Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-18 / 25. szám
IiBsúrnap 1995. június 18. publicisztika KÉ RDÉSEK Itt és most? Ilyen megátalkodott időben? Vannak-e még egyáltalán? S ha igen, hogyan tudunk élni a maradékkal? Mit ér idenyomorított kultúránk egészének pl. a vers- és prózamondók negyvenéves versenye? A szemérmetlenül megtagadott jussunk, az adóinkból elorozott anyagi lehetőségek dacára, milyen szintű szakmai körülményeket tudunk biztosítani? Csak „a dotáció” apadásával magyarázható, hogy a bírálóbizottságokból szinte már teljesen kihullanak a hivatásos előadóművészek? Akik a színpadot és a pódiumot nemcsak a nézőtérről ismerik? Mit ér a nagyreményű vers- és prózamondóknak, ha égő cigarettával hadonászó, háttérintrikákat nyálazó, kezdő álzsenik felületes véleménye a hangadó? Ha a mindentudósító notórius túlbuzgóságában nyomást gyakorol a zsűrire és egy rövid híradásban is vélt-valós sebeit nyalogatva személyeskedik? Az amúgy is mostoha lehetőségek mellett segíthetik-e az ilyen kisebb(rendű)ségi ficamok azokat, akik gyanútlan tehetségükkel, a világot-meghódítani-akarásukkal teret kémek maguknak egy alkalmatlan „kultúrházban”? Egy erre az előadói műfajta minden ízében rossz, építészetileg is silány szocreálban? Teljesítheti-e így maradéktalanul a küldetését az egyre rutinszerűbb rendezvény? (Ha nincsenek újításai, ötletei, meglepetései?) Méltó tud lenni az évről évre jelentkező emberi értékek felkarolására, segítésére? Kézen tudja-e fogni az aprókat és a nagyobbakat? Tudja-e erősíteni szívük dobbanását, hitüket, szellemük szárnyalását? Amikor mindannyian a sátán karmaiban vergődünk? Itt és most! ÉSZREVÉTELEK, állítások és aggasztó helyzetfelismerések is vannak a feltett kérdésekben, de bennük van a létezésünket igazoló erő és akarat tényfeltárása is. Hogy még vagyunk, létezünk, nem tapostak el bennünket teljesen. Még születnek, még jönnek utánunk, akik szívükbe fogadják, megértik, megélik anyánk nyelvének, apánk lelkének kincseit. Sőt! Veszik a bátorságot, hogy felragyogtatva továbbadják azt! Ez az egész esemény-játék értelme! És felelőssége! E súlyos felelősségérzet kényszere hívta elő a bevezető kérdéseit és aggodalmait. Kár, hogy ezt csak utólag, papíron lehet közölni, hogy az esemény nem ad lehetőséget a szakmai vélemények cseréjére, az okos gyülekezetek szellemi örömére, a tanulságok alapos elemzésére, az ad hoc bírálóbizottság tagjainak valamelyes szakmai összehangolódására. Persze, még arra sem kerül sor, hogy bemutassák őket egymásnak. A mai napig nem tudom, ki volt annak a zsűrinek az elnöke, amelyikben dolgoztam. Ezért fal melletti osonások, lesütött szemek, büfés bizonytalanságok, kocsmai szemtelenkedések, sunyi lapítások és hát mögötti mocskoló- dások adják a kovászt. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy ezekben a diszciplínákban világbajnokok vagyunk! Ez „élteti” színházi kultúránkat, de még minisztériumi pályázatainkat is. (Ezzel a témával még adósa vagyok Roman úr volt minisztériumának.) VÉLEMÉNYEK és megalapozott szakmai értékelések ismertetésére, a minősítések indoklására egyszerűen nem volt mód és idő. Maradtak a találgatások, a sanda feltételezések, a „demonstrációs magamutogatások” cinikus vádjai, majd ki-ki a maga igazságának, bizonytalanságának, keserűségének, netán kárörömének kétes tudatával egy évre elvonult civil időmúlasztásába. A felsoroltak alátámasztása miatt is kötelességemnek érzem, hogy több mint 35 év KÉRDÉSEI, ÉSZREVÉTELEI, szakmai tapasztalatai és ismeretei birtokában egy VÉLEMÉNYT nyilvánosságra hozzak. A IV. és V. kategória zsűritagjaként azonos megalapozottsággal és nem kisebb szakmai és erkölcsi felelősséggel mondtam véleményt az adott pontszámok korlátáival. Az alábbi értékelésekkel és indoklásokkal konkrétabban szeretném segíteni a résztvevők további munkáját, tehetségük kibontakoztatását. Annak eldöntésére, hogy ki volt „a legjobb”, még egy közismerten szerény újságíró sem vállalkozhat. Sajnos, még a közönség sem. Ennek bizonyítására számtalan példát lehetne felhozni, de helyszűke miatt gondolkodjunk el Hamlet színészekhez intézett intelmein. Ráadásul ez nem atlétikai vagy úszóverseny, ahol századmásodpercek is dönthetnek. Éppen ezért csak EGY véleményt ismer meg az olvasó. Tehát, szerinte... (Ugyanúgy minden zsűritag is csak a saját véleményét fejezheti ki az adott produkcióról. Természetesen, ezzel önmagát is minősíti. Azon még végképp nincs mit csodálkozni, hogy a zsűritagok (ön)minősítése különböző.) A tudósító által ex katedra „legjobb”- nak tartott versenyzőről: Az elődöntőben hallottam őt először, akárcsak a többi szereplőt. A 17 induló közül kereken tízet magasabb pontszámmal értékeltem, vagyis szerintem jobb teljesítményt nyújtottak. Mivel a döntőben sem szerepelt meggyőzőbben, ott is 6 pontot kapott tőlem. Miért? 1. A „Szabad ötletek jegyzéke két ülésben” nem vers, hanem szabad ötletek jegyzéke két ülésben. Még akkor is, ha versrészleteket is tartalmaz, és egyértelműen felcsillantja a költő kivételes zsenijét. Ezt az orvos-terápiái dolgozatot szerintem tiszteletlenség közönség előtt mondani. Az előadónak József Attila szintű „őrültnek” (idézőjel!) kellene lennie ahhoz, hogy az ellenkezőjéről meggyőzzön. Aki legalább úgy-ahogy ismeri a költőt, tudja, hogy milyen alapossággal dolgozta ki remekműveit. Éppen ezért ha egy középiskolás versmondó nem talál magának verset és a divatba jött Szabad ötletek... után nyúl, csak megalapozatlan különcségéről győz meg. 2. Milyenek voltak az előadói eszközök, fogások? Amikor a színpadra szólították a versenyzőt, ő a leghátsó sorok egyikében ült. A nézőknek, ha látni akarták őt, meg kellett fordulniuk. Néhány másodpercig így sem láthatták, mert késlekedve állt föl, aztán lassított menetben elindult a lépcsőkön a színpad felé. Azon az oldalon feljárat nem lévén, még végig kellett sétálnia a hosszú sorok előtt, és csak azután lassíthatott föl a színpadra. Ez a drámai némajáték több mint másfél percig tartott. Elhiheti-e bárki is, hogy ez a költőt és annak írását szolgálta? Talán nem éppen ez, az időben és térben is kirívó előjáték volt a „demonstrációs magamutogatás”? 3. Már az elődöntőben is feljegyeztem, hogy a költő nevét és a címet elemi hiba „dramatizálni”. Az előadás egy jó hangszínnel megáldott serdülő fiatalember magabiztos szenvelgése volt. A vontatott tempó-ritmus, a kamaszosan világfájdalmas hanghordozás egyszínűsége mind-mind a választás túlkapását bizonyították. A már dicsért előnyös hangszínt egy-két beszédhi- bácska is cifrázta. Ám ha a „második helyre szorult” versenyző olyan tehetséges, mint amilyennek feltehetően érzi magát, vagy hiszik hívei - remélem, hogy a fentebb leírtak is segítik őt abban, hogy ezt egyértelműen bebizonyítja majd. Ezt őszintén kívánom neki! Az előadóművész akkor lehet hiteles, ha kellő alázattal közelít a műhöz és szerzőjéhez, ha képes felidézni, újraélni a gondolatok és érzelmek csiszolt for- májú-zenéjű áramlását, és ha képes meggyőzni arról, hogy ez a sajátja (is). Ezért nem birkózhatott meg pl. Márai „Halotti beszédé”-vel a rokonszenves Perzel Igor sem. Hiszem, hogy hallani fogunk még a serdülő tehetségű, fényes tekintetű Kiinga Péterről, az intelligens, jó megjelenésű, ám a kelleténél visszafogottabb Bodó Zoltánról. Matyi Szilvia izgalmasan titokzatos egyéniség, kár, hogy modetatív, intim hangjai elvesztek a nagy hodályban. Remélem, hogy Gál Tamás és Rózsár László sem adják fel. Mindannyiuknak nagy segítséget jelenthetne az érzékeny szakmai-pedagógiai irányítás. Szvrcsek Anita tiszta hangjával, drámai erejével és dekoratív külsejével erős hatást ért el. A IV. kategória versmondói közül szerintem a leghar- monikusabb teljesítményt Tóth Kamill nyújtotta. Karinthy Madách-paródiáját jó humorérzékkel, már-már kiforrott előadói eszközökkel, értő, jó ritmusú tolmácsolással adta. Ráadásul színészi rátermettségét is bizonyította. A középiskolás korosztályú prózamondók közül Cap György karakteres hangszínnel, rutinos előadói eszközökkel mutatkozott be. A bizarr kérdéshalmaz a „Smrf(vagyis halál)ról nem is annyira hálás előadói feladat! Darabos Magdolna személyiségéhez nagyon illett a Paraszt bibliából elmondott történet. Havasi Katalinnak vannak eszközei az ironikus-gu- nyoros hangvételhez. Ha nem tartja távol magát az hói indulattól, ha személyesebb lesz előadásmódja, nagyobbat is léphet előre. Horváth Eszter sokkal biztosabb lehet a dolgában. Ha Kákarov Anita megtalálja az egzotikusán szép külsejéhez méltó, merészebb szöveget, a legjobb helyezésekre pályázhat. Rigó Konrád értelmes prózamondása erőteljesebb, változatosabb lehetne. Van érzéke a viszafogott iróniához, groteszk hangvételhez. Száraz Dénes meglepően eredeti humorú, érdekes egyéniséget mutatott. Nagyon sajnálhatjuk, hogy alig lehetett őt érteni. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy Lépes Anikó tudja-e, hogy a „Psyché”-vel nem akármilyen színházi varázslatot teremtett! Ügy adta elő Weöres szövegét, hogy azt hittük, Psychét látjuk. Hitelesebb, izgalmasabb, ártatlanabbul-romlot- tabb tudott lenni, mint pl. Bódy Gábor ismert filmjének főszereplője. Nagyon kíváncsiak lehetünk ezután Lépes Anikóra! A felnőttek döntőjében összesen hárman versenyeztek a két kategóriában. ez a három előadóművész kárpótolta versenyük formalitását. Sajátosan kimunkált produkciókat láttunk, amelyeknél fölösleges az összehasonlítás. Cs. Palcsó Erzsébet kiérlelt és tiszta előadói egyéniség. Ráadásul most énekhangjának szépségével is megajándékozta a jelenlevőket. Dubovsky László meditativ, intellektuális előadói alkatához közelebb állt az elődöntőben mondott Som- lyó-vers, mint a (példakép? által felejthetetlen) Majomország. Dubovskynak meg kellene találnia „saját” verseit, amelyekkel kívül-belül maximálisan azonosulhat. Benyicky Laura - felfedezés! Ős- asszonyi melegség, bölcsesség, derű, alázat, szeretet, hajlékonyság, egy sugárzó lélek szelídsége jellemezte minden szavát. Tiszta és szép beszéde okán is ott lenne a helye a magyar képernyőkön! (Sajnos ott éppen a magyar nyelv lejáratása dívik manapság. Bp. 1.2.-re gondoltam.) Akik nevei fentebb olvashatók (Sha- kespeare-t, József Attilát és Weörest is beleértve) máris tagjai lehetnének egy képzelt társulatnak, egy stúdiónak. Ha hely és minimális támogatás akadna (nem Hudec miniszter úrra gondolok!), boldogan vállalnám a részvételt! LEHETŐSÉGEK kellenének! A jó szándék nyomon követése miatt a megszokottnál részletesebben (bár nem elég részletesen) foglalkoztam a vers- és prózamondók versenyével, mert jóformán ez az egyetlen folyamatos fórum, ahol felszínre kerülhet valamilyen tehetség. Abban a gyerekben, fiatalban, akiben „motoszkál” mifelénk valami, az többnyire indul a szavalóversenyen. Magyar beszéddel kiáll a nyilvánosság elé! Éppen ezért mindent meg kell tennünk, hogy az élő anyanyelv lehetőségeit a legjobb szakmai szinte emeljük, és nagyobb teret teremtsünk az évről évre jelentkező tehetségeknek! Gondolkodjanak el azok, akik társadalmi, politikai tisztségük okán tenni tudnak valamit azért, hogy a rendelkezésünkre álló, fogyó-szegényedő fórumokon, oszágos társadalmi rendezvényeken, a Szlovák TV és Rádió magyar adásai (és adósai!) stúdióiban - és mindenütt, ahol közönség van - szót kapjanak mindazok, akik bebizonyították: TUDNAK MAGYARUL SZÓLNI... Gálán Géza Egy toíHáüiví z A madarak szabadságának mitológiákba és folklórba szorított közhelyei igazából az ember közösségi tévedései sodrásának lelki felhajtóerejét adják. Ha van társadalmi tériszony, akkor e szárnyas címerállatok nemzeti mitológiái igencsak növelik azt. Turulmadarak, kőszáli sasok, kondorkeselyűk, sólymok, pintyek meg paradicsommadarak ijesztgetnek más népeket. Érdekes felismerés, hogy a nagy népek és a kicsik mutatják előszeretettel címerállataikon keresztül lelkiségüket. Az Egyesült Államok, Németország mellett Ecuador, Dél-Jemen és Albánia. Noná, az erősek! Horkai szomszédja autójának motorházfedelén a napokban egy hatalmas matrica jelent meg. Igazából már nem tud visszaemlékezni, mikor fedezte fel a zöldesszürke tollazatú sasmadarat.- Ilyen sas nincs is - fordult oda Balázshoz, amikor a fiú a parkolóban vizsgálgatni kezdte a festett állatot.- Itt van, láthatod - ironizált Balázs.- Akkor szerinted ez létezik?- Hogy is mondjam...van. Horkai megállt a Skoda előtt, letette a parkoló aszfaltjára a bevásárlószatyrokat, és szokása szerint bölcselkedésbe kezdett:- Csak a szomszéd agyában létezik ez a zöldes tollazatú torzszülött.- Közölni akar valamit - állapította meg Balázs.- Talán önmagának akarja bizonyítani, hogy a tízéves skoda még szárnyal, mint a sas.- Ez lehetséges, mert történelemórán tanultuk, hogy a címer sok mindent elmondott a nemesek életéről, családjáról. Horkai ettől a kamaszos tudálékosságtól mintha kissé idegessé válna. Hirtelen felkapta a szatyrokat, s otthagyta Balázst a szomszéd Skodája előtt. A liftig már nem beszéltek a dologról. Belépve a pléhdo- bozba, Balázs szinte felkiált:- Nézd, itt a kicsinyített mása a sasnak és a nyakörvén valami írás...securi...ty.- Na, most már tudom a dolgok nyitját: a szomszédunk kiugrott a rendőrségtől és egy magán őrző-védő egyletben találta magát - sóhajtott nagyot Horkai.- Káeftében - nyomatékosította a dolgot Balázs. - Annak a címerállata a sas, amit a Skodáján láttunk. A lakásban a megszokott rendbe egyetlen perc alatt a bevásárlás rendetlensége csapott, mint a villámlás. El kellett rakodniuk, hogy egyáltalán nekikezdhessenek az otthoni dolgaiknak. Miközben Horkai az erkélyen motoszkált holmi palackokkal, az udvarról vékony hangon valaki kiabálni kezdett:- Áányúúúcíí! Meglepte a magyar szó: anyuci. Kikukucskált. Igazából abban a pillanatban tudatosodott benne, amit legalább két éve sejtett a gyerekről és az anyjáról. A hölgyet egyik alkalommal látta, hogy az akkor még létező Film, Színház, Muzsikát olvasta a buszon. Köszönt neki magyarul is, de nem volt foganatja. Hat éve laknak fölöttük, de mindeddig csak töredékekből volt sejthető, hogy a gyerek tud magyarul, annak ellenére, hogy a szomszéd egy kukkot sem szólt előttük ezen a nyelven. Ügy tetszik most Horkainak, hogy az önállósodó gyerek első biciklije talán old a hallgatást merevítő feszültségen. Történt ugyanis, hogy amikor a szomszéd föléjük költözött, feltehetőleg egy szuszra elkészítette a lakás valamennyi bútorát. Éjjel-nappal fúrt-faragott, rakodott, zörgött, dübörgött. Mintha egy bútorgyár költözött volna a hetedik emeletre. Persze, nem állották meg szó nélkül. Azóta nem fogadják köszönésüket. És most ez az „anyuci”. Horkai tovább rakodott az erkélyen, miközben a szomszéd áthajolva a korláton, leszólt a gyereknek:- Nerev po madarsky! (Ne üvölts magyarul!) Mire a fiú:- Volal som anyuci, a nie teba. (Anyucit hívtam, nem téged.)-'Tak ju volaj po slovensky! (Akkor meg hívd szlovákul!) A gyerek kelletlenül felül a kerékpáijára, majd lassan elhajt. Horkai már érzi a dohányfüstöt, majd arra lesz figyelmes, hogy apró fehér pihék peregnek alá, egyenesen a fejére. Ötször gondolta meg, hogyan szóljon oda a szomszédjának, hogy mégiscsak pofátlanság a fejére szórni a cigarettahamut. Végül meggyőzte magát, hogy elég, ha felajánl egy hamutárcát. Bárcsak ne tette volna. A szomszéd leüvöltött:- Drz hubu, ty c...t madarsky! ( Tartsd a szád, te magyar f...!) Címerállat Horkai ritka lélekjelentét bizonyítandó, kapásból válaszolt neki:- És a te feleséged micsoda? Hosszú, méla csend. Évezredes hallgatás. Horkai mindent ért és semmit nem fog fel az egészből, majd hangosan felnevet. Eszébe jutott, hogy a kőszáli sas elkárogta magát. Varjú hangja és vatjú esze van. De a cigarettahamu tovább vitorlázik lefelé a hetedikről, majd amikor abbamarad, egy cérnahangocska újra kiáltozni kezd az udvaron:- Áányúúúcíí!- Gyere fel! - csattan az anyai szó, mire lentről:- Mondd meg ocinonak(apucinak), hogy már felállva is tudok hajtani! Erre már Balázs is kijön az erkélyre: *- Te tudtad, hogy a szomszéd néni magyarul is beszél? Horkai hosszan elgondolkodik azon, bevallja-e az igazat, hogy már évek óta tudja. Balázs nem várja meg a választ:- Mert én a gyerekről régen tudom. Egyszer a nagymamájával jött le focizni. Az öreglány kötöge- tett, mi meg rúgtuk a lasztit.- És mit gondolsz, kitől tanult meg magyarul? Anyjától vagy a nagyanyjától? A fiú elgondolkodott, majd kivágta:- Hát nem a tátrai sasoktól.
