Vasárnap - családi magazin, 1995. július-december (28. évfolyam, 27-53. szám)
1995-08-27 / 35. szám
1'7~ \ az én legügyesebb kisfiam? Tüskés- J\J. disznóm, indiánfőnököm, urundiburun- dim! Kié ez a talpacska? A cicáé? No, majd megcsiklandozom, meglátjuk, ki húzza el a lábát. Jé, ez a talpacska nem is a cicáé, hanem a Gyurgyókáé. - A fiatalasszony felkapta az ágyról a csiklandósan kacagó gyereket s néhányszor játékosan meglódította a levegőben. - Zsupp, zsupp, kenderzsupp, ha megázik, kidobjuk! A szoba teljesen ép. Csak a szekrényeket rámolták ki módszeresen s az ágyakból vittek el mindent, ami textil. Csupasz szalmazsákon, egyetlen pokróc alatt alszik anya és fia. Nem fáznak - soha még ilyen trópusi nyarat nem látott ez a vidék. Mintha leforrázták volna: a megfeketedett, görcsberándult faágakon nem rezeg egyetlen üdítő levél. De megfonnyadt, alvadtvér-színűvé rozsdásodott a parányi kert sokféle kincse is: a borsó, az eper, a paprika, a málna, a paradicsom, a sárgarépa, a kapor, a torma. A kénsav marja fel füstölögve így a földet. Tegnap fölmerészkedtek a dombra, kiásni a ságarépát, hátha akad köztük ehető - látták, hogy a lapály, ahonnan máskor aranyszínű és kenyérszagú üzenetet küldött a nyár, fekete porrá morzsolódott pusztaság. A tornác lépcsőjén reggeliznek. Vízben főtt krumpli, egy pohár langyos tea. A szomszéd háznak nincsen teteje - nádasház volt - csak a vastag tömésfalak állnak, fejükön fekete koszorúval. A gyerek nem tudja megszokni. - Dyen melegben nem is kell tető - magyarázza könnyedén az asszony. - Mire ősz lesz és esni kezd az eső, így: sss, sss és fújni kezd a szél a hegyekből, hjuu, hjuuu, akkorra raknak rá új tetőt, ilyen szép piros cserepekből, mint a miénk.- Anyu, most nyár van?- Nyár van, tengelicém. Te már tanultad az óvodában, hogy négy évszak van: tavasz, nyár, ősz, tél. És tizenkét hónap. Gyere, szépen mondd utánam: Január elöljár. A nyomán február. Március szántóvető. Április nevettető. Május szépen zöldellő. Június nevelő. Július érlelő. Augusztus csépelő. Szeptember gyümölcshozó. Október borozó. November télelő. December pihenő... Most augusztus van.- Mit csépel az augusztus?- Gabonát, kisfiam. Abból lesz a kenyér... A gyerek félredobja a krumplit.- Adjál kenyeret.- Hogy kell mondani? A gyerek engedelmesen darálta:- Anyu, kérek szépen kenyeret, köszönöm szépen, szívesen.- Nincsen, kisbogaram.- De van! - makacskodott a gyerek. - Ott van a kredencben. Mutasd meg, hogy nincs. Ölébe húzta a gyerek durcás fejét.- Azt nem szabad megenni, kis receficém, mert az a katona bácsiknak kell. Nemsokára itt lesznek a katona bácsik és nagyon mérgesek lesznek, ha nem adunk nekik kenyeret. Talán még bántják is anyukát. Azt akarod, hogy bántsák anyukát? Ugye, nem? Lehet, hogy már ma ideérnek. Tegnap ugrottak ki a repülőgépből, te is láttad azokat a kis fehér gömböket a levegőben, azok voltak a pilóták. Egy ilyen pilótának mindene van, a legmodernebb műszerekkel és fegyverekkel van felszerelve. Legalább harmincféle vért- ezet védi. Van vízálló ruhája, ejtőernyője, pillanatok alatt felfújható műanyagcsónakja, rádiója, kézi fegyvere elegendő lőszerrel, összeszerelhető dzsungelbicskája, amit fűrészelésre, ásásra, vagy fejszeként is használhat, gyufáját nedves, vagy jeges helyen, a szélben is meggyújthatja, füstjeleket adhat, jelzőrakétákkal rendelkezik, kötszere van, fertőtlenítőszere, betegségek ellen különleges labdacsok védik, ha szükséges, horgászik, ha cápák támadják, vegyszert szór ellenük a tengerbe... csak tudod, mije nincs egy katona bácsinak? Kenyere. És útközben nem talál gyümölcsöt, dinnyét, barackot, semmit, és nem tud lőni fácánt, mert azok is megdöglöttek ebben a szárazságban, és nem tud fogni a folyóban halat, mert azok is felfordultak mind. Pedig sokat kell ám gyalogolnia, mire ideér és már nagyon-nagyon éhes lesz. S mennyire fog örülni, ha anyuka ad neki egy kis kenyeret. Igaz? Az aszony elhallgatott, mert kásás lepedék tapadt a hangszálaira. A gyerek kíváncsian nézte.- Most a páskomkutat meséld el, anyu.- Melyiket? - kérdezte szórakozottan.- Amikor a csöcsöskorsót beleejtetted a páskom- kútba. Az asszony nem felelt. Aztán nehézkesen felállt.- Eredj homokozni, kisfiam. A gyerek örömmel iramodott az udvar sarkában sárgálló homokbucka felé. Ezt a kocsi homokot minden tavasszal meghozzák neki, mert minden télen elmossa a hóié. Megnyugtatóan visszaszólt.- Nem ülök rá, csak a sarkamra ülök.- Ráülhetsz - mosolygott az anyja. - Meleg. A reggeli maradékát, még a krumplihéjat is visszavitte a domboldalba fúrt pincébe. Aggályosán ügyelt, hogy egyetlen falat ennivaló ne legyen a házban, azon az egy kerek cipón kívül, amelynek máris hiányzott a serclije. A hűvös, dohszagú pincében a hátsó téglafaltól elgördített egy üres szapulót. Akkora nyílás tűnt elő, hogy éppen be tudott rajta bújni. A pincének ezt a meghosszabbítását még a háború kitörésekor határozta el az anyósa, hetven éve minden előrelátásával: ide rejtették az élelmiszert. Nem álcázták semmivel, csak ezzel az üres szapulóval. Minél hanyagabbul takarunk valamit - mondta az anyósa - annál kevésbé gyanús. Ha a padláson, a tűzfalon lenne ez a nyílás, elég volna nekidönteni egy feleslegessé vált kiskertajtót, rajta néhány száradó ronggyal. A rekvirálók még az udvar, a kert földjét is hosszú vasr- udakkal szurkálták, hogy elásott hombárokat találjanak, a boroshordóknak kiütötték a fenekét, a szalmakazlat széthányták - de az egynek sem jutott eszébe, hogy egy üres kádat odébbfordítson a faltól... Amikor a tábornok kocsija felrobbant a Szittyósér fahídján, az anyósa ráparancsolt: rejtőzzön ide a gyerekkel. S levett aszott nyakából egy sárga zsinóron lógó bőrzacskót s az ő nyakába akasztotta. - Pendzsi, ha úgy látod, nincs más megoldás... Az anyósa füvesasszony volt. Egy hétig lapultak itt a vaksötétben, szakadatlanul mesélt, hogy a gyerek ne reszkessen, ne sírjon, ne hallja a tompa robbanásokat, a tankok dübörgését, a farkaskutyák vonítását. Egy hétig? Nem, nem tudja biztosan. Már napok óta csend volt, amikor előmerészkedett s a pinceajtó résén át meglátta, hogy a házuk áll. A házuk igen. Csak percekig maradt a rejtekhelyen: a gyereket nem meri egyedül hagyni. Szerencsére, kicsi még, nem érti, mi történik körülötte, testében mégis ger fogta el, összegörnyedve kuporgott az árokparton, de csak keserű hab bukott ki a száján. Azt hitte, vége, képtelen tovább alakoskodni, a gyerek is élhet abban a rettegésben, halálfélelemben, mint ő. Aztán a riadt, megviselt arcocskára nézett, érezte kezében a gyerek görcsösen markoló ujjait - Mért égett le a templom, anyuka? - s összeszedte magát.- Belecsapott a villám, kisfiam. Tudod, egyszer minálunk is belecsapott a villám a nagyagácifába, egészen a gyökeréig kettéhasította. Apu lánccal összekötözte, hátha meggyógyul, de nem gyógyult meg, teljesen elszáradt, így aztán ki kellett vágni. Emlékszel, te is ott voltál, segítettél is az apunak, amikor kivágta. Először fölment rá a létrán, minden ágára kötött egy vastag kötelet, a kötelek végét kihúzta a kertbe, kicövekelte. Aztán fogta az ásót, a fejszét, a csákányt és a fűrészt, és elkezdte keresni az utolsó gyökeret. S amikor mélyen a földben megtalálta az utolsó gyökeret, szólt nekem, meg a nagymamának, meghúztuk a köteleket s a nagyagácifa kidőlt. Istiéket nem találták otthon - „biztosan kimentek a szőlőbe permetezni” - s megértette, hogy ketten maradtak élők a faluban. Iszonyúbb, mintha egyedül maradt volna, mert önmaga felől dönteni semmi nehézséget nem okozott, de hogy GALGÓCZI ERZSÉBET* fészket rakott a rettegés: éjszakánként tízszer is felsikolt. A gyertyafénynél számbavet- te, mennyi élelmük van még. Kis zacskó rizs, fél zsompor krumpli, egy bögre fenekén kanálfej zsír. Jól beosztva egy hét. És aztán...? Megtapogatta mellén a zacskót: még hagyott benne annyi fehér port... Észrevétlenül megállt a gyerek fölött. Gyurgyóka kis lapátjával mély lyukat ásott a homokba, belefektette Bencsi nevű gumibabáját s gondosan betemette. Meg is pupuzta a tetejét. Felnézett az anyjára, öreg volt az arca.- Anyu, mért ástad el nagymamát? Az anyósát a küszöbön találta, bajonett járta át a mellét. Talán azért védelmezte olyan elszántan az üres házat, hogy félrevezesse a behatolókat.- Mert már öreg volt, kisfiam. Öreg volt, beteg volt, éjjel nem tudott aludni; fájt a dereka, fájt a lába, nem tudta befűzni a cipőjét és valahányszor ránézett a nagypapa fényképére, mindig felsóhajtott: „Mért nem szólítanak már engem is, de jó lenne végre megpihenni, járj közben értem szent fiadnál, Mária, aranyház.” Nagymamának most már jó, szépen aluszik és nem fáj a dereka.- Engem is elásol? - érdeklődött komolyan a gyerek. Az asszony szívenütötten bámult, aztán erőltetetten felkacagott, karjaiba kapta a gyereket, elhalmozta a csókjaival. - Édes kis csiripiszlim, te vagy anyukának a mindene, dehogyis áslak el, csöppségem! _,gy hét múlva végigballagtak a falun. A gyeI*, rek az indiáncsákójában, körültűzdelve barna-fekete fácántollal, derekán vörös selyemből arasznyi széles szalag, kezében a cifranyelű, fából faragott fokosa. - Elmegyünk az Istihez s játszhattok indiánosdit a szárkupacok között. Aztán ha az Istike egy kicsit fel akarja tenni az övedet, ne ám olyan irigy legyél, mint a múltkor, mert az Isti neked unokatestvéred... - és beszélt, beszélt szakadatlanul, hogy a gyerek ne lássa, amit ő lát. Sok ház ki volt égve, de látszott, hogy a falut nem akarták módszeresen elpusztítani - ha körülötte felperzselik a földet, az üres házakban úgysem tud berendezkedni senki, azok se, akik netán a hegyekbe menekültek. Talán telepeseket szánnak majd ide... A templom, amelyet kislánykorában építettek, s a szakállas festő az ő fekete fürtös fejét is fölfestette az oltár körül röpködő testetlen kisangyalok köré, porig égett, s a szürke homokban megszenesedett csontok virítottak iszonyú mennyiségben. Görcsös hányindöntsön egy reábízott, benne bízó, ártatlan élet felől? Kettejükre, a legjobb esetben is az éhhalál vár. Az éhezés első és legnyilvánvalóbb hatásaként elvész a szervezet zsírtartaléka. Ezt követi a gyomor, a belek, a szív és a tüdő károsodása, a máj nagysága is nagymértékben csökken. A bél nyálkahártyái elvesztik felszívóképességüket és ennek hasmenés a következménye. Így az éhezés, különösen gyermekeknél, „öngyorsuló” folyamat. A haj fénytelenné és borzassá válik, gyermekeknél az alkaron és a háton rendellenes szőrzet nő. A bőr papírszerű lesz és el nem múló, apró barna foltok jelennek meg rajta. A szervezet a fertőzések és betegségek iránt fogékonnyá válik, a szellemi képességek gyorsan romlanak. Az ember az ételek megszállottja lesz, nyugtalanná, apatikussá és egocentrikussá válik. És bekövetkezhet az a pillanat, amikor az ember a saját gyerekét kényszerül fölfalni.. Pánikba esett: nem, nem! Itt a por. Reggel belekeveri a teába s megszűnik számukra minden borzalom. I stenem, mennyire gyűlölte, saját kezével tudta volna kinyomni a szemét, azoknak a kegyetlen anyáknak a szemét, akikről, valamikor rég a békében olvasott. Medeát, aki egy hitvány férfi szerelme miatt öli meg két kis gyerekét. Budai Ilonát, aki Menyen, tovább menyen sűrű fenyves erdőn, A felhagyott úton, sötét rengetegen - Hát, mintha hallaná lovak dobogását - S csakhamar leteszi futkosó kis fiát. Futkosó kisfia ilyenképpen síra:- Anyám, édesanyám, ne hagyj el az útba, Essék meg a szíved, ne hagyj itt engemet! Bizony, itt hagylak én édes fiam, téged, Mert fiú helyébe fiút ad az isten, De pénzem helyibe ingyen nem ad isten! ...Azon az éjjelen harcok zaját hallotta a hegyek felől. Esztelen remény költözött a szívébe. A csönd, mely kriptakőként nehezedett az elmúlt napokon, egy letiport nép bénasága volt. Nincs egyedül: valahol valakik fölemelték fejüket a szöges csizma alól. Egyszerre megkísértette a szabadulás reménye. Reggeltől alkonyaiig gyalogolt a hegyek felé kanyargó országúton, nyaka körött a gyerekkel, derekán egy zacskó sült krumplival s egy üveg vízzel. A könyörtelen égbolt alatt, a leforrázott mezőkön akkora árnyékot sem talált, amekkorába a gyerek lüktető fejét belemárthatta volna. S a hegyek sem jöttek közelebb. Feladta. Visszafordult. Felsütötte az utolsó lisztjét kenyérnek - és várt. Addig nem mert tüzet gyújtani, nehogy elárulja a kéményből szállongó füst. Most éjjel-nappal tüzelt. Locsolta a fát, hogy sűrűbb legyen a füstje. A moccanatlan mennybolt alatt magasra kígyózott - a jel. És egy reggelen odaértek a katonák. Hat fiatal férfi - annyi idősek, amennyi a félje lenne - borostás, elgyötört arccal, lázasan csillogó szemmel. Vízhatlan felszerelésüket, felszerelésük tetemes részét már elhagyták: ing, rövidnadrág, géppisztoly, kulacs és tőr a derekukon. Géppisztolyukat előre szegezve nyomultak be az udvarra. Egy szőke, kékszemű óriás vállán cifrább a lap - alighanem ő a parancsnok. A gyerek rémülten szaladt az anyjához a homokozóból. Az asszony hagyta, hogy a szoknyájába temesse a fejét, simogatta és mosolygott.- Ne félj, Gyurgyóka, nem bántanak a katona bácsik. XT _ értették a nyelvét. Három katonát IN Cili elküldték, kutassa át a házat, a padlást, a pincét - ők, az asszony mellének szögezve a géppisztolyt, komoran, fenyegetően várakoztak. A három felderítő visszatért: senki. A tiszt intett az asszonynak. Bementek a szobába, itt valamivel hűvösebb volt. Kiki eldobta magát abban a bútordarabban, amit ért. Az asszony állva maradt, a gyerek szorosan simult a combjához, s most már, hogy nem kellett félnie a katonáktól, csodálattal bámulta csillogó fegyvereiket, szokatlan sapkájukat, a kulacsot a derékszíjukon. Az apja egyszer itthon volt szabadságon, talán az ő délceg, katonaruhás alakja tündöklött fel emlékezetében. Kézzel és arcjátékkal beszélgettek.- Adj enni - parancsolta a tiszt.- Nincs - felelte mosolyogva, sajnálkozva az asszony.- Mid van?- Semmim sincs.- Hát ti mit esztek?- Kiszedjük a földből a sárgarépát, a krumplit, a tormát, az édesgyökeret. A tiszt megborzongott: az meg van mérgezve.- Ebből is kevés van. - Az asszony felhúzta a gyerek mellén az inget. - Minden bordája látszik. Nemsokára meghalunk - s torka előtt elhúzta a tenyere élét. Mosolygott. A tiszt rámeredt: iszonyat és bámulat keveredett a tekintetében. Aztán kiadta a parancsot: a legkisebb zugig átkutatni a házat ennivalóért. Várakoztak. A tisztet zavarni kezdte, hogy az asszony áll előtte s intett neki, hogy üljön le. A nő derűs arccal leült, ölébe húzta a kisfiát s gyöngéden belecsókolt a nyakába. Egymás után jöttek a katonák jelenteni, hogy semmit nem találtak. Az sem, akit a pincébe küldtek. Neki sem jutott eszébe, hogy az üres, némileg már korhadó szapulót ellódítsa a helyéről. Milyen bölcs tud lenni egy sok szülést, sok temetést, sok háborút megért öregasszony. Utoljára jött vissza az a katona, aki a ház szekrényeit, polcait, ládáit kutatta át s diadalmasan tette le a kenyeret az asztalra, a kenyeret, amelyből még csak a sercli hiányzott. Az asszony kétségbeesetten kapott utána - de a tiszt dzsungelkését érezte az ujjam. Visszahúzta a kezét. A tiszt bizalmatlan volt. Nézegette, szagolgatta a kenyeret, aztán tőrével levágott egy karéjt és az asszonynak nyújtotta.-Edd meg! A nő mohón kapott a kenyérért és élvezettel falni kezdte. - Ha én meghalok - gondolta - mi lesz a kisfiámmal? Ezek már nem tudják felnyársalni a dzsungelbicskára, nem tudják falhoz loccsantani a fejét, mert addigra halottak lesznek ők is. Itt marad hét halottal egyedül...? Mennyit fog szenvedni, mire éhenhal, vagy szomjanhal, vagy hullamérgezést kap, vagy megőrül a magánytól... A tiszt levágott még egy karéj kenyeret.- Ezt add a gyereknek - parancsolta. Az asszony megkönnyebbült. Szorosan ölelte magához a gyereket s mosolyogva suttogta:- Látod, Gyurgyóka, a katona bácsik megengedték, hogy együnk a kenyerükből. Edd meg, kisfiam. Amint a gyerek beleharapott a kenyérbe, a katonák feszültsége felengedett. Vadállati éhséggel rohanták meg az asztalt, kitágult orrcimpákkal, remegve, de fegyelmezetten várták, hogy a tiszt hat egyenlő darabra vágja fel a kenyeret. Aztán faltak s amikor az utolsó morzsa is elfogyott, ernyedten dőltek el a székeken, az ágyakon, a padlón. Az asszony is elégedetten, mosolyogva üldögélt kisgyerekével az ölében. Először a kisgyerek lett rosszul. - Anyu! - sírt fel hirtelen, néhány vad görcs szaladt át az arcán, a testén s lekonyult a feje. A tiszt még ébren volt, megértett mindent. Felugrott, artikulálatlanul elordította magát s géppisztolyát az asszony mellének fordította. A sorozat távolian, mint a hegyekből szivárgó fegyverropogás ért el az asszony füléhez.- Késő! - gondolta az asszony engesztelhetetlen gyűlölettel. - Késő már, te bitang! * 65 évvel ezelőtt született a jeles magyar írónő
