Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-22 / 4. szám
VATIKÁNI EMBERÜNK I nter j u A nton Neu wirthtál- Ön, doktor úr, a Szlovák Köztársaságnak a Szentszéknél akkreditált első rendkívüli és meghatalmazott nagykövete. Kézenfekvő hát a kérdés: miben látja a hit szerepét abban a hazai közegben, ahol az ötvenes években önt is komoly retorziók érték; s ahol a kommunista rendszer később sem nézte jó szemmel a vallásgyakorlást?- Ez nagyon lényeges kérdés, hiszen mindenkiben ősidők óta ott él a boldogság, a teljes boldogság iránti vágy. Ez természetes óhaja az emberiségnek, amely mindig is kereste az örök boldogsághoz vezető utat, de rá kellett döbbennie, hogy a neki rendeltetett időben és térben ez elérhetetlen. Ezért érvényesült nála a transzcendens, azaz az anyagon és tapasztalaton felüli dimenzió. A kommunista rendszer viszont eleve tagadta, fantazmagóriának tartotta mindezt; s egyúttal azon mesterkedett, hogy tiltsa, vagy legalább nagy mértékben megnehezítse az egyházak szabad aktivitását. Figyelemre méltó, hogy a Szentatya az 1994 novemberében közzétett „Ha közeledik a harmadik évezred” című apostoli levelében éppen az imént említett történelmi időszak tanulságait is boncolgatja. Széles körű elemzésének egyik gondolatsora arra utal, hogy az ember ma már tudatosítja: a karácsony évről évre az idők teljességének ünnepe, amely azt sugallja, hogy Isten az emberiség történelmének közvetlen részévé vált. Ennek ténye kétezer éve vált földi valósággá; a földi halandó azóta történelmileg hiteles tényként tudatosíthatja, hogy Isten az ő végtelen teljességével van jelen a fájdalmunkban és szeretetünkben; hogy elnéző tud lenni az emberi gyarlóságokkal szemben s megértő az emberiség gondjait illetően is. A hit feladata pedig az, hogy ezt tudatosítsuk; hogy ezt képesek legyünk tudatosítani magunkban.- A naptár szerint nemhogy a karácsony, de a szóban forgó ünnepkörhöz tartozó vízkereszt is jócskán elmúlt már. Egy mozzanat erejéig mégis érdemes visszapillantani ’94 karácsonyára, amikor is az alig két esztendeje önállósult Szlovákia ajándékozhatta a Vatikánnak a Szent Péter Székesegyház előtti téren magasodó fenyőfát! A pápa és a Szentszék részéről ez figyelemre méltó gesztusnak tűnik...- II. János Pál személyes érdeme, hogy karácsonykor immár tizenkét éve más-más országból érkezett fenyő díszíti a bazilika előtti térséget. Ez a hagyományteremtés, annak idején, a pápa részéről egy nemes gondolat volt, Szlovákia számára pedig megtisztelés, hogy tavaly hazánk lehetett a „világkarácsonyfa” adományozója. Természetesen, Szlovákiának ez egyben kitűnő nemzetközi hírverés volt; noha e tekintetben nem szabad csupán a Szlovákia-láttatás külsődlegességeinek szemszögét forszírozni. Jómagam már régebben tűnődöm azon, hogy az emberiség nemcsak a szóözönnel elegy vizuális külsőségekkel, hanem a verbalizmusnál hitelesebb, elmélyültebb, őszintébb módon érintkezik egymással. Ezért amikor kiderült, hogy 1994 decemberében Szlovákia szállíthatja Rómába a Vatikánnak szánt óriásfenyőt, én a puszta tény mélyebb összefüggéseit éreztem igazán fontosnak. Azt, hogy a karácsonyfa nemcsak a szóban forgó ünnep, hanem a család szimbóluma is - a tavalyi esztendő pedig éppen a család nemzetközi éve volt! Megfelelő családi háttér nélkül aligha létezhet igazi boldogság és gyengül a hit. A családi kör az a hely, ahol a nyugalom, az otthon érzete, illetve az anya jótékony szerepe és nem utolsósorban az anyanyelv hatása találkozhat egymással; ahol minimálisra csökkenthetők a stresszhatások; ahol a békesség, az otthon és a haza is azonos fogalmat jelölhet. Ezért volt fontos, hogy az a sudár fenyőfa Szlovákia lakosságának felekezeti vagy nemzetiségi hovatartozására való tekintet nélkül, az ország valamennyi lakosának közös ajándékaként érkezett a Vatikánba.- Ön miben határozná meg az anyanyelv személyiségformáló, önazonosságtudatot erősítő szerepét?- Én most nem csak a szlovák, a magyar, a német, az olasz vagy bármely nyelvről, hanem az ANYANYELVről beszélek. Arról a nyelvről, amelynek ritmusára és dallamára a magzat már a kismama testében, még a születése előtt rá- érez. Ez a nyitja annak, hogy miért érzi szinte mindenki szívügyének az anyanyelvét, amely azután - egészséges társadalmi környezetben - családi, majd nemzeti nyelvvé terebélyesedik. Mint ahogy az otthon is csak akkor párosul a haza érzetével, ha az megóvja az egyént a különböző stresszhatásoktól. Ehhez viszont társadalmi harmónia, széles körű tolerancia és a jog- államiság elveinek gyakorlati érvényesítése szükségeltetik; ide értve az anyanyelv használatához való jogot is. A problémaérzékeny és körültekintő nemzetiségi politika így arra törekszik, hogy az otthon fogalma mindenki számára azonosítható legyen a haza fogalmával is. Ez az, amit a családok kulturális-etikai emlékezetének hívnak. Sajnos, napjaink fonák valósága, hogy az emberek között mostanában éppen az anyanyelv jelenti a szembefordulásra késztető választóvonalat.- Neuwirth úr, a Kereszténydemokrata Mozgalom pozsonyi nagygyűléseinek egyikén kijelentette: az ön számára pótolhatatlanul fontosak voltak mindazok a tapasztalatok, amelyeket az élet extrémitásai között, például az ötvenes évek atrocitásai során szerzett... Érdekelne hát, vajon ki tanította élni?- Az otthoni környezet, a család. Különösen az édesanyám tudta csodálatosan megoldani a nehéz élethelyzetek sorát. És talán ennél is fontosabb, hogy a szüléimét sohasem láttam gyűlölködni; a kereszténység gondolatkörét pedig úgy oltották belénk, hogy annak példáját a hétköznapok gyakorlatában is alkalmazták. Így döbbentem rá, hogy a megbocsátás erőt, lelki nyugalmat ad az embernek. Ennek fokozatos tudatosítását tartom életem legértékesebb ajándékának.- Eszerint nem feledni, hanem megbocsátani kell tudni?- Igen. A rosszat, bármennyire is személyesen érint bennünket, mindig a nevén kell nevezni; a hangsúly ellenben a megbocsátáson van. Ez lehet az egyik eszköze annak, hogy a rossz ne ismétlődhessék meg. Engem a sors tanított meg arra is, hogy a megbocsátás éppen olyan velejárója az életnek, mint a szenvedés. Amennyiben értelme van a szenvedésünknek, akkor elesettnek sem érezzük magunkat emiatt. Bennem is ez tartotta az erőt, amikor a keresztény hitemet nyíltan vállalva bizony nehéz élethelyzetekbe sodródtam.- Ne haragudjon, nagykövet úr, de az érem másik oldalát tekintve az is érdekelne: önnek vajon volt-e vitája is azzal az egyházzal, amely azért hagyta magát bedarálni a kommunista fennhatóságú állam által?... Ráadásul ez a pártállam meg akarta őrizni a partneri viszony látszatát.!- Végtelenül bonyolult kérdésről van szó. Az előző rendszer ugyanis előszeretettel színlelte, hogy különbséget tesz a Vatikán politikája és az egyház élete között. E kétarcúságát arra alapozta, hogy mindazt, amit a Vatikán kétezer esztendős filozófiájának és tevékenységének mondunk, az nyilvánvalóan magán viselte az emberi tévedések kockázatát is. Erre épített a korábbi rendszer, amikor arra törekedett, hogy az emberek tagadják meg a hitüket és forduljanak szembe az egyházzal. Így ha valaki ingatag, netán „csak” befolyásolható volt, akkor könnyen tévútra kerülhetett. Voltak, akik időben rádöbbentek, hogy a hit elvi fontosságú kérdéseiben a kompromisszumok ingoványos talajára léptek; de valóban rengetegen akadtak, akik felültek a totalitariánus áramlatoknak. Szerencsére, a legnehezebb időkben is megőriztem a hitemet. Sőt! Hála a Gondviselésnek, engem az egyház életem minden pillanatában és nehézségében szinte pátyolgatott. Ám ez nem jogosíthat fel arra, hogy elforduljak mindazoktól, akik az elmúlt évtizedek során kikerültek az egyház vonzásköréből. Legfeljebb megoszthatom velük saját élettapasztalataimat; de szemrehányást nem tehetek nekik, elvégre minden szabad ember természetes joga, hogy mindenkor a belátása, józan értékítélete szerint cselekedjen.- A Szentszék vajon miként néz a katolikus egyház belső megtisztulására Szlovákiában? Hogy csupán egyvalamit említsek: a papság körében is szép számmal akadtak, akik cimbora- ságra léptek a hírhedt StB-vel...- Ez egy időszerű kérdés. A pappá avatás, a püspökké szentelés ténye ugyanis senkit sem óv meg attól, hogy emberileg esetleg csődöt mondjon, hogy ne szegje meg Isten parancsolatait. Földi haladókként valamennyien esendők vagyunk, amit az egyház is tudatosít. Gondolom, nyíltan leszögezhetem, hogy az érintettek nem azért vétkeztek, mert az egyházhoz tartoztak; hanem azért, mert a kísértést jelentő helyzetekben - sajnos - nem az egyház nyújtotta támaszt, hanem karriervágyból vagy egyéb egyéni elhatározásból a saját boldogulásukat keresték. Emberileg levitézlettek, attól teljesen függetlenül, hogy az egyházban milyen tisztséget töltöttek be. Az egyház természetes feladata, hogy tárgyilagosan ítélje meg ezeket a kérdéseket, de ez nem jelent erkölcsi feloldozást. Ezért az egyház elítéli az ilyen botlásokat, egyúttal azonban esélyt ad arra, hogy az illető helyrehozhassa korábbi ballépését.- Neuwirth úr! 1993 februárjában ön a Kereszténydemokrata Mozgalom köztársaságiel- nök-jelöltje volt, 1994 nyarától pedig Szlovákia vatikáni nagykövete. Gondolom, talán ön a legalkalmasabb személy, akitől megkérdezhetem: mi a véleménye arról, hogy a szlovákiai papság jelentős hányada - még a püspöki kar berkeiben is - az őszinte toleranciát ritkán gyakorló mélynemzeti irányvonal aktív támogatója!- A szlovák államiság ténye jogos nemzeti törekvések eredményeképpen valósult meg; ennek gyakorlati értelme azonban nem lehet más, mint egy olyan társadalmi rend megteremtése, amely az ország minden polgára számára a teljes értékű önmegvalósítás lehetőségét biztosítja. És ha netán a papság körében is akadnak olyanok, akik ezt nem így gondolják, akkor a mi kötelességünk, hogy rávezessük őket tévedésük lényegére. Például ezért is tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy kinek-kinek az anyanyelve ne választó- vonal, hanem mindannyiunk számára a kölcsönös tisztelet s megbecsülés eszköze legyen.- A vallásgyakorlás jogának szemszögéből ítélve a Szentszék vajon miként látja a felvidéki Munkatársunk vatikáni útját a FÓRUM ALAPÍTVÁNY és a MÉCS LÁSZLÓ ALAPÍTVÁNY támogatta. MIKLÓSI PÉTER magyarság helyzetét? Nem titok, ennek apropóján a kisebb-nagyobb gondok sokaságát sorolhatnánk most föl, ám hadd említsek csupán két lényeges tényt: a szükségesnél jóval kevesebb a magyarul is kifogástalanul beszélő pap, ugyanakkor a magyar nyelv pusztán heti egyetlen óra nem kötelező tantárgy a pozsonyi papi szemináriumban... E helyzet természetes velejárója, hogy a magyar nyelvű egyházi szertartások száma is kevesebb a kelleténél.- A Vatikán élénk érdeklődést tanúsít a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kérdések iránt. Úgy is mondhatnám, hogy ezt a problémakört a Szentszék a helyzetéből eredő kiemelt feladatként kezeli. Részint azért, mert a kisebbségek sajátja az érzékenység, részint pedig azért, mert esetenként valóban csorbát szenvedhetnek a jogaik. Ennél is veszélyesebb, ha az ebből adódó nézeteltérésekből nemzetközi feszültséggócok keletkeznek. A Vatikán ezért teljes tekintélyének latbavetésével azt szorgalmazza, hogy ezek a kérdések rendre tárgyilagosan, lehetőleg rugalmasan rendeződjenek. így a Szentszéknek, egyebek között, arról is tudomása van, hogy Szlovákia vegyes lakosságú tájain valóban kevés a magyar ajkú pap. Ám legalább ennyire világos az is, hogy a szlovákiai magyarságnak mindaddig nyilván nem lesz elegendő létszámú saját papja, amíg a teológiai egyetem hallgatóinak körében nem gyarapszik a magyar környezetből származó papnövendékek aránya. Ehhez viszont, legalábbis a mai fiatalok körében, a papi szolgálat iránti érdeklődés szükségeltetik: a jövőben viszont az, hogy az ország déli tájain is újra minél több gyermek szülessen, hiszen ennek függvényében növekedhet majd a papi hivatás iránt érdeklődők száma. Elsősorban a szlovákiai magyarság feladata tehát, hogy kinevelje önmagából saját papjainak egy újabb nemzedékét.- Nem lendítene a helyzeten az esztendők óta sokat emlegetett, pünkösdi imanapokkal s aláírások tízezreivel is nyomatékosított igény megvalósítása a szlovákiai magyar püspökségre vonatkozóan?- Saját tevékenységi körében az egyház nem alkalmazza a nemzeti elvet, így a nemzeti jelleggel létesített püspökségek gyakorlatát sem pártfogolja. A Vatikán, a fölösleges konfliktusokat kerülendő, inkább az államhatárokhoz igazodó egyházi tartományok elvét szorgalmazza. A lélektani, társadalmi és egyéb gyakorlati szempontok figyelembe vételével nemigen hiszem, hogy megvalósítható lenne a már sokat emlegetett szlovákiai magyar püspökség gondolata. Ha szabad, én ehelyett inkább egy, kereken fél évszázada Prágában már jól bevált egyházi gyakorlat újragondolását javasolnám. Akkoriban ugyanis a prágai érsekségnek két vikáriusa volt, s közülük az egyik helynök ha nem is kizárólag, de elsősorban a németek által lakott csehországi területek egyházi gondjaival törődött. Ez egy olyan történelmi modell, amely bizonyos korszerűsítéssel talán napjainkban is megvalósítható lenne, hiszen Szlovákia tizenöt püspöke közül hárman is beszélik a magyart. Természetesen, a nyelvtudás csupán az egyik szempont, elvégre egy-egy papnak nemcsak nyelvtudásra van szüksége, hanem arra is, hogy belülről szintén azonosulni tudjon lelkipásztori hivatásával. Meggyőződésem, és eddigi élettapasztalataim is azt sugallják, hogy egy jó pap nemcsak a lakosság nemzetiségi megoszlásának statisztikáit tartja szem előtt, hanem ha tört magyarsággal is, vagy fordítva, nem egészen hibátlan szlováksággal, de külde- tésszerűen képes megosztani híveivel azt a Krisztust, aki benne lakozik. Legyen az illető felvidéki pap vagy éppenséggel érseki helynök, akinek - esetünkben - a magyar és a szlovák lelket egyaránt meg kellene értenie. Ez már nem a szűkén értelmezett hittudomány, ez az emberi kapcsolatok kérdése. Sőt! Talán elsősorban az. Szilárd meggyőződésem, hogy egy pluralista és toleráns társadalomban csakis kölcsönös tisztelettel, így mások lelkiismeret- beli nézeteinek őszinte respektálása alapján lehet felépíteni a valóban demokratikus társadalmi formát.- Köszönöm az interjút! INTERJÚ 1995. január 22. lAsámap
