Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-15 / 3. szám
BENEDEK ISTVÁN Ösztön és bűnözés (1943), Ösztönök világa (1948), Három ing (1953), Aranyketrec (1957), Csavargás az Alpokban (1958), Kisvárosi történet (1961), Beszélgetés ideges emberekről (1963), Ember és gyerek (1964), Lélektől lélekig (1970), Pusztába kiáltott szó (1974), Közérdekű magánügyeim (1990). A felsorolás nem teljes, a címek nem ölelik fel Benedek István teljes életművét. Irt tanulmányt és tudományos érteke• Ön orvos, író, tanár, a költészet szerelmese. Ezek közül melyik a leg?- A leg? Az írás. Könyvet írni az igazi feladatom. A többi mellékes. Most belesodródtam a politizálásba. Nem is politizálás ez, csak felvilágosító előadásokat tartok és a lapokban publikálok, de a lapok lassan mind elfogytak, most már nincs hová írni. • Professzor úr, az úgynevezett modem versekről azt mondta az előadásában: nem állítja, hogy rosszak volnának, de azt sem, hogy jók. Öregember nem köteles azokat érteni. Pedig általában az idősebb pályatársak okítják és mondanak véleményt az ijjabbakról.- Egy fiatal költő nem hagyja magát oktatni egy öregúrtól. A saját feje szerint akar verset írni, és ez nagyon helyes. Ha a tehetsége megvan hozzá, akkor jó verset fog írni és nem kell külön oktatni. És ha igazán nagy tehetség, akkor még el is fogadja az okítást egy nála idősebb és okosabb embertől. Mert azért biztos, hogy Gyulai Pál sokat használhatott az ifjú költőnek, vagy Babits Mihály annak a Szabó Lőrincnek, aki fiatalon felkereste. Segítséget jelentett, mintsem bántalmat. De a legritkább eset, hogy egy ifjú titán elfogadja az idősebb korosztálynak a lesújtó véleményét. • Ön elfogadta az idősebbek véleményét ifjú korában?- Én Benedek Elek unokája vagyok és Benedek Marcell fia. Olyan családban nőttem fel, ahol magától értetődően elfogadtuk azt, hogy Benedek Elek nagyszerű meseíró, regényíró, szerkesztő, s ha ő véleményt mondott, akkor annak örültünk és tiszteltük. Ha Benedek Marcell tette ugyanazt, teljes tisztelettel fogadtuk. Nem tudom, hogy ha nem ebből a családból származom, ugyanez lett volna-e. Nyilván ha valaki csak az idős korával viszonyít, az nem lett volna nekem elég. De ha olyasvalaki, akire felnézek, rám néz, akkor tisztelettel köszönöm meg. Tehát ha egy Németh László vagy egy Illyés Gyula, aki az én nemzedékemnek kvázi tanítói lehettek életkoruknál fogva, mondtak valamit, azt nem utasítottam el pökhendien. Örültem, hogy szóba állnak velem. • Az irodalmi örökség előnyt jelentett?- Természetesen. De olyan nagy előnyt azért nem. A tehetség önmagában az előny, nem az, hogy az embernek van egy író papája és író nagypazést, jegyzetet és regényt; dolgozott kórházi orvosként, vezette a kolozsvári egyetem lélektani tanszékét, főorvosa volt az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetnek. A jó múltkor Gútán tartott előadást. A kultúrházban sokan voltak - a diszkón. Az ő előadásán kevesebben. A hazafias költészetről beszélt, verseket mondott lélegzetelállítóan szépen, majd két órán át. Akkor és ott kértem tőle interjút. pája. De ártani nem ártott. Ellenkezőleg. Megkönnyítette azt, hogy akkor, amikor elég tehetséges voltam, érvényesüljek. Más lapra tartozik, hogy ma az érvényesülést ideológiai ellentét akadályozza. Ez a ma tulajdonképpen a Horthy-korszakban kezdődött és a fordulat után sem változott, hanem folytatódott. A Horthy-korszakban nagyapámnak a baloldali magatartása, a Tanácsköztársaság utáni elcsapatása állított félre bennünket. A következő korszakban az volt a baj, hogy nem voltunk eléggé baloldaliak. Benedek Marcellt csak-csak megtűrte a rendszer, de engem már bizony kevésbé. Ez nem azt jelentette, hogy nem adták ki a könyveimet, csak hát egyikkel két-három-öt évet, a másikkal nyolc-ti- zennégy évet kellett rostokolni, de végül mégiscsak megjelentek. A Kádár-rendszerben a televíziónak állandó főműsorában szerepeltem, most nem. • Önt orvosként is ismerték, szerették.- Az Aranyketrecből, ötvenhétből! Az már régen volt. A forradalom dobott ki, egyenesen intemálótáborba. Onnan kikerülve örültem, hogy el tudtam helyezkedni szakrendelésen mint elmeorvos. Pszichoterápiával foglalkoztam addig, amíg az írásból nem tudtam megélni. Amikor mint író eléggé lábon álltam, teljesen felhagytam a gyógyítással. • Az utóbbi években elárasztották a világot a csodatevők, elképesztő gyógyulásokat ígérnek, és a könyvpiac is bővelkedik fantasztikus lehetőségeket kínáló kiadványokban. Professzor úrnak mi erről a véleménye?- A nagyközönség annyira belesüppedt a miszticizmusba, varázslóknak hisz, csodadoktoroknak, és szinte kínálja magát arra, hogy a hipnotizálástól kezdve a legkülönbözőbb kuruzslásokat elfogadja. Végül is az orvostudomány a betegségek nagy részét nem tudja meggyógyítani, az emberek előbb-utóbb meghalnak, ez óhatatlan. A legtöbb ember ezt nem hajlandó tudomásul venni, addig keres, míg végül is talál magának csodadoktort. A csodadoktor természetesen nem tudja meggyógyítani, de csodát tenni tud: kiveszi a zsebéből a pénzt. Hát én ezt utálom! Ez nem a népi gyógyászatra és a gyógyfüvekre, gyógynövényekre vonatkozik, mert azzal tisztában vagyok, hogy a természetes szerekben gyógyítóerő van, de azzal is, hogy ezzel mennyire vissza lehet élni! • Nagyon sok az idegbajos ember?- Nagyon sok. Sőt, sokkal több, mint amennyit az ember világosan lát és ahány kezelésre vár. Mert az úgynevezett egészséges emberek nagy része is neurotikus, pszichopata, hisztérikus, neuraszténiás, neuropátiás, tehát ezeket az apró idegzavarokat sokszorosra lehet szorozni. Ha valaki ne- kiáll analizálni az embereket, alig talál olyat, akinek ne lenne valamilyen lelki nyavalyája. • Lehet ez ellen valamit tenni?- Nem találták még fel a megfelelő gyógyszert. Az analitikus gyógymódok egy-egy emberen tudnak segíteni, de tömegen nem. Azt nem lehet várni a pszichoanalízistől, hogy társadalmat meggyógyít. Egy gazdag ember elmegy pszichoanalízisre, mert rengeteg pénze van, és az ugyancsak gazdag pszichoanalitikusnak a díványán fekszik évekig. Utána, mondjuk, úgy találja, hogy az állapota jobb - vagy nem mindig találja úgy. Nagyon sok olyan esetről tudok, amikor nyolc-kilenc évig folyó analízisek eredménytelenek voltak. Ezek nem biztos módszerek. Inkább elhitetések. Elhitetik a beteggel, hogy neki jókedve van, és akkor nem lesz depressziós. Ebben a tekintetben a csodadoktorok hatása nem lebecsülendő, mert azok sokkal intenzívebben tudnak hatni a páciensre, mint a monoton munkába belefásult kórházi vagy klinikai orvos, akinek már elege van abból, hogy örökké panaszkodnak, és az egészet rutinmunkaszerűen végzi. Ezzel szemben a csodadoktor, a varázsló attól csodadoktor, hogy mindenkit meghallgat, és már a meghallgatás fél gyógyulás. Jól kibeszéltem magam, már jobban vagyok. Voltaképpen azért is hagytam abba a szakorvosi munkát, mert hiányérzetem volt, én csupán hagyom, hadd cseréljék ki magukat, aztán kegyelemmel elbocsátom őket. Gyakorlatilag semmit sem tudtam nekik nyújtani, csak azt, hogy meghallgattam őket. S ez nekik sok volt, de nekem kevés. Úgy éreztem, egy orvosnak azért ennél többet kellene segítenie. • Professzor úr sokat dolgozik?- Sokat. Dolgozás az is, hogy el kell mosogatni az edényt, bevásárolni vagy füvet nyírni. A házimunka rengeteg energiát elvon az embertől. Komikusán hangzik, de a rabszolgaság megszüntetése óta van ez a teher rajtunk. ^ * Bevallottam a professzor úrnak: azt hittem, nagyobb lesz az érdeklődés az előadása iránt. Mi lehet e közöny oka? - firtattam.- Az etikai káosz. Nemcsak a magyar, hanem az egész világ etikai káoszban él, és megy fokozatosan lefelé. Gazdaságilag és erkölcsileg is zuhan. Európa elamerikásodik, Amerika elprimitivizálódik. Nem tudom, mi lesz ebből a világból. Voltam Európában, voltam Amerikában, vagyok Magyarországon. Mindenütt tapasztalom ezt a lemérhető zuhanást. Nyolcvan év alatt az embernek módja van arra, hogy összehasonlítást tegyen, milyen volt Európa hatvan évvel ezelőtt. • Mindenütt fennen hangoztatják, hogy megyünk Európába...- Nekünk semmi mennivalónk Európába. Európa jöhet hozzánk! Vagyunk olyan kulturáltak, mint Európa. Kopasz-Kiedrowska Csilla BENEDEK ISTVÁN* em mind európai, aki Európában él. József Attila találóan mondta Thomas Mannra: fehérek közt egy európai. Indirekt módon megadta ezzel az európaiság definícióját, ami egyáltalán nem könnyű dolog. Európa csúnyán lejáratta magát sok évszázad során, akárcsak a kereszténység, vagy egyszerűen maga az ember, mégis: európainak lenni, kereszténynek lenni, embernek lenni egyfajta magasztos kötelezettség. Nincs receptje. Nekünk itt, a periférián különösen nem könnyű. Európa sohasem fogadott be bennünket, mégis szívósan hozzá tartozunk. Szégyelljük Európa barbárságát, mégis büszkén valljuk magunkat európainak. Kritériumait könnyű megfogalmazni: civilizáció, kultúra, demokrácia. Kétségtelen, mi magyarok mind a háromban erősen lemaradtunk. A civilizáció elsősorban pénzkérdés, itt állunk a legrosszabbul. De azért nem lehet mindent az anyagiakra hárítani. Szegény ember is lehet civilizált, szegény ország is tálalhatja ízlésesen a szegény ebédet. Hajói belegondolunk, voltunk mi már ennél szegényebbek is, és épp akkor tudtunk aránylag a legcivilizáltabban viselkedni. Az első meg a második világháborút követő évekre célzok, a valóságos és eszmei romok eltakarításának korszakára. Ha a civilizációban európai színvonalon akarunk maradni, ott kell folytatnunk, ahol a húszas és a negyvenes évek közepén elkezdtük. Bonyolultabb a helyzet a kultúrával. Az európai kultúra történelme sokáig idegen volt tőlünk. A későn érkező magyarság rosszul indult. A hunok utódának hitte és adta ki magát, a kalandozások korában szerezte első - és végleges - ellenségeit. Akkor még a magyarság volt az ellenség. Európa szemében a szörny; nem véleüen - és ránk nézve cseppet sem hízelgő -, hogy ( Részlet) a mesebeli emberevő szörnyet franciául és angolul ogre-nak hívják, ami a magyar (hongrois) elnevezés torz változata. Csak az átlagos franciák és angolok műveletlensé- gében bízhatunk: nem tudják, hogy az emberevő óriással bennünket aposztrofálnak... Mátyás király megpróbált egy pillanatra felzárkózni az európai kultúrához, időnként az erdélyi fejedelemség is, csekély sikerrel. A Habsburg-uralkodóház besegített volna bennünket Európába, de olyan áron, amiben nem lett volna köszönet: ha elnémetesedünk. Maradtunk inkább rebellisek, félig ázsiaiak, félig pogányok; ezért nem kell szégyenkeznünk. Végső soron sem a török, sem az osztrák nem tudott lenyelni bennünket, erre még büszkék is lehetünk. Kevésbé arra, hogy amikor Descartes és itthon Apáczai Csere idején a magyar diákok elkezdték látogatni a nyugati egyetemeket, a hazatérők sorra belefúltak az ázsiai sárba. Az „európaiságot” a XVIII. században a francia felvilágosodás jelentette, az encik- lopédisták - és akiket utólag hozzájuk csapunk, noha a maguk korában ellenfelek voltak. Általában meg szoktak feledkezni arról, hogy a felvilágosodás egy nagyon picinyke csoportra korlátozódott, és hogy XV. Lajos Franciaországa abszolutisztikus monarchia volt, minden felvilágosultság nélkül. II. Frigyes Poroszországa, II. Katalin Oroszországa is csak annyiban volt felvilágosult, hogy az uralkodónak szabad volt Voltaire-ért lelkesedni, miközben önkényuralmát senki és semmi nem korlátozta. A francia forradalom eléggé brutálisan avatkozott be Európa történelmébe; az európaiság fogalmát Napóleon imperializmusának sem sikerült érvényre juttatni, hiába játszotta meg magát a császár. Ezekben az időkben nálunk Csokonai, Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey európaibb volt a vérben úszó Európánál, nem is szólva korábban Berzeviczy Gergelyről, később Wesselényi Miklós báróról. Kétségtelenül a reformkor volt az, amikor a magyarok legközelebb állottak az európaisághoz. Ha ez érdem - márpedig érdem -, elsősorban az arisztokraták érdeme. El kellene már nyilvánosan ismerni, hogy a magyar arisztokrácia nemcsak népnyúzó földesurak- ból állt, hanem Wesselényitől és Széchényitől Eötvösig és Keményig a legnagyobb magyarokból, valódi európaiakból, akik nélkül még ma is nomádok lehetnénk a pusztában. Ha jobban figyel vala az ország Wesselényire, Kemény Zsigmondra, ma talán közelebb volnánk Európához, mint vagyunk. *Az író a napokban ünnepli 80. születésnapját. Néha kínai fallal körítem kertemet. Kizárom az embert, hogy szeretni tudjam az embert, mert tetőtől talpig gonosz, és mégis szeretni kell! Álmaim bozótjába bújok, mint Ádám a paradicsomban. Egy hang tükörként kérdez a magasból: ki vagy te? Én a szenvedések szűrőin szűrtem a véremet. Aranymosónak álltam életem folyójába. Meríteni próbáltam a jóságból és a szerétéiből. Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből, egy jánosbogár csak bogárnyit csenhet a napfényből, én ember vagyok, s csak embernyit meríthetek Istenből! Ez vagyok én. A szenvedések szűrőin szűrtem véremet: mégis paráznaság iszapját sodorja, mint az árvíz. Aranymosónak álltam életem folyójába: mégis hiú vagyok, mint a többiek, szeretem, ha szemet hunynak hibáimra, örülök a tömjénezésnek. Ez vagyok én. Tetőtől talpig ember vagyok, s magamat is szeretnem kell! Könnyeim varázslatos vegyi vize végig csorog a lelkemen, s most látható lett egy titkos írás. Valaki valamikor titok-tintával írt a lelkemre, most látható lett az üzenet: „Eddig nem találtál semmit, mert magadat kerested! Hazudtál: első volt az Én, második a Felebarát, harmadik az Isten! Ezért nem találtál semmit. A szentek és más hősök más sorrendet hajszoltak: első az Isten országa, második a Felebarát, harmadik az Én. Ez az út, az igazság és az élet.” Ennyi aranyat mostam ki máma a folyóból. Ezt az aranydrótot kifeszítem magamtól a végtelenig. Az egyik végén van Isten, a másik végén egy kis villanylámpa: én. Megindulnak az örök áramok, és kigyúlok a sötétben... Ha ő akarja, világítok betegek ágya felett; ha ő akarja, nászi népnek világítok; ha ő akarja, világítok minden magyaroknak; ha ő akarja, ívlámpa leszek a beborult Európa felett... Ha ő akarja, egy fekete kéz kinyúl az éjszakából s a lámpát összeroppantja örökre... * A költő születésének 100. évfordulójára emlékezünk IRODALOM 1995. január 15. 1/BSäriJBp
