Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-04 / 23. szám
A hölgy amúgy is jó karban van, igazi érett szépség, de most valósággal virul: épp csak odalehelt, finom arcfestékén átüt az izgalom pírja.- Ez igaz? - kérdezi, miközben kávét szolgál föl és egy kerekes italszekrényt is a kezünk ügyébe gördít. - Hozzám jött, csakis hozzám, nem a férjemhez? Meg is őrülök! Mivel keltettem föl én, csakis én a televízió érdeklődését?- Asszonyom, master, azaz fal- kanagy, ha igazat beszél a fáma. Nő létére! Ez akkora szenzáció, hogy párját ritkítja. Ráadásul a sporttársai is csupa nők... így van? Jól vagyok értesülve, asszonyom? A hölgy úgy dől hátra, hogy emel egyet a fején, keze szárát végignyújtja a fotel karfáján, és elégedett, kegyosztó mosollyal mondja:- Először is semmi „asszonyom”, hagyjuk a ceremóniát. Zizi vagyok és kész. Zi-zi. Másodszor: ki informálta és hogyan? Gúnyos vagy elismerő hangsúllyal?- Lelkendezve! És nem más, mint a lóállományuk gazdája. Maga Pikó Bence.- Ó, a Bence! - mosolyog ismét a hölgy. - Príma ember. Világra- való ember. Igazi aranyparaszt. Régen ismeri?- Olyan... két éve. De csak futólag. Minthogy... két esztendő alatt mindössze kétszer beszéltem vele. Először ő keresett meg. Azzal jött, hogy nagy tisztelőm, falusi ügyekben valóságos orákulumnak tart, így hát adjak neki tanácsot: mi módon és miféle fórumok hozzájárulásával létesíthetne lovasiskolát. Társulásos alapon, a rokonság bevonásával. Ők is jól járnának, meg a nyugati nyaralóvendégek is. Ők keresethez jutnának, a nyugati urak és hölgyek viszont lóhoz. És hol? Mindjárt a vízpart közelében, anélkül hogy az állami gazdasági lovasiskolához ötven-hatvan kilométereket kéne autózniuk.- Aha, eszerint maga okosította föl Bencét?!- Ugyan! Megmosolyogtam, annyira képtelennek találtam az ötletét. Néztem is, nagyot néztem a minap, amikor túl a félszigeten egy lófejes reklámtáblát pillantottam meg az országút partjába ütve. És még nagyobbat, amikor kisült, hogy hagyján a nyugati ügyfeleket, ősztől késő tavaszig egy falkava- dász-társaság „üzemelteti” a Pikó Bence lovait... Mondja, asszonyom, bocsánat: Zizi! Maga volt ennek a bizonyos vadásztársaságnak a megszervezője?- Nyert.- Ki inspirálta? A hölgy derül, kacsint, és nevetve mondja:- Leo Tolsztoj .- Tessék?- Jaj, ne vágjon már olyan értet- len, faramuci képet - élvezi ki meghökkenésemet a hölgy. - Engem biz’ isten Tolsztoj inspirált. Egész pontosan a Háború és béke filmváltozata. A szovjet. Emlékszik? Van benne egy pazar, egy... egy halában izgi jelenet. Amikor Natasa, a bátyja, meg egy öreg szivar, egy kicsit már gyagya, távoli rokon, lóháton űzik a vadat. Emlékszik?- Emlékszem.- Arra is, micsoda elegáns, micsoda... kivételes jelenség volt azon a kecses, hollófekete paripán Natasa? Nohát! Ő lett az eszményképem! Jól van, nem vagyok már csitri, és az alakom se olyan szil- fid, mint Natasáé, de azért... A hölgy megforog kissé ültében, mutatja, hogy kebel, nyak, váll és darázsderék dolgában még bátran fölveheti a versenyt a fiatalokkal, majd lesüti a szemét, és így folytatja:- Nevessen ki: még ábrándoztam is. Lóháton láttam magam. Vágtázva, vadat űzve, szemközt a széllel... Aztán maga a parforce, a falka vadászat témája kezdett érdekelni. Magyar könyv ilyen tárgyú nincs, így aztán Londonból kellett meghozatnom a megfelelőt. Rudi, a férjem volt a beszerző. Éppen valami tudományos konferencián szerepelt odakünn... Várjon csak. A hölgy felpattan, igen virgonc, igen ruganyos járással átvág a szobán, így is jön vissza, és egy albumszerű, bőrbe kötött könyvet nyom a kezembe:- Itt van, ez az - mondja. - Lapozzon bele, nézegesse, én mindjártjövök. A könyv ritka szép, gazdagon illusztrált kiadvány. Színes fotói nemcsak a szemet gyönyörködtetik - beszédesek is. íme. mindjárt kezdő képnek itt a kopófalka. Egy tucat fekete-fehér és egy tucat vörös-fehér kopó. Élükön a leggyorsabb lábú indító ebek, a vezérebbel. A huntsmanok (kutyások) és a whipek (ostorosok) tartják őket pórázon. Szabadon csak akkor száguldanak majd, ha a vezéreb scen- tet, azaz szagot fogott, és a master, vagyis a falkanagy hajtásra jelt ad. A következő képen lóháton, piros frakkban és cilinderben hölgyek és urak sorakoznak föl. Készen arra, hogy teljes erőből, azaz parforce és végkimerülésig űzzék a vadat, híven azokhoz a ceremóniákhoz, amelyeket még VIII. Henrik szedetett lajstromba. És mennyi kép még, és mennyi izgalmas jelenet, egészen a pillanatok pillanatáig, amikor is a halálra hajszolt vad megáll, moccanni se tud többé a kutyák gyűrűjében, és a master megfújhatja a hallalit. Lapoznék, hogy lássam, vajon a kill, a kegyelemdöfés jelenete is meg van-e örökítve, de ki szólal meg, ki áll elibém olyan ragyogva, mintha színházi fényszóró világítaná meg? Zizi asszony! Mégpedig valósággal a könyvből kiollózva, a legpompásabb falkanagy- jelmezben.- Nos? - mondja. - Milyennek talál? Méltó vagyok az eszményképemhez?- Nem is tudom... - bámulok rá. - Cilinder, frakk, lovaglónadrág, csizma... Volt Natasának egyáltalán parforce jelmeze?- Ó, maga szó szerinti ember! Az összbenyomását kérdeztem. Ide nézzen: még hallali kürtöm és vadászkésem is van... Nos, milyennek talál? A könyvhöz, az angol mintához képest!- Mit mondhatnék? Igazi lady! De mit szól a férje? Valóságos vagyonba kerülhetett ez a ragyogó... miegymás. A hölgy leül, maga mellé, a szőnyegre helyezi fátyollal átkötött cilinderét, rá a fényes kürtöt és a veretes tokmányú vadászkést. Majd hátradől és a lovaglóostorát hajlítgatva mondja:- Ó, maguk férfiak! Maguk a legtisztább örömet is elsajnálnák tőlünk! Pénz, pénz, mindig csak a pénz! És a saját sokkalta költségesebb passzióik? Az én Rudim, mint tudja, vitorlásbolond. Tényleg vagyonokat költ a teknőjére. Törődik is vele, hogy nekem víziszonyom van. Hohó, még jól is jön neki, hogy a vitorlásportyáin nem vagyok vele. És az ismerőseimhez tartozó férjek? Ők talán különbek? Az egyik akkora vadász, hogy már nem is tudja, hány puskája van. A másik a minivasutak őrültje, és egy-egy picurka mozdonyért számolatlanul hajigálja oda a százasokat. És így tovább. Mit mondjak? Megváltás volt, valósággal kapóra jött a barátnőimnek, hogy a mellőzött, kisemmizett asszonyok nevében előálltam a fal- kavadászat ötletével.- Megkérdezhetem: csakis barátnői alapon történt a toborzás?- Hát... a mag csakugyan a legszűkebb barátnői köröm volt. Ez a kör aztán kibővült. Olyanokkal, akiknek a férje felelős valaki, tekintéllyel bír, de olyanokkal is... persze, szigorúan megválogatva..., akik a self-made-man feleségek kategóriájába tartoznak. A lényeg: megvagyunk, együtt vagyunk, sőt mi több: a társaság zöme már lovagolni is megtanult.- És a kutyák? Bocsánat... a köpök? A kopók szintén együtt vannak már?- Még nem. De vagy egy tucat kölyket azért már sikerült fölhajtanunk. A színük nem lesz az előírásos, sajnos, de mit csináljunk? A kezdet mindenben nehéz.- És a betanítás? Tudtommal be is kell tanítani az ebeket.- Jól tudja. De ezt a gondot mi már letudtuk. Olyan tanítómestere lesz a falkánknak, de olyan...! Hiszi vagy se, valóságos nyomozást kellett indítanunk. És hova vezettek a nyomok? A volt d.-i gróf falkamesteréhez. Bizony... Most mit nevet?- A véletlent - mondom. - Minthogy ezt a bizonyos falka- mestert én is ismerem. Öreg már, olyan öreg, hogy az is nagy tettnek számít nála, ha a házából ki tud totyogni a kispadra. A hölgy felnevet.- Nekem mondja? - csap egy diadalmasat az ostorával. - De megvan a tudománya. És van egy unokája is. A Jani. Ő lesz a mi emberünk, őt tanítja be az öreg. Már meg is alkudtunk vele. Úgy számítjuk, hogy ebek, Jani, lovak, lovaglótudomány, minden együtt lesz nálunk tavaszra. Akkor aztán hajrá: futhat a róka, futhat a falka, zenghet a hallali! Mi van magával? Miért húzogatja az orrát?- Ugyan - tiltakozom. - Csak egy aggályom, és nem is akármilyen aggályom támadt. Ügy véltem, azzal jöttem ide, hogy maguk, kedves Zizi, holmi sétalovaglásokat minősítettek át falka- vadászattá. Ez a kis... nagyzolás érdekelt volna. Gondoltam: megcsipkedem kissé magukat egy televíziós riportban. Most, a valóságos helyzetet megismerve viszont arra kell gondolnom, hogy mit szólnának a nézők a maguk cilin- deres, piros frakkos, igen költséges passziójához? A hölgy szemöldökei közé ránc fut. Bosszús, majd haragos lesz. Ki is tör:- Mit szólhatnának? Először is a falkavadászat Magyarországon hagyomány. Haladó hagyomány. Csak éppen halódik. És éppen mi vállalkoztunk a fölserkentésére.- Milyen hagyomány? Ha-la- dó? - értetlenkedem.- Igenis az! A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István honosította meg nálunk. Angol mintára. Bizony. És ezt egy sajtóembernek igazán illenék tudnia. A hölgy szeme villámlik egyet, a lovaglópálcát úgy meghajlítja, hogy karika lesz belőle, és most már nem is kioktató, de támadó, leteremtő éllel folytatja:- És... mi az, hogy igen költséges passzió? Bezzeg a kéjutazások! A maszek zöldségesek, gebi- nesek és egyéb ügyesek bé nejeinek kéjutazásai! Hol Tokióba, hol a Kanári-szigetekre, hol meg Ciprusra! Huszonöt-harminc ezer forintokért, per koponya! És csakis rongyrázásból! Ez senkit se irritál, igaz-e? Ezt még nem tette szóvá OZSVALD ÁRPÁD Rekviem Ne kérj kegyelmet, keserű kenyér az alázat, jaj annak, akit megaláznak. Megtörnek, megsebeznek, éhes vadak elé vetnek. Akkor se borulj térdre, ne higgy hazug, szép szavaknak, a gyengék naponta háromszor megtagadnak. S a könnyeket hiába szárítja fel a bűnös hajnal, nem tudod feledni azt az éjszakát. Távolból még idehallod az ébredő kakas szavát. se az újság, se a televízió... A mi kulturált, igényes, testet-lelket üdítő vállakózásunk viszont... aggályt támaszt magában. Aggályt. Pedig az évi tagdíj a húsz darab ezrest se éri el nálunk. Csak éppen... közelíti. A hölgy kiháborogta magát. Talán restelli is, hogy elragadta az indulat. Rágyújt. A gyufa lángját lengetve oltja el, és fanyar, felemás kis mosollyal mondja:- Még valamit... Az én férjem, hiszen ismeri, kutató mérnök. A szakma kiválósága. Jól keres, találmánya is akad egy-kettő, és a jövedelemadó befizetését se hanyagolja el. Az ő dolga tehát, csakis az övé, hogy engem hogyan és mekkora összeggel dotál. Nem igaz?- Semmi kétség - ismerem el.- Akkor... aggály törölve! - nevet a hölgy. - Tavasszal simán megcsinálhatja rólunk a filmet. Színesben. Mert az meg az én dolgom, és csakis az enyém, hogy helytálljak magamért. Legyen nyugodt, a nézőknek is a szemébe mondom, hogy téved és rosszul ítél, aki elirigyli tőlünk a decens, kulturált, testet is edző szórakozást. 1995. június 4. I/BSÚmBp
