküket. Azután az itt látható vitrinekbe kerülnek, s várják az új gazdáju­kat.- Mennyi az önök haszna?- Kevéske, néhány százalék az eladott ásvány árából. Ezt viszont a múzeum céljaira fordítjuk. Az igazi haszon azonban abban rej­lik, hogy néhány esetben meg tudjuk akadályozni, hogy az igazi értéket jelentő kövek olcsó pén­zért külföldre kerüljenek. Ezekre a múzeum is igényt tart, és a más­hol szerzett hasznon megvásárol­ja őket. így is gyarapodik múzeu­munk ásványgyűjteménye, amely a prágaival is vetekszik. Éppen ezért nagyon sokan keresnek fel bennünket.- Honnét van az embereknek ennyi ásványuk? Hiszen szinte mindig behoznak valamit...- Mint mondtam, partnereink java része bányász. Ők a valami­kori tilalom ellenére is felhoztak ezt-azt a bányából. Hányán mondták már nekem: Ha én akkor tudom, hogy ami a lábam alatt he­ver, az ilyen érték, akkor ma gaz­dag vagyok!- Ügy tudom, amolyan turista­csalogató boszorkányságokkal is foglalkoznak.- Igen, erről sok geológus azt mondja: akár visszaadhatná a diplomáját, mert nem ezt ta­nulta az egyetemen. De tekint­sünk úgy a dologra, hogy ezzel is közelebb hoztuk a köveket, az ásványokat az emberhez. Újabban ugyanis mint min­dent, az ásványokat is kapcso­latba hozták az emberi élettel, a születési jegyekkel, s így az egyes kövek szerepet kaptak a horoszkópokban. Nyugaton ez már elcsépelt lemez, nálunk viszont most éli a reneszán­szát. Jó üzlet ez annak, aki ide­jében ébredt. Ásványhorosz­kóp... Szeretünk hinni a hihe­tetlenben. — Ön az egyik pilllanatban szlovákul beszel, majd magyar turistákat igazít el, a követ­kező percben pedig németeket szolgál ki. Ilyen lehetett vala­mikor a régi selmeci polgár is. Hogy érzi magát ma Selmec­bányán?- A mi családunk száz éve költözött ide. A nagyapám ma­gyar volt, a nagymama szlo­vák. Édesanyám magyar, apám német. Selmeci polgá­rok leszármazottja vagyok te­hát, de az a világ lejárt. Nézze, ma az óváros szinte üres. Az emberek a lakótelepe­ken élnek, az idősek kihaltak, a gyönyörű polgárhá­zak üresen maradtak. Messziről jött embe­rek tele­pültek oda, akiket ma már kirak­ni sem le­het onnan. Az érték az óvárosban maradt, de a lakók, az új tömbházakban, nem élnek együtt a történelmi város­sal. Ahhoz, hogy Selmecnek újra polgársága legyen, elsősorban az embereknek kell megváltozniuk. Polgárrá kell válniuk. Olyanná, aki büszke e város múltjára, büsz­ke az elődeire. De ez már egy más téma. Görföl Jenő Kellő elszántsággal, akarattal és kitartással nagyon sok minden elérhető. Számomra röviden ennyi a summázata a gutái környezetvédők cselekedeteinek. Megszerezték a komáromi hajógyár kikötőjében évek óta veszteglő ászó vízimalmot, el v ontatták a Kis-Duna holtágának gutái szakaszára, hogy a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tegy ék. Történt mindez még 1990-ben, amikor az említett vízimalom több éve teljesen kihasználatlanul állt a komáromi kikötőben. Iván Sálit, a Szlovák Természet- és Tájvédők Szövetsége (SZTTSZ) gutái alapszervezetének a vezetőjét illeti di­cséret, hogy az 1989-ben legalizált szervezet elé nagyon is konkrét célo­kat tűzött ki: a városi hivatal közben­járásával megszerezni az úszó vízi­malmot, elvégezni rajta a szükséges rekonstrukciót és múzeumként meg­nyitni a látogatók előtt a Kis-Duna partján. A merész terveket hamarosan tettek követték: az önkéntes környe­zetvédők már 1990-ben a malom felú­jításán dolgoztak. Akik kivették ré­szüket a munkálatokból, állítják, hogy volt is mit csinálniuk, ugyanis a 80-as évek elején készült vízimalmot a ko­máromi kikötőben jócskán kikezdte az idő vasfoga. Mindenesetre sikerült befejezni a malom felújítását, sőt a re­konstrukció utolsó szakaszában még a vízimalom tulajdonjogát is megkap­ták. Történt ugyanis, hogy a helyi ön- kormányzat a környezetvédők kérésé­nek eleget téve az 1995. május 25-i ülésén a malmot jelképes összegért, pontosan 1 koronáért eladta a SZTTSZ gútai alapszervezetének. így a lelkes környezetvédők ez év június 24-én tulajdonképpen már a saját úszó vízimalmukat nyithatták meg, egyfaj­ta műszaki múzeumként, amely ma már délelőtt 10 és délután öt óra kö­zött várja az érdeklődőket. A teljesség igénye nélkül azt azért érdemes a gútai vízimalomról elmon­dani, hogy valójában egy, a századunk 80-as éveinek elején tervezett és kivite­lezett építmény. A malom megtervezé­sét és megépítését a Szlovák Műemlék- védelmi Hivatal komáromi irodája kez­deményezte, mégpedig azzal a céllal, hogy a ma emberének bemutathassa, hogyan is néztek ki a Dunán és a Vágón hajdanán nagyon is jól működő és a molnároknak jó bevételi forrást jelentő vízimalmok. Mivel a dunai és a vági ví­zimalmok közül kivétel nélkül mind­egyik tönkrement, a tervezők - a Szlo­vák Műszaki Főiskola Építőmérnöki Karának munkatársai - jobbára csak a hátramaradt rajzokból, fényképekből és műszaki leírásokból indulhattak ki. Olyan terveket készítettek, amelyek in­tegrálták az egykoron működő malmok elemeit. Tehát a gútai malom egyfajta összegzése is a Dunán és a Vágón működő vízimalmoknak. Ugyanakkor a malom tartószerkezete jóval masszí­vabb, mint az elődeié volt, hogy a láto­gatók hadának és a jégzajlásnak'jobban ellenálljon. A konstrukciót pedig fém tartószerkezetek teszik masszívabbá. Ugyanakkor a malom beltere is egy ki­csit nagyobb, mint a 1 zimalmoké, mégpedi; csoportosan érkező láti mesen elféljenek bem dekessége, hogy fa hetősen sokfajta fából A gútai kömyezetv szerint az emberek dör dálattal tekint a szár olyan jelentős, ám na nyezetvédőkre. Azon! nütt, így Gután is al akik leginkább az érté fáradoznak. Vannak, vagy jóllehet akarati mégiscsak hozzájámli fényének csökkentéséi csoportja például már dett, hogy tábortüzet tartó hajó fedélzetén. könyvek mai napig közlik a receptjét). A Mayr Viktor-féle cukrászda helyén az én diákkoromban már a jó nevű Schuh-cuk- rászda működött; ennek a helyét foglalta el a második világháború után a Gyermek­cukrászda. Most pedig már az sincs meg. De milyen cukrászdákra emlékszik még az én nemzedékem? Pozsony legszebb és mondhatnánk: „legelőkelőbb” cukrászdá­ja kétségkívül a Fő tér és a Halászkapu ut­ca sarkán álló Jeszenák-palota földszint­jén berendezett Mayer-cukrászda volt. Hogy mikor alapították, pontosan nem tu­dom. de hogy már a Monarchia idején lé­tezett (Ortvay ugyan 1905-ben még nem említi), az kétségtelen, mert a nálam idősebbek sokszor emlegették, hogy a Grassalkovich-palotában ud­vart tartó főhercegi család tag­jai is látogatták. Volt a belvárosban még több jó nevű cukrászda: a Nyerges utcában a Stiirzer, a Hviezdos- lav téren a már említett Schuh, a mai Fehér utca és a Mihály utca sarkán a patinás Levius- féle cukrászda (most könyves­bolt van a helyén, de volt ott cipészszövetkezet is), aztán a Straka és az Úri (Hosszú) utca sarkán álló régi házban a Sokol cukrászda, melyet a szüleim még Patzelt néven emlegettek. Hogy ez mikor szűnt meg, arra A régi Pozsonnyal foglalkozó szlovák nyelvű kiadványok csak nagyon mellékesen emlí­tik a hajdani cukrászdákat. Az egyetlen cég, amelyről név szerint megemlékeznek, sőt egykori reklámját is közlik, a Wendler-féle pékség és cuk­rászda. De lássuk, mit találunk a pozsonyi sütő- és cukrászipar­ról Ortvay Tivadarnak a Po­zsony város utcái és terei című könyvében! Az akkori Kossuth tér (most Hviezdos- lav tér) nevezetességeit tár­gyaló szakaszban ezt olvas­hatjuk: „A közelben levő Mayr Viktor-féle cukrászda messze vidéken ismeretes ké­szítményei finomságáról és kitűnőségéről. Közeli szom­szédságában van a régi Scheu­ermann (ma Lauda)-féle Má­kos- és Dióspatkó-sütőház, mely Pozsony e nemben való hímevességét megalapította. Pozsony e specialitásai, me­lyekhez a pozsonyi kétszersült is járul, eredetileg Bécsből az ottani beugli- és mandoletti sütőktől szár­mazott el hozzánk a középkorban... Idővel aztán e pékiparág helyben annyira gyara­podott minőségileg, hogy városunk a kül­földön is a legjobb hírhez jutott. Képvise­lik ma városunkban ez iparágat már az említett Scheuermann-Laudán kívül Bittó Miklós a Halászkapu utcában, Schwap- pach Ágost a Frigyes főherceg úton és Wendler Gusztáv a Stefánia úton...” (i. m. ^304-5. old., 1905). Az Ortvay által felsorolt üzemek közül én már csak a Stefánik utcai Wendler-üz- letet ismertem, amely az én gyermekko­romban már túl volt fénykorán. A híres pozsonyi kifli - a diós-, mákospatkó is lassan feledésbe merült (bár a szakács-

Next

/
Oldalképek
Tartalom