Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-11 / 24. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor Játsszon és nyerjen velünk! 1995. június 11. XXVIII. évfolyam Ára 9 korona A nnak idején, komáromi diákként, a múzeum patinás épülete (az egykori Kultúrpalota) mellett elhaladva, gyakran eszembe jutott: vajon min tűnődik olyan elmerülten Jókai a múzeum udvarán? S itt a tűnődni kifejezés fontos, sohasem úgy jutott eszembe a kérdés, hogy min gondolkodik, hanem mindig így: min tűnődik. Pedig az ülő szobor távolról felidézhette volna bennem akár Rodin Gondolkodóját is. De nem idézte föl, mert hiányzott belőle a Gondolkodó görcsös, megfeszített befelé fordultsága. Nem, Berecz Gyula Jókaija nem önmagát tartja a gondolat meghatározó tárgyának, nem középpontként látja és érzi önmagát, hanem részként. Ül valahol és kifelé néz magából, de nem a racionalizmus céltudatosságával, hanem a meditáció öncélúságával. Egyszóval tűnődik. De vajon mégis: min? 1952-ben, a szobor avatási (pontosabban: újra-avatási) ünnepségén jeles írók is részt vettek (Illyés Gyulára és Veres Péterre emlékszem), s én már az ő ünnepi szónoklataikban is egyre arra füleltem, hátha választ kapok a fenti kérdésemre. De akkor más-más fogalmazásban még mindnyájan ugyanazt mondták: Jókait állítólag elsősorban a reakció és a haladás erőinek az ellentéte érdekelte. Ezen a kvázi „ellentéten” Jókai természetesen nem „tűnődhetett” sem életében, sem szobor- mivoltában, hisz a szillogizmus itt már megfogalmazva is úgy van, hogy csak egy megoldás létezhessen, s miféle tűnődés az, amelynek előre meg van határozva a kimenetele? Pedig hosszú-hosszú időre ez lett nálunk a Jókai-kánon, úgyhogy szinte már az is felüdülés volt számunkra, mikor a hatvanas években - a Jókai-napok hatására - Jókaiból az amatőr színjátszók afféle védőszentje lett. S tulajdonképpen még ma is itt tartunk. Mi, irodalmi bennfentesek persze közben megtanultuk azt is, hogy például A kőszívű emberfiái az Érzelmek iskolájával egy időben (1869-ben) jelent meg, de míg Flaubert a könyvében szinte minden egykorú emberi érzelemről kideríti, hogy mimikri, addig Jókai regényének nem csak a címében van fő helyen a „szív”, hanem tulajdonképpen az egész mű a szív hatalmáról szól. Azaz Jókai akkor pecsételi be magát a romantika palackjába - tanultuk meg a modern szemléletű irodalomtörténetekből -, mikor a divatdiktáló irodalmakban már az impassibili- té, sőt a szenvtelen ridegség volt a sikk. Ilyen matricák formáiban néztük tehát évtizedeken keresztül és nézzük ma is itt, a szülőföld tájékán a nagy írót és életművét, és soha meg sem fordult a fejünkben, hogy a sokszoros kötődésünk Jókaihoz, hogy Komárom, a komáromi Jókai-emlékek, a szülők sírja a református temetőben, az „Aranyember” maradványai a szerb templom udvarának földjébe temetve, a Jókai-szobor, a Jókai-napok - egyszóval mindez egyfajta sajátos Jókai-kép kialakítását igényelné részünkről, s a nagy romantikushoz való viszonyulásunkról tulajdonképpen már hazai monográfiák, de legalábbis tanulmányok szólhatnának. Kisajátítunk relikviákat s meg sem próbáljuk elsajátítani a jelentésüket. Egyetlen példa: vajon valóban a romantika-e a meghatározó jelentése a Jókai-életműnek? A klasszicizmus racionalizmusa s a romantika szenvedélyessége között vajon nem létezik-e egy harmadik minőség is, olyan matrica, amelybe a szenvedélyes, de sohasem magányos és sohasem spleenes Jókai-hősök maradéktalanabbul beleférnek, mint a romantika öntőformáiba? Továbbá: a regény az idő műfaja; a romantikus regényben gyorsabban folyik az idő, a realista regényben lassabban. De Jókai regényeiben úgy lassú az idő folyása, hogy e regényeknek egyébként semmi közük a realizmushoz. Ezért a Jókai-regényeknek az időkezelését is inkább lehetne talán az Ezeregyéjszaka vagy a Pancsatantra időkezeléséhez hasonlítani, mint az Érzelmek iskolájához. S ha mindez így igaz, akkor vajon mi romantikus a Jókai- regényekben? Az európai irodalomtörténet fogalmai helyett vajon nem a Kabbalának vagy Hamvas Béla „ötödik géniuszának” (a „ködös, homályos” Felföldnek) az orfikája felől kellene-e inkább Jókaihoz közelítenünk? Mennyi kérdés, mennyi kihívás, s valamennyi megválaszolatlan! S én így június táján, mikor Komáromban az érettségi tablók rendszerességével jelennek meg a Jókai-napok transzparensei, mindig követelőzőbbnek érzem őket. Jókai meg közben ül tűnődve a neobarokk Kultúrpalota előtt s arcán halvány mosoly játszik. Mona Lisa sejtelmes mosolyának már egész irodalma van, mi lenne, ha egyszer az éppen aktuális Jókai-napok-rendezvénysort egy irodalmi tanulmány-pályázat előzné meg, melynek az lenne a témája: Min tűnődik Jókai Mór? ehet persze, hogy ezt a tanulmányt maga az író sem tudná megírni, mert jL—J a fentebbi Jókai-rejtély megfejtése valószínűleg nem a „min tűnődik?” kérdésben, hanem a tűnődés tényében rejlik. Abban, hogy a 19. században, amikor az írók csak a szenvtelenség és az érzelem végteleit ismerték, Jókai tűnődni tudott. Sőt ennek a tűnődésnek mint életformának parádés irodalmi formát is teremtett.
