Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-09-03 / 36. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor írásunk a 8-9. oldalon Qycrünf^egy culQSa Be AHOL A HÁBORÚ OTT JÁR A KERTEK ALATT Riportunk 6. oldalon Tereferénk a magazin 27. oldalán 1995. szeptember 3. XXVIII. évfolyam Ára 9 korona az van neki - erről talán KarinTanulj tinó, ökör lesz belőled! No, ezzel meg is volnék az első mondattal, bár egykori magyartanárom kergekórságot kapna tőle és rámrivallna: lennék, fiam! Lennék! De tanár úr, jutna eszembe, hiszen József Attila is le merte írni, hogy: „voltam volna”. Igaz, hogy nem túl szép, meg a fene se tudja, miért írta így, pláne versben, mert azt ugye kétségbe nem vonhatjuk, hogy gyenge lett volna nyelvtanból, igaz is, tanár úr, miért írhatta így, s nem úgy: „lettem volna”. He? Pimasz kölyke, a jövő órára bevágod az Ember tragédiáját, s a katedra közepén fogod előadni valamelyik színt, hátulról előre. Leülni! Hát, szóval, megint szeptember elseje, ami most negyediké. Néha harmadika, olykor másodika, de nekünk már csak elseje. S a szerkesztőnek felteszik a gyanúsan csavaros kérdést: nem volna kedved valami szívhezszólót...? Nem! - ordítanám legszívesebben, hogy zengne a folyosó. Tanévzáró, tanévnyitó, bizonyítványosztás, ballagás, érettségi, felvételi, beíratás, téli szünet, nyári szünet, alternatív, felsőoktatás, alapiskolák, magyaróvoda, szlovákóvoda, anyanyelvű oktatás, bilingvizmus, nyelvkényszer... Nem és nem! Elég volt a fahordásból az erdőbe! Az isten szerelmére, kíméljetek meg a... Mire gondolsz? Hogy milyen érzés szlovákiai magyar gyereknek szlovákiai magyar iskolában most, per pillanat, meg ilyesmi. Hát kérem szeretettel: semmilyen! A szlovákiai magyar gyerek ugyanúgy érzi magát, mint a szlovákiai szlovák gyerek, ha megint iskolába kell menni. Ugyanolyan érzés neki, akár az afganisztáni, a perui vagy a jemeni gyereknek. Az egyiptominak vagy az örménynek. Érzése, thy Frigyes pajtás tudott a legtö- kösebb szívhezszólókat kanyarí- tani. Már engedelmet a bárdolat- lanságért, de mentségemre szolgáljon, hogy kezd az idegeimre menni a téma már jó ideje. A szívhezszólás, a bunkószülő- győzögetés, hogy ne mondjon le az anyanyelvről. Többen vagyunk így. És egyre többen sejtjük, hogy ez az egész iskolaügyi hacacáré is csak arra jó egy csomó szlovákiai magyarnak, hogy KÖVESDI KÁROLY legyen mivel foglalkoznia. Hogy mellébeszélhessen, korbácsolja a hátát, gyónjon és gyóntasson, ahelyett, hogy a lényegről szólna a dal. Hogy azon huzakodjanak hónapokig, legyen-e egyházi iskola, vagy ne legyen? Mit lehet erre mondani? Taktikai érzékből elégtelen. Személy szerint minden iskolát odaadnék az egyháznak, a községnek, a városnak, a tűzoltóknak, a vöröskeresztnek, hogy ne az államé legyen. Akik ezt nem kapisgálják, vitatkoz- gatnak. Aztán a többi, nem kevésbé izgalmas kérdés: hogy középiskolás gyermekeink nem azért potyognak ki az egyetemi felvételin, mert mentálisan retardáltak, vagy nem tudnak államnyelvül, hanem mert hiányos a tárgyi tudásuk. Igaz, a többségnek is, ám ez csekély vigasz. Vagy: mennyien menekülnek el az iskolaügyből a bizniszbe, mert elegük van nekik is. A szívből meg a lélekből. Tetszik, nem tetszik, tünet ez is. Vagy mi van akkor, ha a gimnazista panaszkodik: ha be akar jutni az egyetemre, el kell felejtenie egyik-másik tanárát, mert ha rájuk hagyatkozik, esélytelen. Mintha fél évtizede arról lett volna szó, hogy a pedagógusszövetség a szakmai színvonalra is készülne ügyelni. Hogy valamiféle partnerség a színvonalért is benne volt a pakliban. Vagy kit érdekelnek példának okáért a tankönyveink? Hogy miből és mit tanulnak a gyerekek? Vagy hogy az alapítványok (minden tisztelet mellett) nem átfogóan kezelik a stratégiai kérdéseket; egy-egy iskolát felszerelnek számítógéppel, s megoldotta magát a gordiuszi csomó. Nemreg a kezembe került egy erdélyi könyv, amely tulajdonképpen nem is könyv, hanem egyszerű lista, de annak kimerítő: az összes romániai magyar iskola összes végzős, érettségiző diákjának lajstromja, megyék, települések, iskolák, osztályok szerint. Néztem rá: minek ez? Aztán kapisgálni kezdtem, majd számolni. A számolás végén az jött ki, hogy ekkora tömegű gyereknek egy-két-három főiskola járna. Ezt már fel lehet mutatni bárhol, lehet vele érvelni, nem a ködöt szurkálni. Érvelni, legalábbis az ellenkezés szintjén, hál’ Istennek, már mi is megtanultunk. El tudjuk utasítani, ami nem jó nekünk. De összegezni még mindig nem tanultunk meg. Néztem pár éve Nyitrán azt a halmazt (lehetett vagy negyed mázsányi), amely az alapiskoláinkról végzett kimutatások tömkelegé. Azóta sem dolgozta fel senki. Nem is érvelhet vele senki, sem itthon, sem másutt. Hogy közben azért világbajnok gyerekeink is teremnek, ha nem is minden bokorban? Kész csoda, mondhatnánk. De ne legyünk igazságtalanok. Vannak még megszállott, nagyszívű emberek, akik a karaván mellett álldogálnak, s rajzolgatják a köröket, amelyek kizárják a sok üres locsogást, miközben huncutul kacsintanak: tanulj tinó...
