Vasárnap - családi magazin, 1995. január-július (28. évfolyam, 1-26. szám)

1995-05-14 / 20. szám

AMIT A FRANCIA-SZLOVÁK MECCSEN KÍVÜL LÁTTUNK Amikor a szlovák futballküldöttséget szál­lító különgép meglehetősen keményen fo­gott betont a 300 ezer lakosú Nantes re­pülőterén, valaki azzal nyugtatgatta a tár­saságot, hogy semmi vész, édes francia föl­dön landoltunk, ahol majd könnyen feled­jük a zökkenőt. Itt mindenki mosolygós, udvarias, kedves és előzékeny. Még akkor is, ha tudjuk, Franciaország legnyugatibb darabjának, a Bretagne-félszigetnek a népe (valójában az angol szigetországból a VII. században elűzött kelták) sokáig magára hagyott volt és egy kicsit idegen azoktól, akik Párizst és a franciák honát lakták. Már a leszálláskor feltűnt, hogy Nantes környékén - amely, mint az egész Bretag­ne, mezőgazdasági és bortermő vidék - ma­gas sövénykerítések választják el egymás­tól a kisebb-nagyobb parcellákat, bokorso­rok és fasorok szabdalják a réteket és le­gelőket. A kétcsillagos, amúgy komfortos Les Relais Bleus szállodában újabb FRANCE/SLOVAQUIE STAOf N LA MAUJOWf-NAMHS MMCRIDI lé AVIll t»*J PRESSE trIbÜnkentrmÉ DofaSPort 2027 Az újságírók belépője. Nem papír­fecni, mint nálunk. Műanyag, bárhová odaerősíthető. feltűnőség. A személyzet csak egy világ­nyelvet beszél: a franciát. Hiába bírja Szé- her Matyi, a Futballmagazin főszerkesztője kiválóan az angolt, nem tud zöld ágra vergődni a pultnál ülő kisasszonnyal, aki kedves, udvarias, mosolygós; dallamosan, szinte muzsikálva beszél, élvezet hallgatni. Csak nem értjük. Tanuljunk meg franciá­ul... Megemlítjük a németet. Enyhe, finom fintor. Megyünk hát a szobára. Nem a ma- demoiselle-lel... Színes tévé, telefon (egyenesen lehetett Pozsonyt tárcsázni), a fürdőszoba rendben. De nincs párna a kétszemélyes, úgyneve­zett „franciaágyon” (két külön ágyas szoba ritkábban akad a szállókban), csak amolyan hurkaformájú fejtámasztó alkalmatosság. Megnézzük a szekrényben. Ott van. Paplan sincs, csupán gyapjútakaró. Ez is megteszi. Mi mindennel találkozunk még az előttünk álló két és fél nap során... Észak Velencéje - mondja az idegenve­zető Nantes-ra. Hányszor hallottuk, olvas­tuk már a különböző városok kapcsán? Mindegy. Tény, a népesség tekintetében Franciaország hetedik legnagyobb városa a Loire széles tengeri torkolatánál terül el. Nincs tehát hiánycikk szigetecskékben és vízben. A 18. században épült ki, szépült meg és mindjobban gazdagodott, hajótulaj­donosai az Antillákig járatták hajóikat, és nem riadtak vissza a fekete rabszolgák jól jövedelmező szállításától sem. A legdrá­gább ébenfának nevezték szegényeket, óri­ási vagyonokat lehetett keresni rajtuk. Ér­dekes módon azonban a városban alig talál­koztunk fekete bőrűekkel. Viszont annál több szép házzal, palotá­val, amelyeket a meggazdagodott polgár­családok építettek. Minden házon körös­körül balkon vagy loggia, a falak ragyog­nak a tisztaságtól, mint az utcák, terek: az egzotikus fák, tarka virágok, a sok zöld te­rület üdeséget, frissességet lehel az idegen­Ebben a stadionban játszatták a francia-illenék meccset re. A város urai egykor parancsba adták a nantes-i kikötőből kihajózó kapitányoknak, mindenünnen kötelesek hozni virágmagot, különböző növényeket, facsemetéket; és büntették azokat a polgárokat, akik nem gondozták kellő szakértelemmel kertjeiket, élő sövényüket. Ezért most ez a csodálatos tarka kavalkád. Csak kapkodta az ember a fejét, s elképedve nézte például a szomorú­an csüngő virágú díszfákat, a platánokat... De van más látnivaló is a városban. Ott áll Nantes világhírű fiának, a mindenkori gyermekgenerációk kedvenc írójának, Ver­ne Gyulának az emlékműve. No és a vár­kastély. Lebilincselő látvány. Ha nem is ér már a Loire vize a hatalmas erődítmény alá, megvannak még a széles vizes árkok, a fúggőhidak, a bástyafalak, a várudvaron a reneszánsz kút kovácsolt díszítéssel; a kü­lönböző tornyok, lakok múzeumoknak van­nak berendezve. A kastély közvetlen közelében emelkedik a Szent Péter-katedrális, amely - legalábbis az idegenvezető szerint - Európa öt leg­szebb és legnagyobb székesegyháza közé tartozik. Csaknem négyszáz évig építették (1893-ban fejezték be) - a Loire folyóból bányászott kavicsból. Monumentalitására jellemző, hogy a belseje 37 méter magas. Milyen parányinak érezte magát az ember... A hangulatos tereken, utcákon - talán se­honnan sincs kitiltva gépjárműforgalom - viszont szabadnak és jókedvűnek. Aztán egy kicsit irigynek. Amikor meglátta a kira­katokat. Frankban nagyjából ugyanannyiba kerül az áru, mint nálunk szlovák koroná­ban. A bibi csak az, hogy Franciaországban az átlagkereset csaknem a két és félszerese a miénknek. De azért az embernek illik egy-egy üd­vözlőlappal megörvendeztetni vagy iriggyé tenni ismerőseit. Vesz hát hat képeslapot és kér rá bélyeget. Hová? - kérdezi a Monsie­ur. Slovaquie - válaszol a közép-kelet-eu- rópai. És a Monsieur csak néz. Nem ismer ilyen országot. Mit tesz ilyenkor közép-ke- let-európai? A közelmúltra gondol: Tche- coslovaquie. Merci et pardon - így a Mon­sieur. S il vous piait. Kérem. Több is ve­szett...hol is? Viszont szereztem Szlovákiának egy is­merőst. Ingyen. Egyébként a lapok bélyeg­gel együtt 35 frankba kerültek. No, nem azért mondom... Hogy milyenek a franciák? Állítólag, egy­szerre hazafiak és világpolgárok, lelkesed­nek és szívesen kételkednek, gyűlölik a rendőröket, de tapsolnak minden katonai pa­rádén... Amit tapasztaltam, az a feltétlen ud­variasságuk. Ha a szállodában vagy az üzlet­ben valaki elment mellettem, ha nem is ért hozzám, megszólalt: „Pardon, Monsieur". Vagy itt van a közvetlenségük. Két és fél nap alatt többször is betértünk néhányan ugyan­abba a bisztróba, és negyedszer a csapos már kezet nyújtott mindnyájunknak. Tudom, a vendég, az vendég, de azért mégis... És készségesek. Kollégánk kereste az áruházat, megkért egy kislányt (különben a francia nők távolról sem olyan csinosak, mint mondjuk a pozsonyiak vagy a duna- szerdahelyiek), irányítsa már őt útba. Mire a mademoiselle egészen az áruházig kísér­te. Dicsekedett is M. Z„ hogy még randevút is kiegyezett vele másnapra, mert bizonyára A Saint-Nazaire-i kikötő tetszett a csinibabának. Nem lett semmi a ta­lálkából. Aztán mondom (mármint nem a kisasszonynak), hogy a franciák és a spanyo­lok ilyenek. Én is kerestem az egyik nagy ön- kiszolgáló étteremben a mosdót, és a pincér nem mutatott a később általam is jól látott fe­liratra, hanem egészen odáig kalauzolt... Egy pillanatra megingott barátunk férfiúi önbizalma, de csakhamar helyrebillent. Be­mentünk egy beaujolais-ra (vörös bor), jobb lett a kedvünk, amit csak fokozott, hogy olyan üzletre találtunk, ahol kiárusítás volt. Vettünk is sportcipőt az áthúzott árnál két­százötven frankkal olcsóbban. Ez igen, ez már üzlet. Ha a randevú nem jött össze... Az­tán megszólalt valaki:„Tudjátok-e, hogy a mesterségesen felnagyított árakból engedett a tulaj?” A legjobb matematikus gyors fej­számolást végzett, szorzott, összeadott, ki­vont, s megállapította: a frankot koronára át­számítva is olcsóbban vásároltunk, mintha Pozsonyban tettük volna. Megnyugodtunk... Erről jut eszembe, milyen nyugodtan ét­keznek a franciák, számukra az étkezés szent dolog, nem szabad elsietni. Az ebéd, a vacsora valóságos szertartás, éppen ezért a pincér türelmesen megvárja, míg a vendég kiválasztja a megkívánt ételeket. Mivel 40 kilométerre voltunk a tengertől, egy ebéd alkalmából leves helyett délben mi is előételt ettünk. Osztrigát. Minden ellenkező elképzeléssel szemben finom eledel, tenge­ri, sós íze van a húsának, citrommal vagy hagymás lével leöntve, megvajazott rozske­nyérrel fogyasztottuk. Fehér, száraz borra, a Nantes környékén termő muscadet-ra nem futotta a napidíjból. A menü hal volt. Nem sütve, se nem rántva, az isten tudja, hogyan elkészítve. De ízlett. Persze nem volt körí­tés hozzá, csak sok zöldség és finom fehér kenyér. Az ebéd vagy a vacsora mindig har­madik fogással fejeződik be. Comme de­sert? - kérdi a pincér, aki ha lassúnak is tűnik, ez nem lustaságból van. Nyugodtan hagy minket étkezni... Nekünk azonban sietős volt a dolgunk, mert a meccs előtt még meg akartuk nézni Bretagne partvidékét, amelyet az Atlanti­óceán vize mos. Mit mos, szakadatlanul ostromolja a partot, szabdalja komor szikla­csipkéssé, szeszélyes öblöket váj bele. A Fotó: lénárth '/sigmond (2) gránit felőrlődve finom homokot terít a „plage”-okra. Nantes-tól mintegy 35 kilo­méterre van a breton tengerpart leghíresebb plázsa, tengeri fürdőhelye, a La Baule. Hét kilométer hosszú, finom fovenyes part, 45 hektárnyi erdő, golfpálya, yacht-kikötő, ka­szinó, „Szerelem-part..." Innen (La Baule) dél felé haladva jutottunk a nagy transzat­lanti kikötőbe, Saint-Nazaire-be. Itt gyárt­ják a világ legnagyobb ócenjáró hajóit. Többen dolgoznak a gyárakban, mint amennyi a város lakossága (50 ezer). Ennyi férőhelyes volt a nantes-i Stade de la Beaujoire stadion is, amely mellékesen az FC Nantes egykori elnökének Louis Fonteneau-nak (1969-1986), a nevét viseli. Aztán átalakították ülőhellyé a lelátókat, s 32 ezerre csökkent a férőhely. A stadion építészeti csoda, remekmű, a párizsi Pare des Princes-hez hasonlít. Betoníveken nyugszik, ovális alakú, mintha egy görög­dinnyét kettészeltek volna, mindenütt fe­dett, és a világítása is kifogástalan. A főbejáratot követő csarnokban már­ványtáblán vannak feltüntetve azok a nan­tes-i futballisták, akik a válogatottban sze­repeltek: Amissé, Baronchelli, Gondét, Henry Michel, Pecout, Simon, Budzinski, a maiak közül Deschamps, Loko, Ouedec, Karembeu, Pedros... A sajtóterasz? Kétszemélyes helyek, a kényelmes munkaasztalok ellátva „villany­lámpával”; meccs előtt, alatt és után nem volt tolongás, taposás, egymás hegyén-há- tán mászás, pedig összejöttünk vagy százan, a rádiósok is köztünk ültek (a tévések nem). A sajtóterem? Egy könnyen elérhető kis he­lyiség. néhány asztallal és székkel. Telefon sehol, fax sehol, telefonos kisasszonyok se­hol. Mindenki rendelhetett vonalat a mun­kaasztalra. Már aki meg bírta fizetni. Külön­ben mindenki számítógépezett... Nantes főterének egy része. A háttérben a 140 méter magas Bretagne-torony.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom