Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-15 / 3. szám
Fél évszázad tévedései Mint minden tudományban, a történetírásban is lehetnek tévedések. Olykor azonban a megfontoltan átrajzolt ismertetések akár hosszú időre is sikerrel titkolhatnak el olyan eseményeket, melyek a kor alapvető jellegzetességét emelnék ki. így sok magyarázat kerülgeti a valósággal való szembenézést, akár hatalmi elvárások miatt, akár az elfogadhatatlan érzelmek hátterével. Ezért kell kimondani, hogy a megcáfolhatatlan tények előtt nem szabad meghátrálni. a szomszéd országok magyar Fél évszázada, 1944. október 15-én a magyar kormánynak a második világháborúból való ún. „kiugrási kísérlete” elkésetten, de főleg téves időpontban következett be; mert a szomszédok terveinek fenyegetését senki nem ismerte, a Nyugat érdektelensége a befejezett tényekre pedig rendszeresen elkésve reagált. Ezért kell újra, minden hátterével együtt átvizsgálni azt a kelepcét, amelyet a Bene5-Gott- wald-Sztálin trió magyarellenes terve a magyar katonai összeroppanás óráira kidolgozott, mert vannak pillanatok, s olyan reménytelen helyzetek, amikor a további küzdelem hasznosabb a kapitulációnál. Ilyen pillanat volt - a magyar történetírás részéről ötven évig letagadott helyzetalakulás - 1944. október 15-e: a moszkvai titkos kapituláció nyilvánosságra hozásának napja. Azokban a napokban már Szlovákiában is élre törtek a trianoni határokon kívül élő magyar kisebbségek ellen irányuló nemzetpusztítási elképzelések. A szlovák nemzeti felkelés számára a sztálini-gottwaldi sugalmazás az elűzés gyakorlatának elkerülhetetlenségét hirdette, éspedig a magyar vezetés tájékozottságának kijátszásával, a Faragho-féle békedelegáció sima és előzékeny moszkvai tárgyalásával, a villámgyors - háromnapos - megegyezéssel s az október 11 -ei aláírással. Igen lényeges történelmi tény, hogy az október 8-án átnyújtott fegyverszüneti szerződés nem vetette fel a szlovákiai magyar kisebbség kérdését. Ez teljes mértékben érthető, noha a magyar történészek nem figyeltek fel rá. Az ügynek ugyanis nem volt jelentősége, hiszen a beneSi-gottwaldi-sztálini vonalon kitervelt, rövid úton való elintézés - a „fasiszták menekülésének” cégére alatt - a világ számára megmagyaráz- hatóvá tehette azt elűzést és mindent meg is oldhatott. A befejezett tényekre pedig azért volt szükség, mert a nyugati szövetségesek a magyar kisebbség háború utáni elűzését már 1942-43- ban elutasították. (A második fegyverszüneti tárgyaláson, 1944. december 23-tól 1945. január 20-ig, Molotov ezért javasolta Moszkvában hetekig s következetesen a magyarok kitelepítésének felvételét a fegyverszüneti szerződésbe. Az ok: a rövid úton való elintézés sikertelensége.) A szlovákiai magyar lakosságnak „menekülésre” való kényszerítése 1943 óta volt jelen a moszkvai haditer- vekben. Rákosi Mátyás a kraszno- gorszki fogolytáborban már 1943. szeptember 7-én a hadifogoly tiszteket így riogatta: „A nemzetet egy Moháccsal súlyosbított Trianon várja!” (Cseres Tibor: Parázna szobrok, 241. 1.) 1944 tavaszára azután kibontakoztak a fenyegetés részletei. Klement Gottwald, a moszkvai csehszlovák emigráció irányítója, áttért a nyílt beszédre s május 11-én meghirdette: „Nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől”. (De- saf rokov - Tíz év, 1950, 343. 1.) Az elmeneküléses ködösítések töredékei megtalálhatók az újabb történelmi irodalomban is, az ennek elmaradása fölötti sajnálkozással fűszerezve: „Ellentétben a németekkel, a magyaroknak nem volt hová futni.” (Ti. 1945 tavaszán a front már dél felől mozgott észak felé. A részletek olvashatók: Sámuel Cambel: Slovenská agráma otázka - A szlovák földkérdés, 1972, 99. 1.) Sztálin abban kívánta támogatni a beneSi-gottwaldi magyarellenes nemzetiségi politikát, hogy a Szovjetunióban 1944 tavaszán megtiltotta a németellenes magyar hadsereg szervezését. Egyben kidolgozták a haditervet, amely szerint a magyar katonai és kormányzó hatalom összeroppanásának pillanatában fegyveres erővel kell elűzni a magyar kisebbséget Dél-Szlováki- ából. A titkos egyezményt Moszkvában írta alá Gottwald és Viliam Siroky 1944. augusztus 23-án, tehát hat nappal a felkelés kitörése előtt. (Dejinná krizovatka - 319. 1.) Így fest hát a .kiugrás” a szlovák történelmi irodalomban. A németellenes magyar hadsereg létrehozásának sztálini megakadályozása ötvenéves mellébeszélésre és de- formálásra kényszerítette a magyar történetírást. Még Gosztonyi Péter is meghátrál a tények kimondása előtt, és Sztálin magatartását a magyar hadsereg felállításának kérdésében elfogadhatatlan magyarázattal teszi kérdésessé: „Okát nem tudjuk” - megjegyzéssel. (Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban, Budapest, 1992; 123. 1.) Pedig csak az adott kérdéseket vitató szlovák közleményekbe kellene beletekinteni, s minden világossá válna. Például az, hogy az októberi fegyverszünetet kereső magyar küldöttségnek átadott október 8-ai fegyverszüneti feltételek közül Molotov miért felejtette ki a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség megemlítését... Vas Zoltán, a moszkvai kommunista emigráns, „Hazatérés 1944” című könyvében tanácstalanul feszegeti a szovjetbarát magyar hadsereg megJANICS KÁLMÁN szervezésének a kérdését: „Végül mégsem sikerült a magyar hadtest felállítása... Tulajdonképpen nem kaptunk a szovjet elvtársaktól engedélyt a hadtest felállítására.” (102. 1.) A Szovjetunióban jelent meg 1966-ban A. I. Puskás: „Magyarország a II. világháborúban” című könyve. A nyilván magyar származású szerző simán átlépi a szovjetföldön létrehozható magyar hadsereg kérdését. Érdeklődését kizárólag a magyar hazai ellenállási mozgalmakra korlátozza, de ismeretlenek előtte azok a politikai és katonai tervek is, melyeket a magyar kisebbség elűzése céljából dolgoztak ki. Nyilván nem a tájékozatlanság következtében, hanem valószínűleg az irányított félretájékoztatás előírásai szerint. Mindezek ellenére az igazság lassan kiszivárog. Döntő és lényeges Kéri Kálmán vezérkari ezredes megnyilatkozása az 1944-es moszkvai egyezkedések értékeléséről: „Sürgettem, hogy a felállítandó seregtesteket a fogságba esett honvédekkel töltsük fel. Az oroszok azonban mindig kitértek a javaslat korrekt megvitatása és a határozat- hozatal elől. Ekkor még nem tudtam, Moszkvában már régen eldöntötték, hogy magyar kötelékeket nem vetnek be az ország felszabadításáért vívott harcokba. Sok évvel később értesültem arról, hogy Sztálin és BeneS megegyeztek a magyarok eltiltásáról.” (Kubinyi Ferenc: Ketrecbe engem zártak, 212. 1.) Hogy az 1944. október 15-ei ún. kiugrási kísérletnek kisebbségeinek felszámolása volt az ára, arra hiába keresünk utalást vagy magyarázatot a magyar történészek műveiben. Vigh Károly, az Ugrás a sötétbe című könyvében sem terjeszti ki érdeklődését Szlovákiára, a magyar történelem kritikus napjára, 1944. október 15-ére. Pedig az akkor még győztes harci helyzetben várakozó szlovák felkelők szándékai megérdemelték volna a figyelmet! A magyar álláspont rögzítése érdekében idézi viszont László Dezső' altábornagy nyilatkozatát: ... a harc beszüntetése és a fegyverek letétele... öngyilkosság volna.” (294. 1.) 1944. október 15-ét a mai megemlékezések a „nyilas puccs napjaként” idézik. De rá kell mutatni, hogy a nyilas mozgalom hajdani tagjainak 80 százalékát elveszítette 1944-re, fegyverzete nem volt, mindennemű puccsista kezdeményezés kizárható volt, a hatalomra kerülés lehetőségét pedig kizárólag a fegyverszünet hírei után bekövetkező újabb fegyveres német beavatkozás teremtette meg. Lényeges azonban, hogy Horthy Miklós fegyverszüneti nyilatkozatával szemben a Hitler-ellenes tábornokok sem vállalták a „kiugrás” támogatását, szembefordultak a moszkvai fegyver- szünettel - vállalva a további harc kockázatait. Ma sem világos, hogy a Horthyval szembeforduló tisztikar ismerte-e a szlovák felkelés irányítóinak magyarellenes haditervét. Mert a Fa- ragho-csoport is tájékozódhatott volna a moszkvai csehszlovák gottwaldista sajtó alapján; vagy akár Besztercebányán, a szlovák felkelés sajtójából. Hitler egykori budapesti nagykövete, Vessenmayer szerint: „Ha a magyar hadsereg 1944. október 15-én leteszi a fegyvert, a németek kénytelenek lettek volna hadseregüket a Duna-térségből kivonni.” (Dalibor Krno: Madarská cesta k demokrácii - Magyar út a demokráciához, 1946. 77. 1.) Ezzel az 1944-es magyar hadvezetés is nyilván tisztában volt. Olyanok is, akik a Be- neS-Gottwald-Sztálin féle tervezett etnikai elűzéses hadműveletekről sohasem hallottak. Fél évszázaddal a „kiugrási” kísérlet után viszont ki kell mondani, hogy a ma is létező szlovákiai magyar kisebbség megmaradását 1944-ben azok tették lehetővé, akik október 15-e után is a szovjet hadsereg elleni harcot választották - megakadályozva az elűzés nemzetiségi politikájának bevetését. Ki kell emelni Lajtos Árpád vezérkari ezredest, a Szent László hadosztály parancsnokát, aki seregével október 15-e után is hónapokig védte az Ipoly és a Garam vonalát. Mint 1979-ben kijelentette: „Nem én döntöttem el, hogy ki ellen kell védeni hazámat, én azzal a tudattal harcoltam, hogy a hazámat védem. A német is, az orosz is ellenség volt 1945-ben.” (Új idő, 1989. március) Bátran hirdethette 1945 augusztusában Viliam Siroky, a KSS elnöke, hogy: „Népünk már a felszabadító harc idején követelte, hogy a németeket és a magyarokat toloncolják ki a köztársaságból.” (Komunistická stra- na, 185. 1.) Marta Vartíková történész azonos erkölcsi színvonalat emel ki a felkelés idejéből: „Azt a rendeletet, amely a német és magyar ellenségeink vagyonának elkobzására vonatkozott, a Szlovák Nemzeti Tanács már a szlovák nemzeti felkelés idején kidolgozta.” (Historicky őasopis, 1975/2, 183. 1.) Az 1944. október 15-ei magyar katonai ellenállás, a fegyverletétellel szemben, e törekvések megakadályozásában működött közre, akár tájékozottság, akár ösztönös megérzés alapján. Ezért képtelenség minden olyan mai magyar propaganda, amely 1944. október 15-ét szégyenletes „nyilas- puccsá” fokozza le. A hitlerizmus holocaustja elleni fellépés és elítélés nem válhat mindent megmagyarázó tétellé. Főleg oly módon nem, hogy árnyékában az alapvető magyar érdekeket utólagosan kilúgozzák a történelemből. Sajnálom, de épp ezért ki kell jelenteni, hogy a szlovákiai magyar kisebbség sorsának elűzés útján történő elintézését az 1944 októberi és novemberi német hadműveletek tették lehetetlenné - amelyekre nem kerülhetett volna sor, ha a Horthy-Faragho féle „kiugrás” megvalósul. Sajnálatos, hogy a magyarországi történettudomány és közvélemény nem ismeri az 1944-es év szlovákiai, agresszív, magyarellenes irodalmát és az őszi gottwaldi helyezkedés jelenségeit, melyekből 1945-ben az évekig tartó nemzetiségi elnyomás durva törvényei születtek. Újabban sokat emlegetik BeneS dekrétumait, pedig Beneä végül is csak egy volt a sokak közül. Ő sem tehetett volna semmit a magyar kisebbség ellen, ha az egész hatalmi vezető réteg nem azonosult vele. BeneS személyes bűne azonban, hogy a magyar ügy és a német kérdés összekapcsolásával aláaknázta a kis nemzetek háború utáni együttműködésének lehetőségeit. A magyar ügy miatt volt kénytelen Csehszlovákiát Sztálinnak kiárusítani. Erre csak a kassai kormányprogram elfogadása után ébredt rá, s politikájának teljes tragédiáját, minden balgaságával, csak 1948-ban, a gottwaldi puccs után ismerte fel. Ekkor már minden más esély elkésett, sovinizmusával negyvenöt évre eltemette Csehszlovákia szuverenitását. (Prikler László illusztrációs felvétele) MÚLTFAGGATÓ 1995. január 15. IiBSÉrnap
