Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-02-05 / 6. szám
(Prikler László felvétele) Segélykiáltások hallatszanak kontinensünk déli régióiból is. A Humanitás például a Vajdaságba gyógyszerszállítmányok küldését szervezi. A sokat próbált tuzlai bányászoknak, azok nemzetiségére való tekintet nélkül, a privigyei bányászok szakszervezetével együtt juttatta el a sokszor életmentő adományokat. E küldemények nemegyszer bizony kacskaringós utakon jutnak el a címzettekhez, mert a maffiák Ukrajnában és a Balkánon egyaránt könyörtelenül szedik a sápot - mások nyomorúságából. Nem titok, hogy itthon is egyre több a rászoruló. Emberi sorsok című rovatunkba naponta érkeznek a levelek nehéz helyzetbe jutott, sokszor bizony nélkülöző, elkeseredett olvasóktól. E levelekre elsőként a Humanitás Alapítvány elnöke, Paulicky Péter reagált, felajánlva a segítségüket. Azóta többen, más járásokból is felkeresték már őket a segítségben bízva. Egyetlen alapítvány, természetesen, nem orvosolhatja mindenki baját, ha arra az egész társadalom sem képes. De így is a segítségnyújtás széles körű lehetőségeit keresik. Egy családnak például házhoz szállítva téli tüzelőt biztosít, máshol viszont a használt ruha jelenthet nagy segítséget. a i/asárnap és az alapítvány között is együttműködési megállapodás született, amit a jövőben nemcsak megtartani, hanem bővíteni szeretnénk. Az alapítványnak egyre több a teendője. Csupán a Dunaszerdahelyi járásban tizenkét intézet működik értelmi fogyatékos, egészségkárosult, mások segítségére szoruló lakókkal. A gondozottak nyolcvan százaléka más járásokból került oda. Három intézetet (Nyá- rasd, Apácaszakállas, Medve) a Humanitás is támogat. Ha valaki emberi tragédiák szemtanúja akar lenni, ezekbe látogasson el! A bársonyszékekért mindenre képes csörtetők csak egyszer látnák ezeket a magatehetetlen emberi roncsokat, bizonyára átrendeznék eddigi értékrendjüket. Van intézet, amelynek lakói húsz éven felül is a két-hároméves gyermekek értelmi szintjén vannak. Őróluk többnyire a szüleik is lemondtak. Az egyik ilyen intézet negyvenöt lakójából karácsonykor, a szeretet ünnepén, egyetlenegyet vittek haza a szülei!... Bármily eltökéltség és segíteni akarás csendül is ki az alapítvány elnökének szavaiból, a társadalom átfogó gondoskodását, természetesen, nem pótolhatják. De így is hidat vernek az egymástól annyira eltávolodott emberek kapcsolataiban. (zs.l.) Tudtam a létezéséről, s úgy tűnt, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy létezik egy ilyen alapítvány. Ám nem így vagyunk egymással is? Elmegyünk egymás mellett, önmagunkba merülve, tudomást sem véve embertársainkról, azok gondjairól. Eszünkbe se jut, hogy a szomszédunkat valami bánthatja, és sokszor akkor is hátat fordítunk egymásnak, süketnek tettetjük magunkat, ha valaki kétségbeesetten segítségért kiált. Elvadult világunkban ennyire eltávolodtunk egymástól... Az alapítvány létrehozói úgy találtak egymásra, hogy valamennyien felfigyeltek a Csernobilből érkező vészkiáltásokra. Ma már hosszú história lenne annak ismertetése, hogyan lett a vállalkozók, polgármesterek, hivatalok, intézmények és politikai pártok segítőkészségéből humánus tett. Természetesen a Humanitás így sem bocsátkozhat erejét felülmúló vállalkozásba. Csernobil mindenesetre nem csupán segítséget igényel, hanem számos tanulsággal is szolgál. A legelső talán az, hogy a rászorulók nehéz helyzetén könyöradományok- kal aligha segíthetünk. Ez csak morzsa a nincstelenség tengerében, és az adományozók sem lehetnek biztosak, hogy adományaik egyáltalán eljutnak-e a címzettekhez? A második tapasztalat, hogy a bajba jutottaknak nyújtott segítség csak akkor lehet eredményes, ha a felemelkedésük érdekében maguk is hatványozott erőfeszítést tesznek. És a harmadik megszívlelendő tapasztalat, hogy a jóléti társadalmak, hangzatos ígéreteik ellenére, olykor cserben hagyták azokat, akik annyira reménykedtek a segítségükben. A Humanitás elsősorban csernobili fiatalok szakmai gyakorlatát szervezi vállalkozóink segítségével. Kis csoportokban érkeznek, hogy aztán otthon hasznosíthassák szlovákiai tapasztalataikat. Nagy szükség van erre a csernobili tragédia sújtotta területeken, ahol a magukra utalt emberek életuntak, fáradtak, javarészt megadták magukat a sorsnak. Fel kell hát rázni őket a letargiájukból, távlatokat kell előttük felvillantani. A csernobili fiatalok talán épp nálunk értik meg, hogy az embereket nem választhatják el határok, nem állíthatják szembe egymással a faji vagy nemzetiségi különbségek. Remélhetőleg ezek a fiatalok megragadják a feléjük nyújtott, segítő kezet, mert szüleik elfásult nemzedéke egyelőre erre is képtelen. Vállalkozóink hiába készek a később megtérülő távlati beruházásokra - például pékségek üzembe helyezésével -, ha, bármilyen furcsának tűnik is, nincs, aki ott fogadja e segítséget! EMBERSEGGEL Dunaszerdahelyi HUMANITÁS Alapítvány a rászorulók felkarolására Rovatszerkesztő: Zsilka László Vlado Gloss felvétele SEGÍTÜNK A rovatunkba érkező levelekből szomorú emberi sorsok tárulnak elénk. Íróik többnyire azért ragadnak tollat, mert egyre kevesebb erőt éreznek nehézségeik leküzdésére. Nyomasztó helyzetükbe legtöbbször nem saját hibájukból kerültek (bár ilyen eset is előfordul), hanem a súlyos gazdasági viszonyok vagy családi tragédia áldozatai. Társadalmunk keveset nyújt a rászorulóknak. Sokan jobb sorsból zuhantak a nincstelenségbe, reménytelenségbe. Ebből keresik a kiutat. Nem könyö- radományokat, hanem segítséget kémek. Megeshet, hogy a segélykiáltás nem mindig a leginkább rászorulók ajkáról hangzik el. Talán épp a legrászorultabbak tűrik a legnagyobb megadással sorsukat. Nem zárható ki, hogy ügyeskedők próbálják a maguk javára kihasználni a segíteni kész emberek jóságát. Azt se szeretnénk, ha segítségünk csupán könyöradomá- nyokra szűkülne. Hisz sokan vagyunk, az élet sok-sok területén segíthetünk. Nem csupán anyagiakban, hanem az érvényesülés, a képességek kihasználása, a vállalkozás, a rászorulók felkarolása is lehetséges, ha összefogunk. Most különösen nagy szükség van összetartásunkra. Melengető érzéssel tölt el mindannyiunkat, hogy a segélykérő levelek a jó emberek között visszhangra találnak. Készségükkel, segítségük felajánlásával emberségből vizsgáznak. Jól tudjuk, hogy mindez csupán apró morzsa a rászorulók helyzetének enyhítésére. A segíteni akarás szándéka önmagában is tiszta emberi érzés megnyilvánulása. Köszönet érte! íme, tanúságként olvasóink leveleiből idézünk: Nagyon elszomorodtam, amikor elolvastam az „És még irigyelnek" című levelet. Valami megmozdult bennem, úgy érzem, segítenem kell. Tudok varrni, elég sok ruhám van, néhányat szívesen elküldök a szerencsétlen asszonykának. Kérem, küldjék meg a címét. Kormos Szilvia, Helemba A Vasárnap 51. számában közölt „És még irigyelnek" című levél írójának a címét kérem. Szeretnék segíteni. Darázs Enikő, Pered Kérnénk a „Három kis árva nagymamája" című levél írójának a címét. A fiammal bádogos munkát végzünk. A három árva iránt érzett szerétéiből vállaljuk a tető megjavítását. Simko József, Rozsnyó Olvastam az „És még irigyelnek", valamint „Ha a szülők nem segítenének" című levelet. íróik sorsa nagyon meghatott, ezért elhatároztam, hogy lehetőségemhez képest segítek mindkettőjüknek Pónya Vilmos, Felsőszeli Kérem az „És mégis irigyelnek" és a „Mi lesz velünk" levél írójának címét. Szeretnék segíteni rajtuk Mezei Mária, Rozsnyó A címeket megküldjük az érdeklődőknek. Aranylakodalom tfakoporsóban E szomorú eset Levár Jánosné menyegzőjének ötvenedik évfordulóján történt. A kegyetlen halál Bozsena férjét fél évvel az aranylakodalmuk előtt ragadta el. Leányuk, Majka, megegyezett hát édesanyjával, hogy az évforduló napján délután eljön érte és kimennek a temetőbe, virágot visznek édesapja sírjára és valahol megisznak egy kávét. Édesapja halála óta Majka nagy szeretettel törődött az édesanyjával. Látta, hogy a nagy veszteséget nehezen viseli. Valahogy nem tudott megbékélni férje távozásával, óriási űr keletkezett az életében. A megbeszélt időpontban Majka becsöngetett hát édesanyja ajtaján. Semmi válasz. Üjra csengetett. Többször is. Soha nem történt meg. hogy a mama ne lett volna otthon, ha tudott leánya érkezéséről. Az ajtót megpróbálta a saját kulcsával kinyitni, ám ekkor rettent meg igazán! A kulcs belülről volt a zárban. Tehát édesanyja otthon van! Hiába zörgetett, dörömbölt, most már rosszat sejtve. Többszöri próbálkozás után már tudta, hogy az édesanyjával valami történt. Hirtelen eszébe jutott, hogy nem messze van az ismerősük lakatosműhelye, aki azonnal fogta is a szerszámokat, és néhány perc múlva a helyszínen volt. Az ajtót sikerült kinyírnia, de Majkát szörnyű látvány fogadta: édesanyja az élet legparányibb jele nélkül feküdt a heverőn. Azonnal hívták a mentőket, de az orvosi segítség már későn érkezett. Levár Jánosné. aranylakodalma napján, saját kezével vetett véget életének. Nagy adag altató ringatta örök álomba. „Drágáim, nem tudtam így élni. Édesapád nagyon jó ember volt, biztosan a mennyországba került, de. én is utána sietek, hogy együtt lehessünk aranylakodalmunkon ” - írta az asztalon hagyott búcsúlevélben. A levél elolvasása után Majka idegileg összeroppant. Végtelenül szerette az édesanyját, s bántotta a lelkiismerete, hogy édesapja halála után nem vette magához.- Azt hittük, édesanyánknak semmije sem hiányzik. Szép háza volt, férjemmel az erőnkhöz mérten mindenben segítettük. Lám, mégsem voltunk képesek megmenteni őt. Jobban szerette édesapámat, mint gondoltuk. Ők ketten közel fél évszázadon át boldog házasságban éltek Ha az anyós nem segítene Sokszor felteszem magamnak a kérdést, vajon hogyan bírjuk tovább? S egyáltalán bíijuk-e? Két éve házasodtunk össze, két kisgyermekünk van, tizenegy hónaposak. Sajnos, nem tudjuk őket úgy ellátni, ahogy kellene. Nagyon drága a tejpor, a mosópor, a ruházatról nem is beszélve. A két kicsinek cipőcskét hétszáz koronánál olcsóbban nem kapunk. Miért nem segít az állam a fiatal házasokon? Legalább a gyermekdolgokat tudnánk olcsóbban megvenni. A férjem majd a lábátjárta le, míg végre munkát kapott. Már öt hónapja dolgozik Pozsonyban. Naponta utazik busszal és vonattal, csak az út oda kilencven kilométer. Sajnos a keresete az én gyerekgondozási 135(fkoronámmal se éri el a létminimumot. Még így is örülhetünk, hogy legalább ez van. Az anyósomnál lakunk egy kis szobában. Az ő háztartási berendezését használjuk, mert nekünk semmink sincs. Nincs is miből vásárolnunk. Az anyósom is nyugdíjas és segít, amit csak tud. De ha nekünk ad, neki nem marad. El se tudom képzelni, mi lenne velünk, ha ő nem segítene, holott már tőlünk - fiataloktól ő várhatná a segítséget. A férjem miatt is aggódom. A munka mellett a napi utazás is fárasztó. A koszt se kielégítő. A múltkor is rosszul lett a munkában, az orvos idegkimerültséget állapított meg. Ha lebetegedne, nem tudom, mihez kezdenénk. Emészú magát, hogy hiába igyekszik, nem tudja ellátni a családját. Nem volt szándékomban panaszkodni, hisz azzal úgysem segítek. De le akartam írni, hogy él egy négytagú fiatal család a Ga- lántai járásban. K. M. huszonegy éves édesanya EMBERI SORSOK 1995. február 5. IJasärnap
